Véres történetek

   1. Milyen büntetést érdemel, aki átalussza a disznóvágás legjobb pillanatait? Lemarad a hajnali pálinkaivásról, ez már alapjában véve is a bűnnel azonos, de legalábbis vétek. Bátorság… Aztán jön a disznóval (gyesznóval) való birkózás, ami valódi erőpróba, erőfitogtatás, kötött és kötetlen birkózás, szóval happening, vajúdás… Érkezik az elektrosokk terápia; 220-230 V, attól függ, EU szabvány, vagy SZU szabvány; a jószág égnek emeli lábait… Kérem, jöhet a boncolás, egy sebész precizitásával, aztán főhetnek a húsok, és a rizst is meg kell főzni (zsemlekockával jobb a hurka), felfakasztani, ám ez nem érdekes, ha tényleg zsemlekocka kerül a hurkába; és hússzeletelés felsőfokon, a hentes-böllér-mészáros-kovács(?); kovács mit keres ott? Lényegtelen… a végén van aztán a nagy zabálás (étkezés), a kéz zsíros lesz, de ennyi kell, a nyeldeklőn haladnak lefelé a falatok, jó borral, vagy sörrel lekotorni a nehezebb falatokat, ez az élet, mondhatnám így is, meg úgy is, de végül is szép az élet; egy disznóvágás mennyország alatt egy szinttel, lemaradni róla vétek, de legalábbis bűn…

   2. Anyám szép asszony volt; még most is az, mármint él, de már nem olyan szép, meg aztán, egy gyerek, hogyan láthatja szépnek az édesanyját? Bármelyik nőről megmondom, hogy szép-e vagy nem, anyámról nem tudok nyilatkozni, talán a szemérem, a szubjektivitás elkerülése, konfliktuskerülés, vagy csak félelem egy taslitól, már magam sem tudom: nem nyilatkozom! Néha nagyon csúnyának láttam, például, mikor reggelente ébresztett, az valami botrány volt mindig mindenkor… Meg amikor fizikai behatást hajtott végre a fejemen, vagy a testem egynémely pontján. Anyám szép asszony volt…

   3. A nőknek hatalmas kincs és hatalom van a kezükben. Havonta, ciklikusan váltakozva képesek a megújulásra, miután kilökik a felesleges vért, és éppen ennek az érés-elhalás művészetének köszönhetően tudnak életet adni egy emberi lénynek, ez pedig maga a csoda. Vér, vér mindenütt, de világra jönni vérben és mocsokban, ez az igazi teremtés, a misztérium. 

   4. Tudom, hogy mikor hazudsz… Én?! Ha engem hazugságon kapsz, bármit kérhetsz, évekig azt csinálom, amit mondasz! Nem azt mondtam, hogy hazudsz, hanem, hogy szoktál vetíteni, amikor megy a hülyeség esténként… (Az arcom lezsibbad a vigyortól.) Kérdés: mi a különbség a hazugság és a vetítés között? Hazudni mindenki tud, vetíteni meg csak a mozigépész… valamint otthon apuka, amikor diafilmekről mesél a sötét szobában…

   5. Eltáncolt életünk, viharvert hétköznapok sorába degradált érzelmeink halk dallamait hallgatva, ébren is álmodva durvaszőrű fotelban, merengve sóhajtani elvitorlázott szerelmek után; élni és meghalni halk gyönyörök sikolyait kergetve, vörösbe borult bíbor éjszakák égboltozatán csillagokat nézve leélhetjük eltüsszentett tehetségeink langyos lábvizében lubickoló ebihal életünket…

   6. Toronyórát nagy ezüstlánccal kérek karácsonyra… Nyakba akasztott élvezet, lehúzó energia…

   7. Finom kis élcelődések halmaza, beszólogatások a köbre emelve, avagy tündérmesék a véres valóságban P. B. módra…

   8. Jut is marad is. Érdekes összefüggés, például anyagi pályára terelve a kérdést. Drága Barátom, maradt a pénzből, maradt, de nem jut neked, sajnos… (Szomorú fej!) Vagy: öcsém, jut mindenből, de pénzből már nem marad! (A fene a pofádat!) Érdekes, hogy a pénz az olyan, hogy senkinek sem fontos, mégis széjjeltépjük még a legjobb barátunkat is, hogyha néhány nagy értékű bankóról van szó; mert ilyenkor nem érdekes a jut is marad is elve, ilyenkor barbárrá korcsosul az embergyermeke, hirtelen felöltik a gúnyosan megvető, vadállati álarcot, és nincs bocsánat, itt már nincs pardon, kérem… Hogy is van ez? (Merengő arckifejezés…) Becsületről beszél a politikus, a bankrabló, a pszichopata gyilkos, a nép meg csak hallgat, hallgat, hallgat… Ez, kérem, már egyáltalán nem vicc! Ez olyan, mintha valaki nekiállna az emuk székeléséről értekezletet tartani, miközben fényképen sem látott még emut… nem is, jobb ötletem van: ez olyan, mintha a matematikából doktorált emberke könyvet kezdeni írni – egy merő dőreség! (Alázatos…) Én csak azt szeretném, hogy az ország népe: a melós, a paraszt, a tanár, a tűzoltó, a mentős, a postás, a WC-s néni tisztességesen éljen, hogy neki a számlákra jusson pénz, a zsebében meg maradjon… Így lenne ez jó: jut is marad is…

