Tamás bácsi tősgyökeres budapesti lakos volt. Tipikus példája a nagyvárosi, fennhéjázós, nagyképű, hangos embereknek, akik nem törődnek mással, csak hogy nekik maguknak jó legyen.

De viselkedése ellenére, élete alkonyán megadatott neki egy apró növésű feleség, aki mindig hűen mellette maradt, ápolta, ha beteg volt; ha pedig egészségnek örvendett, igyekezett minél inkább a kedvére tenni.

Tamás bácsi ki is használta az asszony szolgálatkészségét. Például, miután behozta neki a vacsorát, ugratta őt a söréért. Amikor az is megvolt, a tévé távirányítóját kérte a keze ügyébe. De még azzal sem elégedett meg: szüksége volt fogpiszkálóra, egy újságra (légycsapónak), na meg persze, ha odakint kánikula tombolt, be kellett kapcsolni a ventillátort.

- Úgy ni, Mártikám, így mindjárt más! – hangzott a dicséret, miután Tamás bácsi elfáradt a sok parancsolgatásban.

Az estéket így töltötte: minden figyelmét a tévéműsorra összpontosította, egyik kezében a távirányítóval, másikban a sörrel, amit Mártának félóránként pótolnia kellett. Aztán, amikor már kellőképpen lerészegedett az ura, ő támogatta az ágyáig, mégse a fotelban aludjon.

Reggel pedig folytatódott minden elölről.

Egyedül a délutánok teltek viszonylag kellemesen. Dél körül Tamás bácsi nagy nehezen kikászálódott az ágyából. Ekkorra már kialudta az esti részegségét, bár csak kóvályogva tudott menni. Leült ebédelni, majd, Márta legnagyobb örömére, kijelentette, lemennek a parkba levegőzni. Az asszony szeretett ott időzni. Amikor csak jó idő volt, leültek az egyik padra, lehívták valamelyik ismerősüket a lépcsőházból, és beszélgettek, nevetgéltek. Kellemes, barátságos hangulat teremtődött pillanatok alatt.

Ezen a délutánon is lementek. Tamás bácsi nagy sebbel-lobbal, kidüllesztett mellkassal haladt előre. Ha találkoztak valakivel, hangosan köszönt, hangsúlyával jelezve, ő itt a valaki. Márta látta jól, hogy ez a stílus nemigen tetszik a környezetüknek, de nem tudott mit tenni. Az elmúlt években annyiszor próbálta már jobb belátásra bírni az urát… belefáradt. Odáig jutott, már ráhagyott mindent, csak ne kelljen veszekednie vele. Olyankor ugyanis Tamás bácsi nem ismert határokat.

Márta már messziről látta, itt bizony újabb bonyodalom következik. Tamás bácsi ugyanis nem szerette – sőt, kifejezetten rühellte –, ha bárki elfoglalja azt a padot, amelyiken kivétel nélkül mindig helyet szoktak foglalni. Most márpedig ez történt: fiatal szerelmespár ölelkezett, csókolózott ott, ahol Tamás bácsi szinte kiskirálynak érezte magát.

- Mi van itt, fiatalok? – vonta őket kérdőre, amint a közelükbe ért. – Hát még ennyit sem tudtok? Az az én padom! Én szoktam ott ülni, és ma sem lesz ez máshogy! Úgyhogy kotródjatok, ha kedves az életetek!

A fiatalok megszeppenve szétváltak, és értetlenül meredtek Tamás bácsira, aki már el is indult, hogy – akár erőnek erejével – elfoglalja megszokott helyét.

- Jól van, öreg, már itt sem vagyunk! – legyintett a fiú, azzal otthagyták az idős házaspárt.

- Öreg ám a nénikéd, te suhanc! – kiáltott utánuk Tamás bácsi, mire azok megrohamozták lépteiket, és hamarosan már nyomukat sem lehetett látni.

Márta szomorúan hallgatott. Nem akarta megróni az urát, hiszen tudta jól, nem menne vele semmire, csak még jobban felbőszítené. Inkább szótlanul leült mellé a padra, mintha mi sem történt volna. Ám Tamás bácsi nem hagyta sokáig nyugodni.

- Mártikám, nem akarnád lehívni a Gizit?

Márta már fel is pattant, és megiramodott a lépcsőház irányába. Tamás bácsi közben megpillantotta egyik kedvenc beszélgetőpartnereit: egy vidéki családot, akik több mint száz kilométerről utaztak ide minden hétvégén, hogy meglátogassák a nagymamát.

Tamás bácsi nem állhatta meg, hogy ne üdvözölje őket.

- Na, megjöttek a vidéki parasztok! – kiáltotta. – Aztán, fiatalúr, hozott nekem tújó judit? És az apuka? Tudja, mit szeretek legjobban? A bojt!

