- N. Sýmur Úr! Kérjük fáradjon a vádlottak padjára!

- Már régen ott ülök, ügyész úr.

- Velem ne szemtelenkedjen, uram! Így is, hálát adok az égnek, hogy nem kell magára többet szánnom a szükségesnél! Nos, Sýmur Úr. Hogyan értékeli az elmúlt időszakot az életében?

- A Milka túlságosan megdrágult.

- Ne szemtelenkedjen.

- Elnézést. Hát, lássuk csak. Miben tér el az életem a szokásostól? Megismerkedtem egy lánnyal, és beleszerettem. Leérettségiztem. Egyetemre járok. Kihagytam valamit?

- Sýmur Úr, megköszönném, ha egy kicsit a részletekbe is belemenne. De tudja mit, kérdezek én. Hogy is volt a dolog ezzel a lánnyal? Remélem, nem valami nyálas sztorit készül elrebegni.

- Én nem rebegek semmit, ügyész úr. Én mindig határozott vagyok.

- Aha.

- Ne szemtelenkedjen velem, ügyész úr.

- Sýmur Úr, a maga helyében inkább...

- Tudja mit? Folytatom. Szóval. Kíváncsi rá? Igen? Nos. Egy szilveszteri bulin ismerkedtünk meg. Egy hónap múlva összejöttünk. Kíváncsi az intim részletekre is?

- Kíméljen meg.

- Ha kívánja... maga kis huncut.

- De kérem!

- Együtt élünk Budapesten. Ügyész úr, élt már Budapesten? Én imádom. És egyetemre járni se olyan rossz. Most éppen vizsgaidőszak van, és éppen meghalni készülök, de azért elmegy.

- Kíméljen meg a szarkazmusától, nem áll jól magának.

- Érdekes, általában mást hallok.

- Nem érdekel. Válaszoljon: írt Ön mostanában egy hangyabokányi bötűt is?

- Nem.

- Nem? És miért nem?

- Hm. Nem is tudom. Azt hiszem, ilyen a típusom. Egy idő után csömöröm lett. Tudja, ügyész úr, alaposan felkészültem. Végig olvastam minden írásomat, amelyet az Amatőr Írók Klubjába feltöltöttem. Tudja ügyész úr, nem értem, miért van az, hogy az egyik pillanatban haláldepressziós verseket írok, aztán kriminovellát, aztán buzdító költeményt, aztán meg már nem is tudom. Maga szerint ez rendben van?

- Itt most én kérdezek.

- Jól van, inkább örülne, hogy érdekel a véleménye. Bunkó. Mindegy is. Visszatérve a kérdésre: sajnálom. Nem tehettem mást. Persze, levethettem volna magam a gép elé hetente párszor, hogy hallassak magamról, de mi értelme lett volna? Került az ihlet, mit mondjak.

- Sýmur Úr. Továbbtanulása irányának mennyire van köze az irodalomhoz?

- Ügyész úr, bátorkodom felhívni rá a figyelmét, hogy gimnáziumban matematika és kémia faktra jártam. Sejtheti, bár tulajdonképpen nem tartozik magára.

- Sýmur Úr, maga műszaki pályára jelentkezett!!!

- Kövezzen meg, ügyész úr.

- Én nem kövezek senkit.

- Akkor kíméljen meg a műszaki pályára vonatkozó véleményétől.

- Kérem. Nem kell olyan gorombán. Szeret Ön írni?

- Érdekes kérdés. Van, hogy imádok, van, hogy nyűg. Leginkább attól függ, milyen érzések kapnak el. Várjon ügyész úr, tudom, mit akar kérdezni. Nos, valószínűleg az elmúlt hónapokban is voltak olyan érzéseim, amit szívesen írásba öntöttem volna. Nem tettem. Hogy miért? Ki lát bele egy alkotó szív rezdüléseibe? Bocsásson meg, hogy ilyen patetikusan fogalmaztam.