   9. Az élet olyan, mint a habos torta. Szögezzük (szegezzük!) le, piskóta, hab, gyümölcs (vagy nem), krémhegyek, vonulatok, rétegrend, kenés, pacsmagolás… szóval, torta! Piskóta: elvileg a pénz lehetne, amely mindennek az alapja (egy frászt: a szeretet az alap!); hab: az meg a mese, amiért a piskótát folyamatosan spórolják az életből; gyümölcs: ez lehetne a Paradicsom, a valódi élet gyönyörűsége (sokszor nincs…); krém: ez a felső tízezer, ami ma már csak ezer, de nekik nagyon édes minden; vonulatok: azok a tüntetések, amelyek néha-néha vérszegényen megmozdulnak; rétegrend: na, ez a lényeg, olyanok vannak felül, akiknek alul lenne a helyük, és persze, fordítva is játszik ez; kenés: rendőri intézkedés, mikor jogosan szól a nép; pacsmagolás: kitüntetés a törvénytelenségekért… kérem, ez egy torta! Az élet olyan, mint egy habos torta; valóban… 

   10. Édesanya, akinek gyermekét elvették, nevelőszülőkhöz adták… Jó, jó, értem én, anyuka ivott, kábítószer is volt ottan, miegymás; ez eddig egészen érthető. Lehetséges azonban beleavatkozni mások életébe önkényesen, mindent félresöpörve, csak azért, mert az anyuka olyan, amilyen? Költői kérdés, a válasz prózai: a társadalmi elvárások magasak… vagy mélyek… Ebbe ne menjünk bele! Formázzuk ezt az egész dolgot, mert a szemem jojózik, a fülem erőteljesen dobog, amikor olyan esettel állok szemben, amelyik piszkos módon nem tetszik. Az én szavam egyet ér, másik emberé megint egyet. Egy meg egy: kettő. Kettő meg egy: három… Jól van, nem matematikaóra ez, nem fogunk számolni; nyugalom, a hosszú élet ritka (vagy titka?), mindenesetre, nincs most számolás, csak egy kis kitérő volt. Társadalmi elvárások, attitűdök, vélemények; ezekre én magasról teszek, hogy velős legyek, véresen velős: szarok az egészre. Egy gyermeknek anyja mellett a helye! Anya szülte, apa nemzette… Ha nincs apa, anyuka meg egy bődületes kurva? Kérem, nem lehet minden családi ház kapujába egy forgalmi rendőrt állítani… Rejtő pofonnal írta ezt, én kapuval… Erkölcstelen világunkban nehogy már az legyen a legnagyobb probléma, hogy az anyuka kokainista, alkoholista, kurtizán, fedett pályás véraláfutó! Kérem! Lopni meg csalni lehet, hazudni kötelező ma Magyarországon; miről beszélünk? Indirekt népirtás folyik kicsike Hazánkban, erről beszélni nem lehet, gyereket elvenni lehet. Azért mindenkit meg lehet érteni, erkölcstelenség a tizedikre emelve: az is erkölcstelen, ha egy anyát megfosztunk gyermekétől…  

   11. Véres történetekre lennék kíváncsi! Bácsika, rendben van, semmi gond, tessék körbenézni az utcán, a metrón, a villamoson, ballagjon csak ki a határba, ahol a parasztok összevesznek, hogy a karó a szántóföldön hova kerüljön, nézzen végig egy ilyen tájbokszot, garantálom, láthat vért, és mindjárt megvan a véres történet. De tudja mit…? Ne is menjen sehova, üljön csak be a kényelmes fotelba, gyújtson rá egy Marlboróra (piros vagy arany; bagatell kérdés), nyújtsa ki a lábait, kapcsolja be a tévét, láthat a híradóban olyan véres történeteket, hogy ihaj! Hazugságot nem lehet importálni, nálunk már export cikk…

   12. A szerelem egy fennkölt érzés, magasan szárnyaló lebegés, lila (rózsaszín) köd, fényár… Azt azonban ne felejtsük el soha, hogy a szerelemnek gyümölcse vérben és mocsokban érkezik a világra; sírva, zokogva, hogy ő a melegből ebbe a hideg, és borzasztóan gyalázatos világba szakadt!

   13. Papa, azt tudnod kell, hogy ti a mamával meg fogtok halni, de mi: anya, a Peti és én, mi örökké fogunk élni! – Ezt mondta az én öcsém, amikor három esztendős volt, és gatya nélkül a tanya hatalmas udvarán rohangálva barnult nyaranta.

