Nyugodt lelkiismerettel mondhattam jelenlegi állapotomat idillikusnak ,egészen addig ameddig el nem hangzott a parancs, hogy  riadó,mert Csehszlovákiába  bevonultak a szovjetek és csatlósaik, a szocializmus vivmányait megvédeni az ellenséges erőktől. Ekkor kezdett igazán  élesbe menni a játék. A riadó útán  félórával teljes hadifelszereléssel, fegyverrel, élestölténnyel, sátorlappal  felsorakozva vártuk az újabb  parancsot-- ekkor rögtön eszembe jutott a  bevonulásunk előtti rémhir -- hogy akár külföldön is bevethetnek  bennünket a  Varsói szerződés tagállamainak oldalán.Bizony ekkor éreztem , hogy azt a bizonyos zabszemet légkalapácsal sem  lehetne a fenekembe  verni.

                De újabb parancs nem érkezett, legalábbis olyan nem  amelyik táborunk elhagyására , azaz bevetésre  küldött volna bennünket. Félelmemhez  az is hozzájárult , hogy megnéztem a térképen táborunk és  Csehszlovákia közötti távolságot, és mi tagadás nagyon közelinek találtam. Hadi tanulmányaimból tudtam, hogy ilyen esetekben előbb a közel lévőket vetik be.Ez most valódi katonaság volt , mindent jelenteni kellett , eltávozást hivatalosan nem engedtek --még a tiszteknek sem-- illegálisan meg nem mertünk  kimenni.Felfüggesztették a vasutfelújitási munkálatokat, a tisztek mindannyian bent tartózkodtak a táborba, és unalmukban két --három óránként ríadót fuvattak. Mi meg úgy pattogtunk mint , ujonc korunkban, anélkül , hogy arra gondoltunk volna , hogy tetszik , vagy nem tetszik. Be vallom esti imámba  azt is belefoglatam , hogy  adja Isten , hogy ne kerüljünk bevetésre!

                  Az őrségváltás jelszóval történt, ha netán éjszaka ki kellett menni  félrevaló dolgunkra, jaj volt annak aki nem tudta-- mert azt addig faggatták, amig már  lekéste a latrinát. A jelszót egyáltalán nem volt könnyü követni, mert  három óránként cserélték.

                   Este a vacsoránál megkértem Rizit, hogy lenne olyan szives és hallgatná meg a hireket, mert nagyon nyugtalan vagyok a jövőnket illetően. Rizi pontosan tudta , hogy miről van szó-- nem hiaba dolgozott már több mint egy évtizede katonák között-- fel tudta fogni a dolog fontosságát. Mindezek ellenére reggelig kellett várnom a hirre . A jó hirre.  Rizi elmesélte , hogy meghallgatta , nem csak a bukaresti rádiót hanem a Bécsit is , miszerint egybehangzóan az az álláspont , hogy "mi" nem avatkozunk bele.Megköszöntem  Rizinek az információt , és éreztem , hogy nagy kő esik le a szivemről. A tisztek, és Rizi útán,   én voltam a legjobban informált személy ez űgyben  ezen  a környéken. Ettől függetlenül kiváncsi voltam a hivatalos közlésre is , mert  bár tisztjeink , egész nap  tévéztek és rádióztak , bennünket nem engedtek  az információ közelébe.

                    Egy héttel a szovjet invázió után  apám látogatott meg , pontosabban látogatott volna meg, ha közel engedték volna  a táborunkhoz. De nem  engedték. Igy csak  a vasuti töltésen állt meg  addig amig  embertől emberig eljutott hozzám  a hír , hogy engem is keresnek. Legalább húszan ácsorogtak már a vasuti töltésen , és igyekeztek kiválogatni hozzátartozóikat, az integető katonák sokadalmából. Nem sokára felismert apám, integetni kezdett, hogy nincs semmi baj , amit csak azért értettem meg , mert anélkül is tudtam, hogy a közvetlen veszély elmúlt-- de az eddigiekből azt is megtapasztaltam , hogy a jövendőt senki nem ismerheti! Apám zsebkendőért nyúlt a zsebébe, és elindult a vasuti pályán az állomás irányába., néha-néha visszanézett és integetett. Én csak követtem tekintetemmel, egészen addig , amig kikerült látószögemből.

                    Lassan oldódni kezdett a statáriális állapot, de a szigoruság még huzamosabb ideig megmaradt. Sok viz folyt le a Zazaron , meg  Szamoson , mire végre elhittük , hogy vége a veszélynek, mert  amikor a civil életben már  rég napirendre tértek az esemény fölött, ná-

 lunk még mindig azt hajtogatták, hogy katonapolitikailag még nincsen vége semminek. Az mindenképp enyhülést jelentett , hogy nem kellet már minden felé magunkkal vinni a puskát  és megszüntek a gyakori riadóztatások. Egy dolgot valószinü akkor tanultam meg, hogy nem vagyunk a magunk urai, és bármikor veszélybe sodorhatnak bennünket politikai érdekek, még akkor is ha semmi közünk hozzá. Anna nénivel  később beszélgettem erről. Ő kérdezett engem, hogy mi történt  tulajdonképpen -- mert nekem  "vitéz úrnak"  illett volna tudnom. Nem mondtam meg az igazat , nem beszéltem nagyhatalmi érdekekről, katonapolitikáról , elbagatelizáltam a dolgot nevetgélve, mert nem akartam nyugtalanná tenni ezt a két világháborút megélt  asszonnyt.