A Tiszaujlaki utcából akkoriban  legalább  hat kis utca vezetett le a téglagyári kubikgödörhöz.Nagyon sokan jártak arra , mert a horgászat igen-igen felkapott foglalkozás volt, és nem csak hobbyból , hanem megélhetési szempontból is, mert lenditett valamit az egyébként elég  szegényes táplálkozási lehetőségeken. Horgászengedély után  akkoriban nem igen érdeklődtek, meg volt mindenkinek a maga baja.Ugyan kinek jutott eszébe , hogy mászkáljon a nádasban, a sás között, ahol még zsombék sem volt mint a lápvidéken Toldi Miklós idejében.Az ígazság az , hogy  elég vadregényes  volt annak aki nem ismerte a terepet, és nem tudta , hogy hol lehet, félméteres vizben bemenni arra kis szigetre ahol fél kilós kárászokat lehett fogni, annak függvényében , hogy mennyit birt el a horgászhorognak előléptetett  meghajlitott gombostű, illettve a édesanyám varrócérnája. De ez csak az egyik oldala volt a dolognak , mert volt más is.

           A kubikgödör szomszédságában laktak Nusiék, --megszámlálhatatlanul sok  gyerekükkel --akik közül mindig ült valaki a szigeten , amolyan előjogot gyakorolva, aki csak azt engedett be a szigetre aki szimpatikus volt neki , cigarettával kinálta , esetleg barát, ismerős volt.Idegennek semmi keresnivalója nem volt  ott , mert ez  a sziget az ő "felségterületük" volt. Az apa a téglagyárban dolgozott és a legnehezebb munkát végezte , a kiégetett téglákat talicskázta ki a kemencéből. Felesége ,Nusi,  otthon volt a gyerekekkel, és szerény képessége szerint ellátta őket. Az ellátás abból állt, hogy naponta főzni kellett a semmiből, ruha kellett rájuk szintén a semmiből. Bár férje , becsületes munkával elég jól keresett,annyi gyereket etetni ruházni , felnevelni nem lehetett. De becsületre lehetett, mert ez a sok gyerek mégis fel nőtt, és tudomásom szerint egyiköjük sem került összetűzésbe a törvénnyel, és koldulni sem láttam  őket , annál inkább láttam már zsenge gyermekkorukban  mindenféle napszámosmunkát elvégezni, épitkezésen dolgozni , vagy éppen favágó gépen--a fiatalok  már nem igen tudják , hogy az hogy is müködött.--egyikőjük ott is hagyta két ujját a füreszgép asztallapján. Másikuk , a kubikgödörbe veszett.

           Talán a sok gond , a nyomoruság, sorscsapás idézte elő, hogy Nusi rákapott az ivásra, fokozatosan egyre többet ivott, és ha nem volt pénze akkor is bement a kocsmába, odacsatlakozott az ismerősökhöz, kikunyerált egy féldecit, szerencsés esetben kettőt. Később már  idegenekhez is oda csapódott az italért, de azt sem kivánta ingyen , hanem énekelt, és pedig azt a nótát:"Titi hé,Titi hé gyere be Titi , adjál nékem már egy pár lájt had igyak egy csepp pálinkát." A nóta ma már nem ismeretes , de abban az időben , nem igen volt olyan szatmári ember aki ne hallotta volna ezt a nótát Nusitól, és ne tudta volna , hol áll a Nusiék háza. Volt ahogy volt , de ez a ház , amelyik egész évben putriszagot árasztott, minden évben egyszer ki volt meszelve kivül belül, és messze viritott rikitó fehérségével.

           Aztán jött az árviz, és ahogy nem kimélt semmit maga előtt, elsők között vitte el a Nusiék házát, és vele együtt szórta szét az egész népes családot , mert akkor már unokák is voltak.

           Árviz után eltünt Nusi  nyomtalanul , magával vitte  a nótáját, pálinkaizű jókedvét. Életében nem bántott senkit, és őt sem bántotta senki, azt viszont hallottam ismerősöktől, hogy jó ideig emlegették még, mert hiányzott a hangja ,az a rekedt hangja , amivel  a gyermekeit esténként hazakiabálta , mert kifőtt a puliszka ,a vacsora. És a gyerekek lassan hazaszállingóztak, és ahogy érkeztek , úgy  fogyott a puliszka.

Egy napon  elfogyott a nóta is ,Nusi is.