   14. Csemegézzünk! Tőr, borókapálinka, anyatej, kolbász, ketchup, kézirat, szavak, jegygyűrű, biciklipumpa, pisztoly, kriminológiai tanszék, Esterházy P., magyar irodalom, amerikai nihil, Szovjetunió, könnyűlovasság, papír, húszezres, BKV-jegy, alsónadrág, cigarettadohány, farmernadrág, bélyeggyűjtemény… Posztmodern irodalom; kérem alássan, ezen szavak összerakásából regény írható, illetve, „regény” „írható”; szavak mondatokká érlelése, borzongatása, véreztetése…

   15. Képet akarok festeni! Legyen benne egy kis narancssárga, egy kis lila, vörös, kék, zöld, okkersárga. Vörös mindenképpen legyen, hogy az egót odapingálhassam arra a meggyötört vászonra, mert én csak meggyötört vászonra vagyon hajlandó festeni! Én leszek a második Munkácsy. Munka-ácsi, tehát, nem dolgozunk, sztrájk, szakszervezet (erőszakszervezet) benyalhat; én dirigálok, legalábbis az ecsetnek: ma nem dolgozunk – mondá ezt második Munkácsy (Munk-ácsi, avagy munkáknak ácsi-bácsi-kalapácsi). Maholnap huszonöt éves leszek. Szép kor ez, te gyerök, mondja nekem egy ismerős… Szép? Mi a kóchengeres Isten fülétől olyan szép? Negyed század… Egy egész századot kéne megélnie mindenkinek, hogy oszthassa az észt, addig is, kuss, vagy én hallgatok! Festőművész leszek, irodalmi köntösben, akkor mindjárt festek a szavakkal: víg tájakat, vérbő szeretkezéseket, hangos nyögéseket (már megint a fantázia!), gyilkosságokat kreálok, hogy Békésinek legyen mivel foglalkoznia; jaj, Istenem, ez a Békési! Nem is merem leírni! Folyton morog, zsörtölődik, zsémbes, házsártos… Azért Sz. Kovácsnak megmondanám, hogy írjon már egy kicsit vidámabb felügyelőről, mert a bicskám beletörik, amíg elolvasok egy krimit tőle! Mogorva… Milyen legyen egy felügyelő? Vidám? Barmok bolygója, egy felügyelő annyi halált lát életében, hogy annak a töredéke elég lenne, és az ember összeroppanna! Azért Sz. Kovácsnak megmondom, hogy szedje össze magát! 

   16. Átölelvén az eget, kegyes csókot nyomhatunk Hold anyánk fényes arcára. Az éjszakai égbolt, a maga sötét csodálatosságában, mély misztériumot rejt magában, anyaölt, békés otthont, születést, gyermekáldást. Hogyan lehetséges, hogy a Hold sápadt fénye megigézi a kisgyermekeket? Minden leszülető gyermek fentről érkezik édesanyjához; egy olyan valóságba érkezik, ahol már csak ez a sápadt bolygó képes áldást hinteni a kisded arcára, már csak a Hold képes megnyugtatni a felzaklatott induló életet.

   17. Megoldom az életem. Majd holnap elkezdem… Ma fáradt vagyok, majd holnap… Ma megint fáradt vagyok, de holnap, gyerekek, az lesz az én napom… Melyik holnap? Amíg az elhatározás belül nem születik meg, mehetünk a híd alá vacogni! Tehát: megoldom az életem, már ma, most azonnal; indul a mandula!

   18. Hajnali fél hat, rendelőintézet. Ülök félig kábán, félig megsemmisülten, hogy nekem egy üvegben vizeletet kellett hoznom, ami még nem baj, de ami utána vár rám, az nem tetszik túlságosan. Teljes labor, ezt mondta a doki, már előre remegek. Körülöttem hasonló emberek, álmosak, közben marhára éberek, a félelem kitágítja a szemeket; néznek az ajtóra, a kisablakra, ahol a reggeli első pisit be kell adni; néhányan beszélgetnek, látszólag ismerik egymást, két anyóka receptet cserél, vagy éppen a falu könnyűvérű lányáról csevegnek; nem akarom hallani ezeket a dolgokat, mégis hallom… Csattanás, a kisablakot feltolják, mindenki, szépen sorban, beadja a vizeletét; sötét sárga folyadék, meg nem szagolnám egy vagyonért sem. Várok… Negyedikként bemehetek, a remegés fokozódik, irtózom a tűtől, életemben ez a harmadik vérvételem, mindössze húsz esztendős vagyok. Hatalmas, dundi nő fogad, karja kétszer akkora mint az enyém, csak lesek; közelebb megyek, beleülök (fekszem) a székbe, kényelmes, nincs gond; remegek… Nézi a vénámat: nagyon szép vénák, könnyű megfejni őket! Vidám a nő, ahogyan a dundik mindig vidámak, én nem mosolygok, vele ellentétben én nem vagyok tehén, engem ne fejjenek meg! Beleszúrja vénámba a tűt, esküszöm, hallok egy aprócska pattanó hangot, és a hátamon feláll a szőr, mit feláll? beton keményre duzzadnak a szőrszálak, remegésem viszont egy pillanat alatt elmúlik, és nézem, ahogyan a vörös folyadék (a vérem) megtelíti azt a kis fiolát… Tű marad bennem, újabb fiola következik, fáradt vagyok, az SZTK undorító zöld csempéjét nézem, aztán egyszer csak vége, és amikor kihúzzák a tűt belőlem, nekem mindig fáj! Lehet, hogy emiatt az utolsó pillanat miatt félek mindig a vérvételtől?

