Veszélyes állat a bicikli

   Dombi Gerzson a falutól nem messze lévő téeszben dolgozott még a rendszerváltás előtt, mint takarmányos. Megrögzött agglegényként a munkahelye és a kocsma volt az élete. Idős szüleivel hármasban éltek egy kis parasztházban, nem messze a Principális csatornától.

   Egy késő őszi reggelen úgy döntött, kiveszi az egészéves szabadságát és nap, mint nap felmegy majd a szőlőhegyre, hogy kipihenhesse az alulképzett téeszfőnökök butaságai okozta agysorvadást. Bár az ő agya sem volt tűzhányó, mégis nehezen viselte a sok ostobaságot, amit a kisfőnököktől hallott. Egyik-másik a faéknél is egyszerűbb volt, némelyik meg egyszerűen a döngölt földdel volt egyenlő. Egy pár évvel korábbi eset tette be nála végleg a kaput, azóta volt képtelen tisztelni a munkaadóit: történt, hogy egy kis pluszpénz reményében nyárra vette ki az éves szabadságának egy részét, és elment a cukorrépa-kapáló brigád vezetőjéhez jelentkezni.

   - Jó napot Kázmér bácsi!

   - Szervusz fiam, szervusz! Mi kéne, ha vóna? – kérdezte belassulva a hetvenéves, nyugdíj mellett dolgozó alkoholista öreg.

   - Szeretnék jelentkezni tíz napra a répaföldre.

   - Jól van fiam, te csak gyere reggel dolgozni, majd napközben felírom a neved.

   - Munka közben?

   - Igen. Minden nap felírok minden jelenlévőt. Akik ott vannak, azok kapnak napibért, no.

   - Értem. Reggel ott leszek – mondta Gerzson, aztán meghívta Kázmér bácsit a kocsmába egy sörre.

   Másnap erősen a délutánban voltak már a kapások, mikor megkérdezte Gerzson a mellette lévő soron dolgozó Bözsi nénit.

   - Mikor szokott jönni a Kázmér, hogy felírja a neveket?

   - Mostanában valamikor. A kocsmában hűsöl, de a munka vége előtt mindig meggyün.

   - Minden nap befejezik négykor a kapálást, Bözsi néni?

   - Minden nap, Gerzson fiam… Te! Hány óra van Gerzson?

   - Félnégy.

   - Hány perc van vissza négyig? – kérdezte hunyorogva Bözsi néni.

   - Harminc.

   - Jőő! Olyan sok? – képedt el teljesen az öreglány.

   Ekkor megérkezett Kázmér bácsi is csörgő-zörgő biciklijén. Elfektette járművét a földúton és begyalogolt a répasorokra, hogy felírja a neveket. Illendően és dadogva jó napot kívánt a társaságnak, majd elővett egy füzetet és golyóstollat.

   Neve? – jegyzetelt. Neve? – jegyzetelt. Neve? – jegyzetelt. Aztán odaért Gerzsonhoz.

   - Neve?

   - Dombi Gerzson.

   Írni kezdte a brigádvezető. Vagyis inkább csak rajzolta a betűket – Dombi Gaarzon. - Gerzson jól látta, mi keletkezik a papíron, így mindjárt segített neki.

   - Nem Gaarzon, hanem Gerzson.

   - Jaa, igen – aztán átjavította valami más marhasággá.

   Gerzson megint kijavította, de most is csak egy sületlenség jött létre a betűrajzolásból. Még legalább hat alkalommal nézte végig Gerzson az öreg agyatlan kisfőnök reménytelen próbálkozásait, mire elfogyott a türelme. Kivette kezéből a füzetet tollal együtt, és ő maga jegyezte bele a saját nevét. És ez nemcsak, hogy megismétlődött a hátralévő kilenc napon, de egyre romlott. A tízedik napon már a kíváncsiság nem engedte, hogy Gerzson írja be a nevét a füzetbe. Érdeklődve figyelte, mikor kerül normális formában a neve a papírra. Mégsem bírta kivárni. Húsz perc múlva elvette a tollat és megkegyelmezett az öreg Kázmérnak… Hát… így kategorizálta be Gerzson véglegesen a téeszgórékat.