- Szeret Ön olvasni?

- Imádok. Ha az írásról le is mondtam, az olvasásról ha akarnék, se tudnék.

- Mi volt az utolsó könyv, amit elolvasott?

- Stephen Kingtől A Búra alatt.

- Ah, egy ponyva-thriller!

- Ügyész úr, Stephen Kinget nem sorolnám a "ponyva" kategóriába.

- Az a maga baja. Mi a helyzet azokkal az Amatőr Írókkal?

- Mi lenne? Remélem, jól megvannak. Kicsit hiányoznak. Baj ez? Ne válaszoljon, költői kérdés. Szerettem oda írogatni. Mindig kedves vélemények fogadtak, köztünk szólva, ügyvéd úr, akkor is, ha valami borzalmasat írtam. A hozzám közel állóknak sosem mertem megmutatni egyetlenegy alkotásomat sem. Félek a kritikától, ha olyasvalakitől kapom, akit ismerek, aki ismer. Épp ez vonzott az Amatőr Írókban. Senki sem ismer, mindenki csak az alapján ítél meg, amilyen verset írok. Egy olyan embernek, mint én, ez nagyon fontos.

- Fontos? Igazán?

- Nagyon is. Most már nem félek bevallani, ügyész úr, enyhén szólva is depressziós voltam akkoriban, régen. Úgy vélem, ez az irományaimból is kitűnik. Azok a versek, ügyész úr! Szinte éreztem, ahogy vágom fel az ereimet, ahogy akkor, régen akartam.

- Már megbocsásson, maga emo?

- Ugyan már. Ne keressen csomót a kakán is. 

- A vulgaritása visszataszító.

- Ezt mondták már mások is.

- És mit szólt hozzájuk?

- Leszartam őket.

- Haladjunk tovább. Mit várt ön az Amatőr Íróktól, mikor elkezdett írogatni abba a klubba?

- Fogalmam sincs. A meglevőnél mindenképp kevesebb pozitív kritikát. Látta az első versemet, ügyész úr? Három komment érkezett rá, melyből kettő kereken kijelentette, hogy gőze sincs, miről beszélek. Kissé megbillent a fenemód nagy magabiztosságom. De azért csak folytattam. Aztán kiderült, hogy mégsem vagyok olyan érthetetlen. 

- Mindent komolyan gondol, amit akkor leírt?

- Háááát... inkább úgy fogalmaznék, hogy az akkori énem komolyan gondolta. Ma nevetek. Burn it! Burn it with fire! Hogy lehettem ilyen naiv és gyerekes?

- Kíméljen meg az angoltudása fitoktatásától.

- Elnézést. Tehát. Verseket is írtam, epikus cuccokat is. Volt, amelyikre már nem is emlékeztem. Ahogy átolvastam, egyszer-kétszer szívesen kivágtam volna a gépet az ablakon. Na meg a versek! Említettem már őket, ügyész úr.

- Valami rémlik.

- Azok az önutállattól csöpögő, halálvágyat kiáltó, depressziós rémlírák! 

- Maga mondta, hogy depressziós volt.

- Na ja. És melyik depressziós tizenhét-tizennyolc éves ír verseket, ha kidől érzelmileg? Inkább megy a kocsmába, leissza magát, meg rászokik a cigire, meg hasonlók.

- Maga végigment ezen is.

- Persze hogy! Ezzel tudtam elhitetni magammal, hogy boldog vagyok, és teljesen normális az életem.

- A devianciával.

- Ügyész úr, a vállomásomat kéri vagy egy részletes négydimenzós térképet a lelkemhez?

- Folytassa.

- Nincs hova, ennyi.

- Írt valaha csak a hatás kedvéért?

- Hm. Nem, nem hiszem. Úgy gondolom, az túlságosan érződött volna rajtam. Mindig az érzéseimet vittem papírra (képernyőre). És örültem, hogy van pár ember valahol odakint, akit érdekelnek a rímek és a szóképek és a mondanivaló és a minden, és így legalább kissé kiönthettem a szennyeskosarat, még ilyen burkolt formában is.