   19. A mosoly mutatja leghívebben az ember jelenbeli állapotát.

   20. Megfakult illatokat érzek sötét szobámban fekve; tekintetem a mennyezeten vándorol, mint megfáradt utazó, vizslatja a felület egyenetlenségét, néz, próbál látni, de nem lát, mert a fátyol, amely takarja szemét, meglehetősen vaskos. Régmúlt idők illatát érzem fáradt vándorlásaim során, mintha a szél hozná felém egykoron kecses nyakak parfümleheletét…

   21. Egyszer mindenki meghal – ez olyan valóságos, annyira igaz, hogy vitatkozni sem érdemes ezen. A kérdés csak az: kinek milyen vég adatik meg? Valaki ágyban, párnák közt lehunyja a szemét, elalszik, és többé nem kel fel. Valakit elüt egy autó, végtagjai a szélrózsa négy irányába repülnek. Valakit ledarál egy kőőrlő gépezet, és vörös pép lesz belőle. Nagyanyám egyszer mesélte, hogy a konzervgyárban, ahol dolgozott Nagykőrösön, hatalmas tartályokban főzték a lecsót, és egyszer egy nő beleesett véletlenül… (Véletlenek nincsenek!) A halálnemek végtelensége az élet végtelensége! Mindenütt vér…

   22. Jól jegyezd meg, fiam, szívedet soha ne add el egy kőért!

   23. Minden múltbéli eseményt elnyel a sötétség, gyermekem… Az emlékek szépek, jól van, elismerem, de idővel megfakulnak, töredeznek, elmúlnak. Régen még éltünk, ma meg már csak vegetálunk. Ígérnek mindent, semmit nem teljesítenek! Gyermekem, a vér szagát sosem lehet elfelejteni; azt sosem…

   24. Kommunista hatalomátvétel… Magyarországon a függöny mindjárt lecsúszott, hogy évtizedekig megmaradjon a sötétség! A baj a következő: ez a penetráns büdös sötétség még mindig itt van!

   25. A hatalom olyan kétes valami, aminek se erkölcse, se becsülete. Megkapják mindenféle jöttment alakok, basáskodnak néhány évig, közben lopnak, mert ebben az országban a lopás a valódi erény, közben megy a hazugság, a csapból is az folyik, a tévécsatornák olyan rohadt büdös szennyműsorokat vetítenek, hogy az már a botránnyal határos; mindez miért? Mert hatalom van a kézben! Volt itten valamikor bölcs király, igaz uralkodó, ma már meg sem közelíti egyik politikus sem egykori királyainkat. Egy mai gazember, aki a Parlamentben osztja az észt, István király palástját nem köthetné meg a király nyakánál, de még a csizmáját sem pucolhatná… Ne vicceljünk, beborít minket a híg fos! A hatalom megrészegíti az embert, kitágul a tudat (beszűkül inkább)… Politikusainkat ma kőbányákba küldeném dolgozni, vagy a rétre, és napi tizenkét órát kaszálhatnának! Igazságosabb világ lenne…  

   30. Kötelezettségek nélkül valódi angyalok vagyunk, erőskarú óriások, akik a saját boldogulásukra játszanak mindenféle misztikus muzsikát.

   31. Játék a szavakkal (mondatokkal)! Esterházynál már átestünk eme játékon, életerősen részeg mondatát kiveséztük, szépen átalakítottuk, többszörösen. Kutya nehéz úgy játszani, ha az ember nem ösmeri a szavakat… Lehetne ez is egy verzió, a posztmodern mágnás tollából, de ő sosem írt ilyet. Kurtizán, kurizál, kurzivál… lamentál: ez vajon francia szó? la mentál (á nélkül, a-val), vagyis la mental… Mit jelenthet? Gizike hiszik-e, hogy ma nem Gedeon bácsihoz jár túrósbuktáért, amit Salgóvácné sütöget? Kitrákotty, ez egy népdalban volt: kit rá kotty, vagyis ki kottyantott rá a nénire, aki félpénzen vett disznót… Könyvcím: Egyszerű történet vessző száz oldal, a kardozós változat… Esterházytól személyesen, kézzel írva, Gizikével gépeltetve, könyvespolcra feltéve… Kutya nehéz úgy kardozni, ha az ember nem ösmeri Gizikét… Ennek a drága nőnek mi köze van a kardozáshoz? És egyébként is, mindenki ismer legalább egy Gizit az életben. Kutya nehéz úgy Gizikézni, ha az ember nem ösmeri a kardot! (Ez azért erősen pajzán!) Kardodat hüvelyéből ki hiába ne vedd! A nő hüvelyéből? (Hagyjuk…) A jó katona vérben is harcol! Nincs ebben semmi kellemetlen, legfeljebb a baráti társaságban megjegyzik, hogy olyan a pólód has tájékon, mintha leetted volna magad ketchuppal… Fiatalság az irodalommal karöltve, hideg sörök mámorában, olyan, mint egy Esterházy-mű valódivá átírva!