   Tehát ahogy említettem, Gerzson napi szintű hegyi turnékat tervezett, és végre eljött az első nap. Élvezettel gondolt rá, hogy a huszonnégy napos függetlenség ideje alatt, minden reggel bevásárol egy napra a boltban, felpattan a biciklire és irány a borospince. Befűt a dobkályhába, főz, kajál és fröccsözget minden egyes arra haladó liflánderrel. Ott is maradhatna éjszakára a nagyobb kényelem érdekében, de fél a szellemektől, így marad a napi ingázás.

   Reggel nyolckor már a pincében volt. Csapolt magának egy kancsó fehéret, és épp annyi ideje volt még, hogy begyújtson a kályhába mielőtt megtalálta az első liflánder. A találkozás örömére azonnal nekiálltak poharazni, még a tűzről is megfeledkeztek a nagy ivászatban, nemhogy a főzésről. Egészen délig beszélgettek a téeszről, a politikáról, egymás és az ismerősök nemi életéről, közben bebegyeltek két kancsó fehéret és egy vöröset. A tűz kialudt, a liflánder pedig elköszönt és indult, hogy saját előfűtött pincéjében jól beszalonnázzon, aztán aludjon egy nagyot. Gerzson erőt vett magán és újra begyújtott a kályhába. Már bánta, hogy csak főzéshez való nyersanyagot hozott magával, mert már piszkosul éhes volt. Akár egy liter vérét adta volna egy kis szalámiért.

   Alighogy meggyulladt a tűz, megjelent a második liflánder nagyokat sóhajtozva. Nem sokkal korábban ebédelt és alig kapott levegőt, annyi babgulyást burkolt be. Az újabb találkozás örömére Gerzson újra csapolt a hordóból. A délután folyamán még kétszer töltötte meg a kancsót, így pontosan hat csapolás fogyott el. Ez ugyan nem tűnik soknak, de ha számításba vesszük, hogy a kancsó kétliteres, úgy már más megvilágításba kerülnek a dolgok.

   A tűz megint kialudt, a kaja még mindig nem lett felrakva. A liflánder elbúcsúzott, Gerzson pedig - mivel kezdett sötétedni és fél a szellemektől - úgy döntött elindul haza. Se élt se halt, úgy támolygott a pince előtt, miután sikerült bezárnia. Nagy nehezen felült a biciklire és útszéltől útszélig kacskaringózva haladt egészen a Princiig.

   Meglehetősen széles a híd. Két személyautó kényelmesen elfér rajta egymás mellett, Gerzson számára mégis keskenynek minősült. Messziről becélozta, hol az egyik szemével nézve, hol a másikkal, hogy át tudjon kelni rajta. Nem sikerült neki. Ahogy odaért, erősen meglódult jobbra a kerékpár. Hogy korrigálni tudja a jármű mozgását, egy határozott mozdulattal elrántotta balra a kormányt… és másra nem volt ideje. Túl nagyra sikerült a balra húzás, és a híd mellet leszáguldott Gerzson a Princibe. Mindjárt tudta szerencsétlen, hány hét a világ. Szinte azonnal kijózanodott a jéghideg víztől. Nagy adta-teremtettével kimászott a mederből és szitkozódva hazagyalogolt. Mivel onnan már csak néhányszáz méterre lakott, a bringát a derékig érő vízben hagyta, hogy majd másnap megkeresi.

   Egy háromméteres botra erősített szalmahúzó kampóval ment ki másnap reggel, még sötétben, nehogy valaki meglássa. Bármennyire is másnapos… és lázas az előző esti hideg fürdő után, a bringát ki kell halászni, nincs mese! Biztos volt benne, hogy nincs az az elvetemült alkoholista, akivel ilyen korán találkozhatna a hegyre vezető út hídjánál. Lement a partra és kezdetét vette a keresgélés. Egy-két perc nyúlkálódás után végre beleakadt a kampó a küllőkbe és épp rángatta kifelé a vízből Gerzson a biciklit, mikor ráköszönt Rókusz, a rabsic.

