A csokik előtt álltam,hosszan nézelődtem,nem tudtam eldönteni, melyiket válasszam.Oldalra néztem.Az emberek kezében esernyő,fejükön a fent hagyott csuklya.Könnyedén sóhajtottak fel, hogy végre bejutottak a kinti, nyálkás időből.
 Unottan kaptam le egy fehér Milkát, majd sietős léptekkel indultam tovább valami ennivalóért.Egy húsz év körüli lány nekem jött, hosszú szőke haját hátra vetette, kérdőn rám nézett és tovább ment.A reggeli álmosságommal bámultam utána, semmi erőm nem volt megjegyezni az udvariatlanságát.Odalépett hozzá egy nálam alig magasabb srác,sötét hajjal,nevető arccal.Kezében csupán egy energiaitalt tartott,mondott valamit a lánynak, mire az felmosolygott, majd felém bólintott. Nem értettem, azt hittem csak hallucinálok kora reggel, ami valószínű, elvégre egy gyors pillantás után az órámra, sikeresen megállapítottam, alig múlt 7.A fiú tetőtől-talpig végig mért.A kezeim akaratlanul erősebben kapaszkodtak az előbb le vett csokoládéba.Zavart,hogy így néz rám,miközben látszólag tetszett neki kissé nőies alkatom,hosszú szőke hajam, alacsony termetem.Kérdőn néztem vissza, egészen addig ameddig meg nem láttam a srác szemét.Hiszen én ismerem ezeket a zöld szemeket!De...ez nem lehet igaz!Mit keres itt?Miért jött vissza újra?Úgy tudtam Berlinben dolgozik és már évek óta nem láttuk egymást...Az első csók adója ott állt,mosolyogva vizslatta arcomat.Ekkor vettem csak észre, hogy az ajkaim szétnyíltak.Vér szökött egyre magasabbra,pírba borítva mindent. El kaptam a tekintetem,sietős léptekkel mentem tovább az italos sorhoz.Hátra sem néztem, de közben a szívem minden egyes ütemnél azt kántálta, hogy nézz vissza, te barom! Az emlékek óvatosan tapogatózva tértek vissza,próbáltam vissza fojtani könnyeim, de azok minden egyes lépésnél kibukkantak rejtekhelyükről.
  -Isabella!-kiáltott valaki utánam trillázó hangon.
 -Wie bitte?-kérdeztem vissza,hirtelen németül.
 -Beszélhetnénk?-jött oda hozzám a velem egyidősnek tűnő szőke lány.
-Persze.Honnan tudod a nevem?
-Jamestől.-intett a fejével az említett személy felé.-Miattad jött vissza.
-Négy év után visszajött miattam?Mégis miért? Tudja mekkora fájdalmat okozott? Nem akarom,hogy visszajöjjön, túl léptem! És remélem még mindig boldog a barátnőjével!-kiáltottam idegesen,majd még jobban megszaporáztam lépteim,de a lány erőszakosan tartotta a tempót.
-Hallgasd meg!-parancsolta,majd szelídebben hozzá tette, hogy kérlek...Mérgesen fordultam felé,meglepte hirtelen lefékezésem,de nem érdekelt.
-Miért hallgassam meg, amikor ő sem hallgatott meg anno? Miért könnyítenék a lelkiismeretén? Miért ? Miért adnék neki még egy esélyt?- tettem fel néhány egyszerűnek tűnő,ám megválaszolhatatlan kérdést.
-Mert ő mindig is szeretett...
-Szeretett?Akkor miért nem mondta el soha ? Én is szerettem.Az első perctől kezdve  és bosszantott,hogy nem figyelt rám.
-Figyelt ő, csak nem vetted észre. Őt pedig az a megmagyarázhatatlan érzés idegesítette, ami hozzád vonzotta, ami mindig feléd sodorta. Az utcán várta, hogy beléd fusson, mindenkiben csak téged látott, a barátnőiben a te vonásaidat, gesztusaidat kereste.
-De mégis egy Fati nevezetű lánnyal jött össze, ahelyett, hogy velem. Tudta, hogy szeretem, hogy imádom és mégis...hagyott szenvedni! Meg se hallgatott!
-Félt...De ha megnyugtat, nem érezte jól magát azzal a lánnyal.Nem sokáig jártak, mert hiába kereste a hangodat a hangjában, az érintésében a tiédet, nem találta meg. Ahogy mondta, vissza akarja kapni az ölelésedet, vissza akarja kapni azt a percet, amikor nem akartad elengedni.
-És akkor ő mégis el akart lökni magától!Nem engedett közel,falat emelt maga köré és én hiába próbáltam áttörni,hiába próbáltam segíteni!Hol volt amikor a nyakába akartam ugrani?Hol volt,amikor beszélgetni szerettem volna?Hol volt amikor sírtam?Annak a szőke lánynak a karjai közt és én nem számítottam...Még csak szóba se állt velem!-támadtam még jobban szerencsétlen lánynak.
