Az elejét már olvashattátok, de kiegészítettem, és továbbírtam. Remélem, tetszeni fog! :)

Violet a galambdúc padlóján kuporgott egy rongyos pokróc alatt. Rettenetes vihar dúlt kint: a szél ide-oda csapkodta a léghajót, akár ha papírból lenne. Estefelé járhatott, de ha nincs sötét, sem lehetett volna sokat látni a függönyszerűen lezúduló esőtől. Az ég akkorákat dörgött, hogy Violet szíve majd’ kiugrott a helyéről.

A lány nem sok mindentől félt, de a vihartól igen. Pláne így, bezárva tizenöt, hangosan „burukkoló” galamb közé. Teljesen megkergültek: összevissza röpködtek és fülsiketítő zajt csaptak. Violet a fejére húzta a takarót, hogy védje magát a madarak végtermékétől.

A következő pillanatban kivágódott a kicsiny, kerek ablak, ami kiszakadt a keretéből.

Metsző, hideg szél süvített be, és az eső egy szempillantás alatt eláztatta őket. Violet remegve felpattant, de a léghajó oldalra dőlt, és elveszítette az egyensúlyát. Kétségbeesetten hadonászott, de nem talált kapaszkodót és elvágódott a padlón. Érezte, ahogy az üvegszilánkok belemélyednek a térdébe és tenyerébe. Iszonyú fájdalom járta át, és felordított. A vér vörös folyamként bugyogott elő vékony bőre alól. A kint tomboló vihar, a mardosó kín és a vér látványa túl sok volt neki, de nem ájult el, csak megszédült. Amikor legjobb barátja meghalt, elhatározta, hogy soha többé nem fog sírni. Most azonban úgy bömbölt, akár egy kisgyerek, hosszú évek óta először.

- Mi ez az éktelen lárma?! - csapódott ki az ajtó. Vicarios kapitány állt ott, a maga teljes és fenyegető valójában egy hosszú, fekete köntösben. Violet sohasem hitte volna, hogy örülni fog a férfinak, de elérkezett a pillanat. Villám cikázott át az égen, így láthatóvá vált egy szemhunyás erejéig a helyiség és a vérében fetrengő lány.

Vicarios kapitány habozás nélkül felkapta Violetet, aki előtt fehér pontok táncoltak a fájdalomtól és ijedtségtől. A lány erőtlenül belekapaszkodott a nyakába, és ráhajtotta a fejét a férfi mellére. A kapitány olyan gyorsan sietett vele, amennyire csak az ide-oda hánykolódó léghajó miatt tudott sietni. Violet feje meg-megnyeklett, amikor belekapott a szél a léghajóba. A férfi benyitott egy szobába, és ráfektette a lányt egy ágyra. A plafonon petróleumlámpa himbálózott, aminek a lángja ide-oda imbolygott. A lány mást nem érzékelt a helyiségből, de nem is érdekelte, hová került. A kínon kívül semmi más nem jutott el a tudatáig.

- Nyugodj meg, te lány - szólt rá Vicarios magához képest kedvesen. Violet immár csak nyöszörgött, abbahagyta a sikítást, de szeméből még mindig patakzottak a könnyek.

A férfi matatott valamit a szekrényben, majd leült mellé az ágyra.

- Ez most fájni fog - közölte, azzal elkezdte egyesével kiszedegetni csipesszel a lányból a szilánkokat… Violet csak ordított és ordított, amíg elméjét úgy elborította a fájdalom, hogy minden elsötétült előtte.

*

Arra ébredt, hogy egy pihe-puha ágyban fekszik, és egy szigorú, éjfekete szempár nézi őt. Annyira megrémült, hogy felsikoltott.

- Csak én vagyok az… Ne félj - szólt hozzá egy mély hang. A lány megrázta a fejét, és egyszeriben minden eszébe jutott. És ezzel egyidejűleg szörnyű fájdalom hasított mindkét tenyerébe és térdébe. Lenézett magán, és látta, hogy valaki gézbe bugyolálta fájdalomtól lüktető testrészeit.

- Kapitány… - suttogta bágyadtan, laposakat pislogva.

- Szép reggelt, jómadár! - mosolyodott el a férfi. Hangjában és tekintetében azonban nem ült semmi kedvesség.  - Na, te aztán jól elintézted magad!

- Az ablak… Kitörött az ablak, és én beleestem a szilánkokba - idézte fel lelki szemei előtt a tegnap este történteket.

- Fogadd gratulációmat, ehhez már tehetség kell! Még be sem gyógyultak teljesen a sebeid, te máris szereztél magadnak újabbakat! Ejj, ejj, mi lesz így a csinos pofiddal? - Violet kezdte visszanyerni az öntudatát. Sértette a férfi gúnyos hangneme.  - Foglalkozz inkább a sajátoddal! Fogadjunk, nem árultad el az embereidnek, hogy én intéztelek így el!