   - Jó reggelt, Gerzson!

   „A picsába!” – gondolta Gerzson, közben kiemelte a bicajt a partra. - Adj Isten, Rókusz! Fogytán a hús? Hova ilyen korán? Sok a hurok az erdőn, mi?

   - Nem tudom, miről beszélsz fiam. És te, mire horgászol? Hogy került az a bicikli a Princibe? – kérdezte röhögve.

   - Baleset történt. Na, Isten áldja! – mondta Gerzson, azzal elindult.

   - Legközelebb jobban üld meg azt a nyerget! Veszélyes állat a bicikli, Gerzson fiam! – szólt még utána Rókusz, és komótosan elballagott az erdő felé, hogy könnyítsen a hurkokba szorult állatok szenvedésén.

   Amint hazaért Gerzson, azonnal ágynak esett. Durván belázasodott addigra. Orvoshoz nem akart menni -, mert minek! Régimódi szüleinek meg eszébe sem jutott, hogy nem csak a házi gyógymódok lehetnek a leghatásosabbak. Pedig, szegény anyja azt sem tudta, melyik lábára álljon néha, úgy tanácstalankodott körülötte, ha nem akart lemenni a láza. Itatta az öregasszony kamillateával, citromos teával, borogatta állott vizes lepedővel, a homlokát törölgette, és láss csodát, meggyógyult a Gerzson. Öt napig feküdt, de meggyógyult.

   A legutóbbi alkalomhoz hasonlóan, Gerzson most is már kora reggel a boltban volt, hogy bevásároljon az egész napos hegyi pihenéshez. Ez estben előrelátón; kenyeret, lilahagymát, szalonnát és szalámit pakolt magának, hátha megint megfeledkezne a tűzről és emiatt maradna el a körülményes főzés, ő pedig éhen maradna. Márpedig nem biztonságos éhgyomorra piálni. Ha valamiben, hát ebben biztos volt.

   Hegy fele menet azon bosszankodott, hogy ez a kurva megfázás elvett a szabadságából öt napot, egyet már eltöltött a pincénél, a maival együtt az már hét. Tehát a main kívül már csak tizenhét alkalma lesz rá, hogy zsinórban járhasson a hegyre. Nem baj – gondolta -, elég lesz.

   Megérkezett. A biciklit nekitámasztotta a pince falának, levette a kormányról a cekkert, majd kinyitotta a vasalt tölgyfaajtót. Kirakta a kaját az asztalra, ezután megtöltötte a kancsót fehérrel. Alighogy elzárta a csapot, megjelent az ajtóban az egyik múltkori liflánder, egy perccel később meg a másik is, de ő magával hozta egy cimboráját is. Nagy örömködve üdvözölték egymást. Volt kézfogás, vállveregetés, hogy vagy, mi van veled, rég láttalak stb. Aztán indult a tivornya és a magasröptű gondolatok közlése mind politikai, mind űrkutatási, mind szexuális kérdésekben egyaránt. Közben, hol az egyik futott a kancsóval a hordóhoz, hol a másik. Mire észbekapott Gerzson, már nemcsak hogy legalább tíz liter bort ittak meg az alkalmi haverok, de megették az összes kaját is. Viszont akkor ez már nem számított. Örült neki a részeg Gerzson, hogy vendégül láthat ilyen kedves barátokat. Minél részegebb volt, annál jobban szerette ezeket a naplopókat. A délutáni órákra már úgy puszilgatták egymást, mintha valami buzibárban lennének.