-Sajnálom...Csak annyit kérek beszélj vele...-súgta megadóan,szemébe szomorú fény költözött.Egy pillanatra megsajnáltam,újabb könnyekkel az arcomon,némán bólintottam. Elfogyott az erőm, elfogyott az indulatom. Az elmúlt négy év rám telepedett és fojtogatóan csücsült a szívemen.Minden egyes dobbanás egyre erősebben kántálta a maga sorait...Visszajött...Szeret...
  Bizonytalan léptekkel indultam el James felé. Zöld szemével olyan érzésem volt, a lelkemig lát. Annyira hiányzott! Hányszor elképzeltem, hogy megölel, hogy beszélhetek vele vagy épp csak azt, hogy itt van! Mennyire szerettem volna megcsókolni újra, helyette beharapott alsó ajakkal, három lépésnyire megálltam tőle.Kinyújtotta kezeit,puha ujjai közé rejtette az arcom.Letörölte a könnyeket, gyengéden húzott közelebb. A hajamba túrt és megnyugtatóan suttogta bele bocsánatkérő szavait.
-Még is elmentél...-dünnyögtem. Ha nem tart meg, a lábaim maguktól esnek össze. Gyengéden feljebb húzott, hogy láthassa arckifejezésem. Körübelül úgy nézhettem ki, mint aki elnyúlik egy kád forró vízbe és tökéletesen meg van elégedve.
-Látom nem haragszol.-súgta elégedetten,majd tovább magyarázott valami egészen más dologról. Régen is mindig ezt csinálta, ha zavarban volt!Úristen, de régen is történt az első csók! Vajon mennyit fejlődhetett? Még mindig beszívja az alsó ajkat, olyan mámorítóan, gyengéden, hogy az őrületbe kergeti vele az embert?Ha elhúzodna, még mindig ugyanolyan szomjasan kapnék a csókja után, gondolatban suttogva, hogy még-még-még,mintha sós vizet innék és a szomjam egyre csak nőne?
-Min gondolkozol?-simította a fülem mögé az egyik hajtincsem.
-Semmin.-mosolyogtam bele a kabátjába.
-De valamin gondolkozol. Na min?
-Haza érkeztem...-sóhajtottam megkönnyebültem,mire meghallottam halk,lágy nevetését, melyre lelkem oly régóta vágyott.A szőke lány közelebb lépett, James odapillantott és elmormogott egy köszönömöt.
-Nincs mit. Te is megtetted volna értem.-mosolygott szeretetteljesen.-Nagyon aranyosak vagytok együtt, mintha két külön kirakódarab lennétek, akik csak együtt teljesek. Soha nem láttam még Jameset ilyen boldognak, ilyen nyugodtnak!- cseverészett tovább vidáman,hozzám intézve szavait.
-Hmm?-néztem fel kábán, mire megértette, jobb lenne, ha kettesbe hagyna minket.
-Veszek gyümölcslevet, majd kint találkozunk!-sietett tovább, integetve.
   Valami mélyről feltörni készült bennem ezen a reggelen és most utolért. Úgy robbant ki belőlem a színtiszta, őszinte nevetés, mint amilyen gyorsan egy atombomba suhan a levegőben.Az emberek körülöttem mosolygó arccal rázták a fejüket és én csak öleltem a kedvesem. Öleltem, amilyen szorossan csak tudtam, soha nem akartam elengedni, mert ő az én hiányzó kirakódarabkám.Ő az, aki miatt reggelente felkeltem, aki miatt akkor is mentem, mikor fogalmam sem volt róla, hogy mi vár rám. Akár mellettem volt, akár nem is ismertem még, de ő mindig is bennem lappangott szaladó kisgyermekként, lázangó kistiniként, majd elérkezett az idő és az élet bepillantást engedett mit adhat ő nekem, ízelitőt kaptam milyen, ha mellettem van, de el is vette t fél év után. Mikor nem volt velem, a hétköznapok, az ünnepek, a társaságom, a cselekedeteim is, annyi sivárságot tartalmaztak, hogy egy egész sivatagot képes lettem volna elsimítani homokszemcsékkel.Élettelenek éreztem a mindennapjaim, akármennyi élettel is töltöttem meg őket és most újra teljes vagyok.
 Nem tudom meddig lehettünk így, egymáshoz bújva, de egyáltalán nem volt kényelmetlen. Lassan felnéztem rá, mosolygott, majd hosszan, mélyen a szemembe nézett. Tudtam minek a jele ez, régen többször is eljátszotta velem, mielőtt megcsókolt.
  Óvatosan az ajkai megérintették az enyémet és az ájulás szélére kerültem. Visszarepült hozzám, az én pici pillangóm és hát így ért véget a történetünk. Egy egyszerű csókkal,mely vissza hozta nekem. Az álmom valóra vált, a gyomromban újra otthon leltek a pillangóim és a szívem egy szivárvány tetején csücsült, boldogan, soha el nem engedve Jameset.