- Hallgass! - kiabált rá dühösen, és felemelte a kezét. Violet azt hitte, fel fogja képelni, de a férfi keze megállt a mozdulatban, közvetlenül az arca előtt.

- Engem nem tudsz megfélemlíteni! - csücsörítette a száját dacosan.

- Nem-e?! Na, majd meglátjuk! Mit szólnál hozzá, ha megkötöznélek, és kilógatnálak az ablakon a lábadnál fogva, hm? Akkor is ilyen nagy lenne a szád, kis galambom?!

- Ha megteszed, nagyon megkeserülöd!

- És ugyan mit tenne egy magadfajta kislány? Alig látszol ki a földből! - nevetett gúnyosan.

- Lehet, hogy kicsi vagyok, de te még nem tudod, mikre vagyok képes!

- Már bánom, hogy megmentettelek. Ott kellett volna hagynom téged a földön elvérezni!

- Na persze, megmentettél! Nagyon hősies volt! Csak azért tetted, mert kell a segítségem!

- Mégis, mit gondoltál, miért tettem? A két szép szemedért?! - nevetett Vicarios cinikusan, és felült az ágyon.

- Na még csak az hiányzik, hogy belém szeress!

- Hihetetlen, hogy te még azok után is képes vagy pimaszkodni, hogy szétszabdaltak a szilánkok!

- Miért, sírnom kéne?

- Nehogy meg merd próbálni!

Vicaros felállt, és sorban kihúzkodta a szekrény fiókjait, amiknek a tartalmát beöntötte egy hatalmas vászonzsákba. Violet felült, és érdeklődve figyelte a műveletet.

- Mit csinálsz?

- Biztonságba helyezem előled a személyes tárgyaimat.

- Miért? Félsz, hogy szétverem őket kalapáccsal? - kérdezte Violet ártatlanul.

- A kis képességed miatt féltem őket.

- Ne aggódj, nem érdekel különösebben a beteg lelkivilágod.

Vicarios kapitány felhördült, kihúzta az övére erősített tokból a tőrt, és elhajította. A fegyver a lány fejétől alig három centire fúródott falba. Kikerekedett a lány szeme és megdermedt egy pillanatra. De gyorsan visszanyerte a bátorságát és így szólt:

- Nos, igen. Pontosan erről beszélek.

- Köpök arra, mit gondolsz rólam. Mától itt fogsz élni velem, hogy szemmel tarthassalak. Nincs több szökés! - nevetett a férfi érdesen.

- Hogy… mi?! Én? Veled?! Soha! Inkább a cella!

- Onnan már egyszer megszöktél, még mit nem! De ügyes próbálkozás.

- És én hol fogok aludni? Mert veled egy ágyban biztos, hogy nem! - húzta el a száját Violet.

- A földön, természetesen! Hova gondolsz?! De alhatsz akár Gordonnal, ha azt akarod, hogy minden éjszaka meg legyél erőszakolva!

Violet elfintorodott. Gordon egy középkorú, nagydarab, kegyetlen férfi volt, akitől mindenki rettegett. Állítólag tizenegy évesen ölt először, és evett áldozatai húsából, hogy belé költözzön az erejük.

- Mert te nem fogsz, mi?!

- Nem szokásom tizenöt éves lányokat megbecsteleníteni. De lehet, veled kivételt teszek, ha így folytatod tovább! - húzta kegyetlen félmosolyra az ajkát.

- Mit? - kérdezte Violet ártatlanul.

Vicarios kapitány arca megvonaglott, és lenyomta a lányt egy könnyed mozdulattal az ágyra a vállánál fogva. Ráült a combjára, és feltépte Violet égszínkék ruháját a varrás mentén. A lány felsikoltott, és eleredtek a könnyei.

- Ne, ne, hagyd abba, hagyd abba! - zokogott hisztérikusan. Tiltakozni akart, de teljesen megbénította a félelem. Egyszeriben elszállt minden bátorsága, amikor rájött arra, hogy a férfi tényleg képes lenne őt hidegvérrel megbecsteleníteni. Ezek után bármit kinézett belőle.

Vicarios kapitány belenézett Violet szemébe, és egész testében megremegett, mint akibe villám csapott. Felmordult, akár egy kutya, és elengedte a lányt. Felpattant az ágyról, és az ablakhoz ment.