   32. Az értékek mentén felállított sátorban sört és illatos virslit mérnek méregdrága mustárral. Értékek; mi van bennük, mi az a csillogó máz, amitől olyan szépen csillog az egész? A sátorban emberek isznak, az értékek vigyáznak, kicsit fáznak, pofáznak, urizálnak… Fiam, fázol, ha pofázol? Dinka, dőre, bolondos, habókos, habcsókos… Elragad néha a hév (a HÉV: helyi érdekeltségű vasút!)! A sátorban hangos sercegéssel sülnek a virslik, világos testükön mélybarna csíkok maradnak a rács forróságától; a mustár meglehetősen finom, csutkáig nyomom belé a virslit; nem látok, nem hallok: eszem. Értékes világunk csillagos egén Napot kémlelünk; sátorban szól a zene; istenverte svábzenekar játszik bődületesen rosszul. Sváb faluban svábbál dukál, bujkál, botorkál, maszturbál (Sz. Kovács! ez már sok lesz!)… Odakünn, a nagy sátor mellett, az égig érő gazban a hatalmas testű Irénkét markolássza Zoli, aki egyébként fuvaros, magánemberként pedig hivatásos alkoholista. Botrányosan gyűri, harapja, marcangolja; később fuvoláztatja… (Obszcén!) Értékeink mentén felállított sátrakban tombol a jókedv, a virsli majdnem jó, a mustár kiváló, csak a kendőzetlenség bonthat szárnyat, mintegy hivalkodva… Én ezt a hivalkodást nem akarom már látni, mert akkora csöcsei vannak, hogy az már hányingert keltő! Bús dalok szólnak a fúvósok rozsdás kürtjeiből, értékeink meg vigyázban állnak, mi hallgatunk…

   33. Erre szállt egy csalogány, halovány, tákolmány, álomlány… A halovány nem tud szállni, a tákolmány pedig csak bomba segítségével. De az álomlány, óóó, az tud csak igazán szállni! „…és a kisszobába toppanék, röpült fel anyám, és én kinyitottam az ablakot, hadd röpüljön tovább…” Édesanyád volna az álomlány? Az vót valamikor a nyolcvanas években. De, kérlek, 2014 van most! Nincs gond, ma már csak olyan halovány, csalogány, tákolmány… Ha kiröpül az ablakon, akkor nem marad más belőle, csak egy darab pépes valami! „…és az ablakba toppanék, röpült felém anyám, és én kinyitottam a kisszobát, hadd röpüljön tovább…” Petőfi Sándortól, a nagy költőtől, szabadon. Hagyjuk ezt az egészet! A szép szavakat addig csűrjük-csavarjuk, amíg az a szép anyuka teljesen semmivé lesz; maradjunk meg az édesanya kifejezésnél, és akkor elkerüljük a véres történetet! 

   34. Filozófia, amely felületességből átütve az egyén páncélját, lehatol a mélységbe. Gramofonlemezbe karcolt gyűlöletbeszéd ékesszólóan, áldást hintve a világra. Véres gyilkosság, amely gyermekáldásként lebeg a közvélemény előtt. A hazugságra nincs semmiféle gondolat…

   35. Eltemettem a tegnapot, hogy abból a rothadó magból kinőjön a holnap óriási fája.         

   36. Az örök élet titkát kutatjuk, miközben Magyarország a bóvlik, a megcsontosodott elméletek országa! Egyszerűen, velősen megfogalmazva: ki kell halnia egy generációnak, hogy itt érdemben változás legyen, valamint fel kell ébredni, az évtizedek óta növő hályogot pedig le kell tépni!

   37. Sírni könnyű. Valaki humorizáljon már, hogy a nevetéstől rázkódjon ez az egész kóceráj! A humor olyan isteni nedű, amelyet mindig az utolsó cseppig érdemes kiinni, hogy ezáltal megtisztuljunk, és a körülöttünk élő véres valóságról lemoshassuk a feketévé vált vért. Sírni valóban könnyű, ez nem kérdés. De a nyomorban, a szegénység fojtogató sötétségében nevetni, kérem, az a mutatvány; nevessünk, mert az adhat még egy kis fényességet! Belefulladunk maholnap ebbe a véres sárba. Undorító az egész, de felemelt fejjel megyünk, kimászunk a kátyúból, a létrán felmászunk, hogy nevenincs királyunkat meggyilkoljuk a demokrácia álnok fegyvereivel. Nevessünk! Sírni könnyű – nevetni nehéz… Mégis nevessünk, ebből lehet erőt meríteni, kitartást szivattyúzni; nevetésből lehet áldás és békesség, irány Horány; utánunk a vízözön…

   38. Családon belüli erőszak… A család egy szentség, hogyan kerülhet bele az erőszak? Elképzelhetetlen. Az egész világ egy óriási család… Hogy miért van mégis annyi erőszak mindenütt? Elfelejtettük, hogy a felebarátunk a családtagunk is egyben…