   Sötétedésig ittak, és miután érzékeny búcsút vettek mindannyian egymástól, Gerzson bezárt, biciklire pattant - hiszen még mindig félt a szellemektől – és elindult hazafelé. Persze most sem volt könnyű dolga az úton, mivel a pajtások megették a kaját, ő pedig éhgyomorra volt kényszerű inni és úgy berúgott, hogy azt sem tudta, hány óra van délben. Talán még a múltkorinál is jobban be volt ütve. Valahogy sikerült elkacsáznia a falu határáig, de a Prinátcipális újra útját állta. Pontosabban a híd. Most is, mint a múltkor, külön-külön mindkét szemével benézte az irányt, nehogy elvétse. Beletaposott a pedálba, az utolsó három méteren a jobb lába előrecsúszott, le a pedálról, a bicikli meglódult balra és a híd mellett Gerzsonnal a nyergében legurult a Princibe. Nagyot csobbant és most is pillanatok alatt józanodott ki. Köpködve, káromkodva mászott ki a partara, hogy a kerékpárt hátrahagyva hazafusson, még mielőtt megfagyna.

   - Jaj, jaj! Hova legyek? – fogadta az anyja. – Mi történt már megen te gyerek?

   - Nyugi, muter, ez csak víz – válaszolta röviden Gerzson, majd ledobálta ruháit és beugrott a dunyha alá.

   Másnap reggel ismét korán ment kihorgászni a járművet. Még korábban, mint a múltkor, hogy még a rabsic Rókusz se kaphassa rajta. Egy darabig merengette szemeit a sötétben, és miután megbizonyosodott róla, hogy közel s távol nem lát senkit, hozzáfogott a kampózáshoz. Második próbálkozásra megtalálta a járgányt. Amint kiemelte a partra, megjelent a hídon Rókusz.

   - Jó reggelt, Fiam! Na, mi van? Baleset történt? – vigyorgott.

   „Bassza meg, már megint!” – gondolta döbbenten, Gerzson.

   - Mi az, maga sosem alszik? Menjen rabsickodni, ne utánam koslasson!

   - Ne vádaskodj, Gerzson! Én sosem tettem olyant, ami ellene megy a törvénynek, ezt jegyezd meg!

   - Persze, hogy nem. Na, alászolgája! – köszönt el Gerzson, aztán eltekert.

   - Mondtam már, hogy veszélyes állat a bicikli, Gerzson? – kiabált utána röhögve Rókusz, aztán vigyorogva, fejcsóválva elindult az erdő felé, hogy megadja a kegyelemdöfést a hurkokba szorult vadaknak.

   Ez esetben is ágynak döntötte Gerzsont a hideg mártózás, nem akármilyen módon. Már nyolc napja feküdt, mégsem gyógyult meg a szerencsétlen, pedig mindent megpróbáltak a régimódi szülők. Elbájolták, fürösztötték, ráolvastak, még eret is akartak vágni rajta, de azt már nem engedte a beteg. Egyszer még orvost is hívtak neki valamikor a hatodik nap táján. Gerzson kapott egy akkora injekciót, akár a tortadíszítő, a doki meg viszonzásképp egy ezrest, de az állapot nem javult.

   Aztán csodák csodája, a kilencedik nap reggelén jó közérzettel ébredt Gerzson. Nem értette, miféle Isteni kegyelemben van része, de a lényeg az, hogy jól érezte magát.

   „Talán a három nappal ezelőtti félliteres injekció az oka.” – gondolta és kipattant az ágyból.

   Felöltözött, a biztonság kedvéért megreggelizett és indult a boltba. Erre a napra is megvásárolta a hegyi harapnivalót, majd nagy firi-fittyel megindult, hogy a pincében héderezhessen egész álló nap. Útközben újraszámolta a hátralévő lazítós napokat.

   „Volt egy nap a hegyen, utána öt nap fekvés – gondolkodott hangosan. – Aztán még egy nap a hegyen, ez eddig hét nap. Ezután nyolc nap fekvés, ez eddig tizenöt… A büdös kurva életbe! A maival együtt már csak kilenc napom maradt, hogy gondtalanul tátsam a számat és ásítozzak a hegyen!”

