1. fejezet

Mikor egy világ összeomlik, egy másik kerül helyébe. Nem sokkal az államcsőd bekövetkezése után a diákok sorra vonultak ki az utcára, parkokba, hogy a hirtelen jött szabadidőt elüssék valamivel. Az iskolák leálltak az internet,- és mobilszolgáltatók nem szolgáltattak tovább, a tartalék áramból a korházakat és fontosabb helyeket ellátták, de az eddigi élet megállt működni.

       Senki se tudta meddig fog ez így maradni, de ki-ki a maga módján próbálta kezelni az új helyzetet. Az alvilág ekkor mutatta csak meg igazi arát. A krízis helyzetet kihasználva csak úgy szórta az illegális munkákat a kiszolgáltatott emberekre. A bűnözés soha nem látott mértékben tombolt.

       Miközben a szülők törvényeket félre dobva dolgoztak, hogy életszínvonalukat fent tartsák a diákok közbe csak pangtak a semmiben, az utcákon összeverődött közösségek egyre csak erősödtek, és bandákká verbuválódtak.

       Két hónap telt el, mire az ország újraélesztette magát. Az iskolák újraindultak, a munkahelyek helyreálltak, az alvilág visszavonult, és a bandázó tizenévesek is visszatértek a régi kerékvágásba. Persze volt egy két banda, akik túlélték a változást és továbbra is találkozgattak az iskola utáni délutánokon.

Egy ilyen bandát sikerült megismernem igazán, több tucat tagja volt, de mindenki ismert mindenkit. A társaságon belüli bizalom nem lehetett kérdés, egy krízis helyzetbe kovácsolódott társaság volt, akik az életüket is egymásra bízták volna. A legtöbb diák bármit megtett volna, hogy bekerüljön egy ilyen csoportosulásba, egyenesen menőnek számítottak, a rendőrök viszont tartottak tőlük. Sokan voltak és idejük nagy részét együtt töltötték különböző közterületeken. Én személy szerint sosem vágytam rá, hogy egy legyek közülük, a sors mégis úgy hozta, hogy hozzájuk kellett csapódnom, hogy megvédhessek valakit, aki fontos nekem.

Utólag belegondolva csoda, hogy ezt az egészet túléltük, több kínon és szenvedésen mentünk keresztül, mint amennyit egy átlag tizenéves elvisel. De voltak napok, melyek emléke mosolyra derít, még hosszú hónapok után is, melyek segítettek ép ésszel átvészelni a mélypontokat. Ilyen volt például az a délután is…

2.fejezet.

Egy napsütéses májusban történt a harangok és a szél városában, miközben egy fiú és egy lány sétálgatott az utcán. Liza szomorú volt, Matt vigasztalta, udvarias természete révén nem beszélt sokat, hagyta, hogy a lány bánatát kiadja.  Mikor a hídhoz értek, már mindketten nevettek. Beszélgetésük könnyebb témákra tévedt, először a szürke hétköznapokra, majd elmerültek a gyerekes, de egyben gyönyörű pillanatokban.

       A kis hídon ülve, előttük a naplemente, alattuk egy kiszáradt csatorna, melettük a nagy piros iskola. Messze távol a túl a városon, a Bakony magasodott, semmi más a tájból csak egy függőágy hiányzott. Hogy miért, azt ne kérdezze a kedves olvasó, félre ne értsék, ez ártatlan vízió, csupán kerestek egy frappáns ötletet, mely két unatkozó bolondot leköthet. A terv ugyan menő, balra állt egy magas fenyő, de jobbra csupán pusztaság és panel dzsungel, nem éppen megnyerő. Amint egymásra néztek tudták, a nap végére bizony ültetnek egy kis fát!

       De hát még is milyen fajtát? Fenyőt, tölgyet, epret, pálmát? Mikorra nő meg, ha kérdeznem szabad, meg kell, hogy mondjam, lassú folyamat. Öregen és reumásan kettőnknek egy függőágy? Miért nem ásunk rögtön négy fát? Egyáltalán szabad ilyet, faásás, na meg a közterület?

       Kihasználva, amit az álom megenged, elképzeltek egy életet, hol egészség van öröm és lazaság, mindemellett temérdek nagy gazdagság. A pénz csak akkor boldogít, ha találsz rá okot, megvennék belőle a csatorna melletti birtokot, hogy várat építsenek helyére, mely minden vihart minden csatát túlélne. 

       Az álom csak pörgött, az ötletek szálltak, nincs, ki minket megállíthat. Le a panellel, le a házzal, le a piros iskolával, legyen a helyén élmény park, csúszdával, koncertekkel a parton, ott lakóknak ingyért jegy a pardon. Száraz csatornát víz lepi majd el, színpadról a sztárok sorban ugranak fel, és onnan a vízbe szigorúan seggel. Egy szobor is lesz majd, mely minket ábrázol, érdekes mi születik, ha szerénység nem gátol.

       Miért ne kezdjük most a tervezést, felnőtt korig van még idő elég, de a tervek, mint a folyó özönlöttek még. Induljunk hát el házról házra, gyűjtsünk aláírást, a „Nagy terv számára”. Tudtuk jól, hogy bolond, aki aláírja, bolondok voltunk mi is, hát nem volt más hátra. Kellenek rajzok, jöhetnek a tervek, az iskola talán egy detoxikálónak elmegy, hisz lesz itt öröm, a fiatalság ihat, iskolából igazolás is bőven akad. Nem voltunk a híve rombolásnak, úgy készült a makett, hol vallás nem segíthet, a tudomány még lehet, repültek a panelek a Bakony felett. Mert hát élmény park mégsem repülhet, megviselné az az emberek máját, senki sem szereti, ha lehányják.

       Mégis volt egy nagyobb probléma, nem bulizhatunk addig vidáman és vadul, ameddig az ország helyzete nem javul. Miből legyen több kereset? Dobjuk ki a felesleget. Adjuk el a drága parlamentet, semmit tenni a suliban is lehet. Nem kell ide túl sok renoválás, építünk belőle egy bolondok házát. Szerencsére elég nagy az épület, politikusaink is kényelmesen elférnek. Ha a gyűlésnek vége lesz mára, visszadobjuk őket a gumiszobába.

3.fejezet.

Az álmodozást végül az idő kíméletlen rohanása szakította meg, rájuk esteledett, így hazafelé vették az irányt…

Folytatása következik...