   39. Az élet máshol van – állítja Milan Kundera a regényében. A gondolatmenetet követve akár igazat is adhatnánk neki, a kis Jaromil, akinek egész élete egy fejlődési szakasz (minden emberé az), folyamatos mérkőzések, harcok az élettel, vagy az életben felbukkanó emberekkel; harc a művészettel a művészetért, mégpedig a líra segítségével. Jaromil költő a regényben, aki megalkot egy hőst, az ő főhősét, egy bizonyos Xavert, aki az életet álomnak fogja fel, így bármikor képes aludni, ezáltal átrándul egy másik életbe, és így tovább, akárhány életet képes bejárni. Az élet máshol van… Ez a gondolat metaforaként is felhasználható, Kundera az akkori Csehszlovákiában felnövekvő nemzedék botrányos lelkivilágáról ír, ahogyan a dekadencia bekebelezi a fiatalokat, a gondolkodókat. Ennek a dekadenciának szocializmus a neve, amelyből ő maga is kiábrándult. Az akkori csehek között élve, folyamatosan gondolkodva rájöhetett, hogy az élet valóban máshol van, mert bizonyos értelemben máshol van… 1975-ben Párizsban kötött ki, elhagyta a hazáját, elment, hogy megkeresse, hol van az a máshol… Nem vállalkoznék arra, hogy kifejtsem, megtalálta-e az életet. Arra sem vállalkoznék, hogy véleményt mondjak (írjak) róla, pálcát abszolút nem török felette. Mindenkinek jogában áll megkeresni, ezáltal megtalálni az életet, a saját életét, amelyet szőröstül-bőröstül a magáénak érez. Főleg akkor, ha az élet máshol van… (Számára!)

   40. Valóságot hajszolván az ember megakad néha, elveszti lába alól a talajt, a végtelen sok információ közül igyekszik kiválasztani a neki megfelelőt, amely számára az igazságot rejti, tartalmazza; teljesen mindegy, honnan meríti a gondolatokat, mindegy, hogy meddig tekergeti magában, meddig ízlelgeti, az az Igazság az ő igazsága lesz, és lehetséges, hogy mások elfordulnak ezért tőle, csakhogy nem szabad elfelejteni: ha az ember elveszít valakit, az soha nem volt az „övé”, sosem volt meg a valódi harmónia, mert, ha az ember valaki mellett kitart egy életen át, és mellette is kitart az a valaki, akkor ott mindenképpen dorombolnia kell a harmónia kiscicájának, másképp nem működik a dolog, ez az élet nagy törvényszerűsége, ez pedig, mint olyan, megkerülhetetlen, áthághatatlan, cáfolhatatlan…

   41. Pofátlanságodnak meg lesz az ára, kedves barátom! Gyöngyeidet disznók közé vetetted, értékeidet kikiabáltad a fagyos szélnek. A végén értéktelenül, magadra maradva fogod visszasírni szavaid vad értelmét, amelyeket olyan embernek mondtál, aki fontos volt, akinek egyetlen mosolyáért hazaszaladtál az élet Marathonjáról. Pofátlanság fél egészség? A zokogó szél majd lehűti dőreségedben felhevült elmédet…

   42. Eltékozolt tudásodat visszazokogják még egyszer a csillagok.  

   43. Kiáltásaim mintha elszállnának az őszi széllel… Nem ordítok, csak éppen kiáltok, hátha a szavaim visszatalálnak, hatalmas kört leírva, amely kör megöleli a világot. Egy tüsszentés, és mindjárt igaznak hiszem az álmokban fürdőző kisasszonyokat, akik azért nevetnek, mert nem látom őket, pedig előttem állnak…

   44. Meghasadt égbolt alatt, az esőben állok, felfrissítem magam. Villámok szabdalják fel egy másodperc alatt ezt az amúgy is felrepedt égboltot, és mint egy óriási arc, könnyezni kezd, és hullik, egyre csak hullik az égből az áldásos eső. Nyáron, mikor az álmok kivetkőznek magukból a sötétben, a fülledt széllel utaznak más horizontok felé, amikor megkönnyebbülve sírja el magát egy óriási felhő, akkor megyek ki a pusztára, hogy áztassam magam, hogy nevethessek elmúlt életeim felett, azok felett az elmúlt korok felett, amelyeket már átéltem, megéltem. Könnyű álmot kerget egy nagy fuvallat, végigsimít barázdált homlokomon, és én csak állok az esőben; tar koponyám szikkadt bőre issza a vizet. A gondolatok redőit kisimítva, felcsillant, könnyes szemekkel bámulom a sötét fellegeket: adjátok le minden súlyotokat, adjatok zordan fekete hullámokat, egybemosódott fodrokat! Csak felhők vannak az égen. Kivilágos kivirradtig járom a táncot, sámánok vérét magamban hordozva, dobomat elvették a századok, de járom a táncot, az esőt issza bőröm, mámoros kobakom vigyorog, az angyalok hárfáznak, de én a villámok dörrenéseitől nem hallok belőle semmit. Éjszakák vad táncában tocsogó mezítelen testek borongnak a látóhatár szélén, hajuk kibomlott, vizes… Ez volna az élet… Éjszakai tánc az esőben, ének az esőben, élet az esőben…

   45. Mézeshetek. Mitől lesz az mézes? Netán a szerelmespár nyakon önti mézzel a földre kiszórt sok kis hetes számot, és akkor elmondhatja, hogy itt vannak a mézeshetek? Édes élet a köbön… Nem is, édes élet a hetediken, és a végtelen hetesek mézbe mártódnak, hogy a ragacsos, aranyszínű massza belecsöpög az életbe… Ha valaki nem szereti a mézet, akkor mi a helyzet? Lehetnének, mondjuk, sörös hetek, boros hetek, húsos hetek (képzeld, felejthetetlenek voltak a feleségemmel töltött sörös hetek…), vagy pálinkás hetek, netán focis hetek, hogy emlegessünk néhány fontos dolgot az életből, de akár mondhatnánk azt is, hogy csokis hetek, túrós hetek, lekváros hetek, ha már mindenképpen az édeset részesítjük előnyben… Mézeshetek… Ki érti ezt?