Hatalmasat ordított, majd teljes erőből beleöklözött a falba, újra és újra. Bőre felszakadt, és a kiserkenő vér vörös színre festette a sárga vakolatot. Hosszú percekig tombolt, és amikor lenyugodott, rátenyerelt az ablakpárkányra. Violet riadtan, könnyes szemmel nézett a kapitányra. Most az egyszer félt tőle. El sem tudta képzelni, mi játszódhat le benne, de nem is akarta tudni. Egy egészen rövid pillanatig még meg is sajnálta.

A férfi üveges tekintettel meredt maga elé, és suttogott valamit, Violet nem értette, mit. Homlokán verejték gyöngyözött, arca halottsápadt volt, és rázta a hideg. A száján keresztül kapkodta a levegőt, olyan hevesen zihált. Violet nem értette a helyzetet, és azt sem tudta, mit tegyen. Odamenni nem mert hozzá, mert attól tartott, megint leteperi, vagy ami még rosszabb… Ebbe belegondolni sem mert. Szökéssel kivételesen nem akart próbálkozni, úgysem lett volna értelme. Majd, ha a kapitány alszik… „Vajon mi üthetett belé?” - tűnődött. Apró kezével összefogta magán a ruhát, és felült.

- Mi történt? - kérdezte félénken.

A férfi hosszú percek múlva felelt:

- Rád akartam ijeszteni… Azt akartam, hogy félj tőlem… - csuklott el a hangja, majd ismét beleütött a falba. Ökléből ömlött a vér, és cafatokban lógott rajta a hús. Egy kis részen még a fehér csont is kivillant, ami valószínűleg szilánkosra tört. Violet megborzongott és majdnem elhányta magát a látványtól. Biztos volt abban, hogy nem miatta reagált a férfi ilyen hevesen. Nem olyan embernek tűnt a számára, aki visszariad az erőszaktól. Valami más oka lehet a viselkedésének…

- Ha ez megnyugtat, sikerült.

A férfi ellépett az ablaktól, és a vitrinhez ment, amit szélesre tárt. A rumosüvegeken kívül mindent belesöpört a zsákba. Megragadott egyet, erőteljes mozdulattal kihúzta a dugót, és lehuppant Violet mellé az ágyra. Megtörölte izzadt homlokát, és egy kortyra lehúzta az üveg tartalmának a felét. Valószínűleg nem esett jól neki, mert megvonaglott az arca, és prüszkölt, mint egy ló.

- Vérzel - szólalt meg halkan Violet.

A férfi ködös, csodálkozó tekintettel rápillantott az öklére, mint aki most döbben rá arra, mit tett.

- Hozzak kötszert?

- A francba a kötszerrel! - horkant fel, és leöntötte a kezét rummal. Felszisszent fájdalmában, mert az alkohol valószínűleg csípte a sebet. Lerúgta lábáról a bakancsát, és elterült az ágyon. Hanyatt feküdt, keze a hasán nyugodott.

Egy szót sem szólt, csak nézte a plafont meredten. Violet közvetlenül mellette ült, olyan mozdulatlanul, akár egy szobor. Tekintete elidőzött a férfi merev, falfehér arcán, és azokon a semmibe révedő, fekete szemeken. Pillantása lejjebb siklott, az öklére, amiből még mindig szivárgott a vér. Hirtelen ötlettől vezérelve kihúzta a tőrt a falból, és lehasított vele egy hosszú csíkot a fehér lepedőről.

Megfogta Vicarios kapitány csuklóját, és szorosan rátekerte a kezére az anyagot kissé ügyetlen mozdulattal, mert az ő keze is be volt bugyolálva, az ujjai kivételével.

A férfi morgott valamit a bajsza alatt, de nem tiltakozott.

Violet szaggatottan felsóhajtott, és lefeküdt a férfi mellé az ágyra. Egy szót sem szóltak egymáshoz, csak feküdtek, hosszú órákig, a gondolataikba mélyedve.

Kopogtatás hangja törte meg a csendet.

- Igen? - hördült fel a férfi.

- Kapitány úr, gyorsan! Megtámadtak minket!

- Hogy mondod?! - ült fel Vicarios az ágyon. Az ajtóhoz ment, amit kinyitott kulccsal, és kitárta. Barnabas állt előtte, halálra vált arccal, egy puskát szorongatva a kezében.

- Gyorsan, siessen! Amíg nem késő…

Vicarios kapitány hátrafordult, és keményen belenézett Violet szemébe.

- Te itt maradsz! - reccsent rá mély hangon.

- De… - kerekedett ki a lány szeme a félelemtől, és beleharapott az ajkába.

- Maradsz! - közölte nyomatékosabban, és rávágta az ajtót.

A lány összekuporodott az ágyon, és vacogva felhúzta az álláig a takarót. Szíve a torkában dobogott, és hirtelen nagyon kicsinek és védtelennek érezte magát.