- Ez lenne hát a költő nagyság?

- Ügyész úr, nézzen végig a XIX. és XX. század nagy költőin. Nem mondom én, hogy ilyen és olyan volt az összes, de legalább 50%-uk beteg, önmagával meghasonlott ember, depressziós, halálvágyas, és persze mindenki Debrecenben vagy Sárospatakon tanult. Meg Pesten. Jogot, és újságírást. Semmi mást. Ja, néha németet és franciát is. 

- Maga gúnyolódik.

- Nem tagadom.

- Hát jó. Miről szeretne írni?

- Nem tudom. Az mindig csak akkor derül ki, amikor már írok. Lehet, hogy folytatom a depis verssoraimat, hadd egyen mindenkit a fene. Bár hál'Istennek a való életben már nincs öngyi hajlamom.

- Hányszor akart öngyilkos lenni, Sýmur Úr?

- Számszerint, végtelenszer. Teljesen komolyan véve? Egyszer.

- Miért?

- A szituáció mindegy. De maga, ügyész úr, gondolom, nem érezte milyen az, ha mindenki tárgynak tekinti (mondjuk lábtörlőnek), kiderül, hogy mindenki kihasználja, vagy ki akarja használni, valószínűleg senkinek nem hiányozna, az élete egy romhalmaz, sőt a világ is egy romhalmaz, és egyre nagyobbá válik, és inkább most kéne kiszállnia a játékból, amíg van annyi szép emléke és élménye, amivel kissé elfogadhatóbbá tudja varázsolni a pillanatot, amikor magába töm három marék gyógyszert.

- Miért nem tette?

- Mert utálok veszíteni, amikor még van remény.

- Tehát mit tett ehelyett?

- All int nyomtam az élet pókerjátszmájában, ügyész úr. Mindenemet belevittem a lehető legapróbb dologba. Ha csak a szemetet vittem is ki, teljesen ott voltam, minden idegszálammal, érzelmemmel, és ez mindig így volt, három hónapon keresztül. Gondoltam, ha nyerek, hát király, ha meg vesztek, akkor teljesen mindegy, már örülni fogok a halálnak.

- És mi lett?

- Hát ha életben vagyok, akkor maga szerint mi lett, nagyokos?

- Ne szemtelenkedjen.

- Maga meg ne kérdezzen hülyeségeket.

- Jól van. Kikre emlékszik az Amatőr Írók közül?

- Mindenkire. Mármint mindenkire, aki nagyjából kommentelgetett az írásaimhoz, és véleményt mondott róluk.

- És mit vár most tőlük?

- Én nem várok semmit. Csak kapom a dolgokat. Aztán eldöntöm, tetszik-e, vagy sem. Általában tetszik. 

- Hogy képzeli el a nagy visszatérést?

- Nincs ebben semmi nagy. Inkább visszasunnyogás. Nem tudom, hogy képzelem. Egyszerűen csak kedvem van írni. Számít a többi?

- Azt maga dönti el.

- Na látja. Lezártnak tekinthetjük a vallomásomat?

- Ezt viszont nem maga dönti el.

- Ügyész úr. Maga, és ez az egész csevely, csak a fejemben létezik. Maga a fantáziám terméke, éppen reggel hét óra múlt, alig aludtam, két nap múlva vizsgázom analízisből, és nagyon remélem, hogy átmegyek. Az életemet szeretem, együtt élek valakivel, akit nagyon szeretek, és jól megvagyok. Elmegyek a választásokra tavasszal, bár tudom, semmi értelme, mert úgy sem az lesz, amit akarok. Én döntök, ügyész úr. És még akkor is én döntök, ha nem én döntök. Mert akkor elfogadom a helyzetet, hogy nem én döntök.