   46. Édes Istenem, akkora orrod van, mint a bazilika kilincse! Na és? talán a te fejedet húzza előre!?

   47. Mitől van ekkora hasad? Szomorú történet ez… Tudod, fiatal koromban sokat motoroztam, egyszerűen meg voltam vadulva a motorokért. Ezért van ekkora hasad? Nem. Egyszer volt egy balesetem…

Te Jóisten, mi történt? Lenyeltem a bukósisakot…

   48. Sokkal finomabb ez a kóla, mint ami otthon van! Ittuk a hideg kólát a műhely kőszagú, nedves helyiségében, forró nyáron a hűvösben. Miért finomabb? Rá fogsz jönni, gondolkozz! Gondolkoztam… Otthon is ugyanilyen finom a kóla! Persze, te nagy ökör, de otthonra te veszed meg, ez viszont nem került egy filléredbe sem! Valóban, mintha finomabb lenne ez a barna lötty…

   49. A valódi művészet a mélyből jön, az ember igaz valójából, éppen ezért a valódi művészet soha nem lehet önkényes!

   50. Móricz szerint az élet sár… Egyet is lehetne vele érteni, ha csak a felszínt tekintjük, itt fent valóban bajok vannak, az ember beragad, leragad, nem képes előrébb haladni, minden egyes lépésért véres verítékkel fizet az, aki cselekvésre szánja el magát. Az is igaz, hogy amikor az ember nekiindulna, hogy felfedezzen, lyukat fúrjon a világ nagy pajzsára, hirtelen láthatatlan erők kezdik visszafelé húzni, a rokonok, barátok, ismerősök köre kikezdi az ember optimizmusát. Az élet sár… Aki belekerül, besározódik, mocskos lesz, nedves, ragadós. Csakhogy a felszínt elhagyva, lefelé tartva kitárulkozik a csodák világa, a birodalom, amely szentségekre, megváltásokra épült; a mélyben a csodák mindennapossá válnak; a fizika törvényei szerint a hőmérsékletnek emelkednie kéne, minél lejjebb haladunk, a nyomás egyre erősebben jelentkezik, azonban odalent sem forróság, se nyomás nincsen, csak végtelen élet, határtalan boldogság. Az ember attól fél, hogy a mélységben nem kapna levegőt, mert elméjének gonosz sugallataira figyel, ezáltal fél-elemmé változik, és nem képes meglátni a Valóságot a csodák birodalmában. Az élet Valóság…

   51. Adjunk hálát az égnek, különben elvisz minket az ördög! (Ez is megér egy misét, ha már ördög…) Adjunk hálát az ördögnek, különben elvisz minket az ég! Ördögjünk hálát az adjunknak, különben égisz minket a visz! (Érdekes csűrés-csavarás, mintha facsarással egybekötött ördögűzésen vennénk részt!) Elviszünk hálát az égnek, különben adjunk minket az ördög! (Kissé barokkos megközelítés…) Különbenjünk hálát az ördögnek, adjunkban elvisz minket az ég! (Egyre botrányosabb az egész, kérem, valaki állítsa le az Sz. Kovácsot!) Égjünk hálát az elvisznek (Elvisnek!), különben adjunk minket az ördög! Háláljunk ördögöt az égnek, különben elvisz minket az adjunk! (Ez már egyháztagadás, te átok, a gyehenna tüzén fogsz megégni!)

   52. Ismétlés a tudás anya (atyja?)! Drága osztálytársam hányszor mondta, és hányszor kezdte újra a tanévet…

   53. „…milyen hideg volt abban a kicsi szobában, ahol együtt feküdtünk a téli szélzúgásban. Emlékszem, nagyon fáradt voltam, a lábaimat már alig éreztem, de te megmasszíroztad mindkét lábamat, miután lerángattad róluk az elnyűtt bakancsokat, aztán a rossz nadrágot is. Apró kezeid hatalmas erővel gyúrták a lábamat, és én egyszerre csodálkoztam és boldog voltam, még a könnyem is kicsordult, olyan melegséget éreztem a szívem táján. Hosszú percekig néztelek, bár a gyér fényben alig láttam meseszép arcodból valamit, csupán szemeid szép csillogását láttam néha, ahogy rám néztél. Hallgattam a csendet, a fáradtság dobolt a mellkasomon, néha elszenderedtem egy-egy percre, de mindig felriadtam, és te csak masszíroztad lábaimat, erősen, kemény szorításokkal. Nagyon fáradt voltam… Nehéz volt a fejem, menekültem önmagam elől a sártengeren keresztül, és most, hogy rád találtam, egyszerre megnyugodtam, elszállt belőlem minden erő. Kicsit fáztam, de betakartál egy pokróccal. Nagyon álmos voltam, és éreztem, hogy belém költözik az álom, egyre inkább tért nyert bennem a langyos merengés, és én már csak arra tudtam gondolni: oly nagyon szeretlek…”