Úgy kiabált, az egész utca harsogott a hangjától. Az apuka úgy tett, mintha nem is hallaná az öreget, de a „fiatalúr”, egy tízéves kisfiú, sűrűn pislogott a pad felé, mint aki azonnal oda akar rohanni. Talán meg is tette volna, ha anyja nem fogja a kezét.

- Na jól van ám! – szólt még utánuk, mielőtt a lépcsőházba mentek volna. – Szólok az én barátomnak, az majd megkalapálja magukat!

Persze, azok tudták jól, ez csak amolyan mókásnak szánt fenyegetés akar lenni. Tamás bácsi viselkedése miatt azonban ők is, mint legtöbben, hidegen fogadták az öreg minden egyes szavát.

Nemsokára visszatért Márta, hozva a jó hírt: Gizi hamarosan lejön, csak még megnézi a kedvenc sorozatának ismétlését.

- Ti, öregasszonyok! – méltatlankodott Tamás bácsi. – Csak a sorozataitok meg a pletykálkodás, máshoz nem értetek. Látnátok az én kedves kis Liámat, mennyire ért a férfiak nyelvén. Ő bezzeg tudja, mi kell az embernek.

Szavaival Márta szíve mélyéig hatolt. Az asszony mérhetetlen fájdalmat, csalódást érzett. Hát ezt érdemli, azok után, amit éveken keresztül az uráért tett? Soha egy jó szót nem kapott tőle. Hiszen a parancsolgatáson kívül már szinte nem is beszéltek egymással. Bezzeg a Lia! Az ő huszonöt évével, bájos modorával, na meg csodaszép testével, amit, amennyire csak lehet, közszemlére tesz. Ahányszor csak megjelenik a parkban, Tamás bácsi kedves, nyájas szavakat intéz hozzá, bámulja, sőt mi több, fogdossa is, paskolgatja formás fenekét, a járókelők szeme láttára. Márta meg összehúzza magát, mintha ott sem lenne. Mit is tehetne mást? Semmi szüksége az esti csetepatéra, inkább tűr, lenyeli a békát. A hosszú, együtt töltött évek során megtanulta, csak így tudja elviselni a hátralévő kis időt… akármennyi legyen is az.

- Na, mikor jön már a Gizi? – türelmetlenkedett Tamás bácsi. – Beszippantotta a tévé? Vagy megint beszorult a klotyóra?

Amint ezt kimondta, Gizi már jött is. Fájós lábán sántikálva tudott csak járni, amivel Tamás bácsinak felettébb örömet okozott. El is kiáltotta magát, mint mindig, amikor meglátta:

- Nocsak! A bicebóca! Döcögj már ide!

Gizit, amilyen fából faragták, rögtön visszavágott:

- Ne magyarázz nekem! Örülj, hogy nem hoztam a botomat, akkor aztán nézegethetnél!

- Vén boszorkány!

- Lókötő paraszt!

- Én nem vagyok paraszt! – húzta ki magát Tamás bácsi. – Kikérem magamnak! Én báró vagyok!

- Hahaha! – nevetett hangosan Gizi. – Te meg a báró…

- Ne röhögj, mert elvisznek az embereim!

- Előbb visz el téged az ördög.

- Vidéki… paraszt!

- Te tanyasi birka!

- Hozzá inkább bojt! – váltott hirtelen témát Tamás bácsi. – Úgyis olyan régen ittam már. Ennek a nőszemélynek itt mellettem hiába beszélek.

- Becsüld meg azt a nőszemélyt, öreg! – csapott a vállára Gizi, mert időközben odaért a padhoz. – Nem sokan maradnának melletted, amilyen a természeted.

Tamás bácsi fintorra húzta a száját, és egy darabig dermedten nézett maga elé.

Márta naivan még mindig azt remélte, talán egyszer belátja, mennyire sokat jelent neki. Persze, mint már megszokta, ez most sem történt meg. Tamás bácsi, mihelyt Gizi leült, ismét rákezdett minden tiszteletet nélkülöző mondókájára.

Így telt el a délután, s eljött ismét az este, a Márta által legkevésbé áhított időszak. A kiszolgálás, most minden eddiginél jobban kifárasztotta az asszonyt. Tamás bácsi többet akart, mint bármikor. Ráadásul semmi nem tetszett neki. A vacsorát hidegnek találta, a sört melegnek, a távirányítót koszosnak; a tévét nem jól látta, a fotel túl kényelmetlen volt, és különben is: Márta olyan büdös, hiába szellőztetnek, nem ér semmit.

Márta ezt is elviselte. Igaz, amikor végre nyugovóra tért az ura, hullafáradtan zuhant ő is az ágyba; úgy érezte magát, mintha súlyos dobozokat kellett volna pakolnia egész nap.