   Ahogy megérkezett Gerzson a pincéhez, minden az eddig megszokottaknak megfelelően történt. Letámasztotta a biciklit, kinyitotta a nehéz tölgyfaajtót, kipakolta a kaját és vett a hordóból egy kancsó fehéret. Ivott egyet, aztán hozzáfogott gyújtóst vágni. Még meg sem gyújtotta a tüzet, épp csak bepakolta a fát a kályhába, már megjelent az első liflánder. Mostanra rafináltabb lett Gerzson. Nem érdekelte, hogy nem egyedül eszi meg, amit vásárolt, mindjárt asztalhoz ültette az alkalmi havert és közösen bepusziltak mindent. Nem akart még egyszer megfürödni abban az átkozott Princiben csak azért, mert egész nap éhgyomorra iszik. Jól bereggeliztek – Gerzson már másodszor, hiszen otthon is burkolt -, aztán indult a poharazás. Nagyjából húsz percen belül megjelent a két másik múltkori liflánder is, és kis idő múlva még kettő. Onnantól kezdve tetőfokára hágott a hangulat. Úgy ittak, mint akik az utolsó napjukat élik ebben az életben. Az egyiknek a belső zsebéből előkerült egy félliteres bolti barackpálinka, és jóformán azonnal el is tűnt. Mi az a fél liter, hat embernek? Semmi. Gerzson is sokkal bátrabban piált, tudatában annak, hogy kétszer is reggelizett, és így már semmi baja nem történhet. Valamelyik előkotort egy zsebrádiót is a kabátzsebéből a többiek legnagyobb örömére. Megkeresték a Muraszombat csatornáján a „Szív küldi szívesen” című kívánságműsort és együtt ordították kórusban az összes általuk ismert slágert, amiket kértek a nagymamák vagy a szerelmes feleségek vagy a gyerekek a szülőknek és így tovább. Főleg a „Millió rózsaszál” és a Szécsi Pál számok hozták őket teljesen őrületbe. Olyankor szinte magukon kívül voltak, annyira átadták magukat a dallamok élvezetének. Volt még szkanderozás és egy kisebb verekedés is a pince előtt. - de hát, hol nincs? Nem is igazi buli, ahol nem csattan el egy-két pofon.

   Lassan eljött az este. A lifláderek elbúcsúztak és elvonszolták magukat. Az egyiket, aki időközben behugyozott, két másiknak kellett elcipelni. A házigazda is összeszedelőzködött. Még mindig félt a szellemektől. Annak ellenére, hogy reggel kétszer is evett, legalább olyan illumináltra itta magát, mint a két korábbi esetben. Viszont ahogy említettem, mostanra nagyon elővigyázatos és megfontolt lett. Hazafele kacskaringózva kigondolta, hogy egy másik úton és másik hídon fog átmenni. Háromszáz méterrel lejjebb attól, ahol már kétszer alámerült a vízbe. Ami esetleg probléma lehet, az az, hogy ez a híd kifejezetten gyalogosoknak készült. Fából. Nem szélesebb egy méternél.

   Végre odaért Gerzson. Úgy tíz méter távolságból, szemeit felváltva csukogatva, nyitogatva becélozta a feljárót, rátaposott a pedálra és teljes gőzzel bekerékpározott a hídra. Nagyon elégedett volt magával, alig hitte el, hogy nem vágtázott le mellette a vízbe. Pontosan a híd közepénél csúszott le a lába a pedálról. Elvesztette az egyensúlyát, nekidőlt oldalra az elöregedett fakorlátnak, az egy reccsenéssel engedett, és Dombi Gerzson a biciklijével együtt egy hatalmas csobbanással belezuhant a Princibe.

   Nem volt elég a hátralévő szabadság. Pontosan kéthetet töltött ágyban, hogy ismét munkába állhasson a takarmányosoknál.