Reggel aztán frissen, kipihenten ébredt. Szinte szárnyalni lett volna kedve a boldogságtól. Akárha szívéről tonnás kő gördült volna le. Még csak nem is sejtette, mi okból ilyen vidám. Hiszen nem történt semmi tegnap óta; ugyanúgy telt az este, mint az elmúlt pár évben. Mégis, mintha valami megváltozott volna…

Ebédkészítés közben énekelni támadt kedve, és ezúttal nem is tartotta magát vissza. Nem érdekelte, hogy Tamás bácsit esetleg felébresztheti. Elégedjen meg azzal az öreg, hogy kedvenc ételét főzi éppen: jó szaftos pacalpörköltet, amitől ura rendszerint mind a tíz ujját megnyalta, s szemében gyermeki tűz lobbant. Márta ugyan nem volt odáig az ételért – sőt, valójában ki nem állhatta –, de ezzel legalább némiképp csitítani tudta a kedélyeket.

Azonban Tamás bácsi ezúttal kicsit tovább húzta a lóbőrt. Elmúlt egy óra, és Márta semmi neszt nem hallott a szobájából. Az asszony kíváncsian benyitott; hát kedves férje még mindig az ágyban feküdt, fejét ellepte a vékony pléd, amivel takarózott.

Márta, kicsit félve, hogy felébreszti, közelebb lopakodott hozzá. Amikor az ágya széléhez ért, lehajolt Tamás bácsi fejéhez, és néhány hosszúnak tűnő pillanatig így hallgatózott. Szíve a torkában dobogott. Kitakarta Tamás bácsi arcát, majd a látványtól akkorát ugrott, hogy kissé elvesztette az egyensúlyát. Ura nyitott szemei fennakadtak, szinte csak a fehérjük látszott. Orrából vékony vércsík indult ki, alvadtan tapadva durva borostáira.

Márta szájára tapasztott kézzel hátrált az ajtóig, majd szélsebesen kilibbent rajta, óvatosan behúzva maga után, mintha még mindig attól tartana, felébreszti az öreget.

A pacal még mindig ott gőzölgött a tűzhelyen, és Márta nem tudta elképzelni, hogy valaha is eltűnik onnan.

***

A temetésen Márta szinte önkívületi állapotban jelent meg. Mintha nem is tudott volna arról, mi történik körülötte. Szeméből egyetlen könnycsepp nem hullott alá, de még csak a megrendülés apró jeleit sem lehetett rajta észrevenni. Sokan ezért ferde szemmel, mintegy lenézőn tekintettek az asszonyra. Mások – akik tisztában voltak a körülményekkel – megértőn, sajnálkozva fejezték ki részvétüket.

Egy-két napig Márta csak bolyongott a lakásban, akár egy holdkóros. Nem találta a helyét, semmihez nem érzett különösebb késztetést, még az alapvető szükségleteit is csupán ímmel-ámmal elégítette ki. Aztán, egy erős pillanatában úgy döntött, kimozdul végre otthonról. Megkérdezte Gizit, van-e kedve lemenni vele a parkba. Barátnője természetesen igent mondott, így fél óra múlva ott ültek a megboldogult Tamás bácsi szokott helyén. Gizi próbálta önteni belé a lelket, s látszólag ez sikerült is neki. Márta szeretettel hallgatta beszámolóját a zsúfolt piacról, ahol olyan drága mostanában minden, hogy azt ki nem lehet szóval fejezni. De hát az ember még mindig inkább oda jár, ott mégiscsak jobb valamivel a minőség.

Márta eleinte csak bólogatott, majd ő is hozzászólt a témához, mondván, semmi sem olyan minőség, mint régen volt. Ebben egyetértettek.

Kisvártatva a hétvégenként szokásos vendégek tűntek fel a láthatáron. A kisfiú kutató tekintettel fürkészte a padot, ahol most kevesebben ültek, mint máskor. Nem értette. Ahogy szemmel láthatóan azt sem, miért köszönnek szülei hangosan a néniknek. Eddig nem szoktak.

A gyerek értetlensége láttán Mártának elszorult a szíve. „Fiatalúr, hoztál nekem tújó judit?” – hangzott fejében az ilyenkor megszokott mondat, és a következő pillanatban már patakokban hullottak a könnyei.

Gizi csitítgatni próbálta, mindhiába. Márta csak zokogott, zokogott.

- Mért hagyott itt, Gizi? – szipogta, könnyeit nyeldesve. – Mi rosszat tettem? Hiszen én úgy szerettem Tamást…

Gizi erre nem tudott mit válaszolni. Csak hagyta, barátnője hadd sírja ki magát a vállán. Tudta, az üres szavak vajmi keveset érnek, amikor a szív meg akar szakadni.