   54. Rembrandt bácsi negyvenhét évig élt együtt a feleségével, aztán egy esős márciusi napon meghalt. Egész életében leveleket írt az asszonynak, szépen megfogalmazva minden gondolatot, s hiába éltek együtt negyvenhét esztendőn keresztül, gyakran letett a felesége éjjeliszekrényére egy-egy vaskos levelet. Halálával minden elmúlt, a kicsike szobában történt szép emléket elföldelték a múlt agyagos rögei…

   55. A nő gyönyörűvé válik, amint szeretni kezdik. Hiába mondják, hogy a férfiak megvadulnak a nőkért, és a számos test közül mindig a tökéletesre vágynak. A test nem is érdekes igazán, a nőkben rejlő mélység az, ami igazán fontos, hogy az ember érezze, tudja, hogy az ő párja odabent meseszép, ehhez a szépséghez a szemeken át vezet az út… Ha valaki leragad a testek látványánál, és csak a testet szereti egy nőben, tévútra lép, ahol meg kell tanulnia értékelni egy nő valódi szépségét, amelyet kívül soha nem fedezhet fel. A nőkben rejlő misztériumot, teljességet a testén nem lehet megtalálni, csak a szemek pajkos izzásában, amelyet a lélekben rejlő csodás tűz táplál.

   56. A kommunizmus áldozatainak számát általában a tudósok 100 millió körül határozzák meg, egyesek továbbmennek, ők 130 millió emberről beszélnek. Ezt világviszonylatban kell érteni, tehát az egész világon fellelhető kommunista rezsimek, diktátorok, dőre emberek által elkövetett gyilkosságok áldozatainak a számát értjük a fentebb leírt számadatban. Érdekes módon, erről nem szólnak az úgynevezett történészek, szeretik elbagatellizálni, megmásítani a tényeket; fű alatt lehet beszélni ezekről az adatokról. A kommunisták kegyetlenül kínozták az embereket, és nem csak azokat, akik szembemertek helyezkedni a széllel, hanem a soraikban megtalálható véreskezű barbárok is sorra kerültek. Mindenki mindenkit kínzott, gyilkolt; futószalagon gyártották a hullákat. Azt hiszem, az emberiség ellen elkövetett bűntettek között a kommunisták magasan az első helyre kerültek, és bár felesleges összehasonlítani a hóhérokat, a nácik hozzájuk képest ipari tanulók voltak. Milyen érdekes, a kommunizmus a vér színével operált, az elmének, az egónak, az erőnek a színével: a vörössel. És ki is szipolyozták az emberekből a vérüket, a mészárlások nyomán felduzzadt patakok lemosták a józanész zománcát. Ez is egy véres történet…

   57. A család szentebb a templomnál, az összetartozás melengető érzése képes kifűteni ezt a szentséget.

   58. A dekadencia nem természetes folyamat, hanem az emberre ráerőszakolt, külső kéz által mozgatott gyalázatsorozat. A felemelkedéshez olykor el kell törni azt a kezet, amely a vízbe nyomja a fejet.

   59. Ha összegyűlik számos gond, ezernyi csáppal ver téged az élet, dőlj le, aludj egy nagyot, aminek meg kell oldódnia, magától is megoldódik.

   60. Szellemidézés. Utolsó mozdulatával vért ivott egy pohárból, no nem egy vámpírregényből idéztem, amelyek ma elárasztják a könyvespolcokat; Jóisten, ez a sok vámpíros marhaság egészen az agyamra megy, mindenütt vér és vér és vér, csöpög, folyik, csordogál, ömlik, hömpölyög, holott a testben kéne tartani, hogy életet adjon, fuvarozza a tápanyagokat, az oxigént, és így tovább… Szellemidézés: Pista bácsi megitta a disznó vérét a pohárból, majd összeesett, egyenesen rá a halott kocára. Mindenki azt kérdezte: mi történt? hogy történt? Pista bácsi egész éjjel pálinkát ivott, és a szervei felmondták a szolgálatot… Vagy éppen a disznó vére rántotta görcsbe a szívét, hogy átérezze, mi is az a rettegés?

   61. Az az író, amelyik nem azon fáradozik, hogy a nemzetének, illetve saját korának erkölcsén javítson, nem ér semmit. Egy író legyen tisztaszívű, éles szemű, gondolkodó, és legyen nacionalista, szeresse nemzetét, máskülönben művei értéktelenségükben kerülnek máglyára. Az irodalom nem más, mint egy rendkívül hatékony, nagyon jól alkalmazható fegyver. Éppen ezért tudni kell vele bánni, tudni kell építeni vele, ha pedig valaki nem tud vele bánni, a rombolás túlságosan nagy méreteket ölthet.

   62. Elveket feladni jellemtelen cselekedet. Elveket gyártani mérhetetlen dőreség…

   63. Magyarországon van néhány kátyú. Ahogy elnézem a tájat előttem; felálltam egy dombocskára, most az előttem elterülő világot nézegetem; egyáltalán nem vagyok meghatódva a látványtól, inkább borzadok… Kátyú kátyú hátán, akárhogy nézem, mesésen gyalázatos ez az ország. Itt a bankok vájtak egy lyukat, ott a politikusok, kissé odébb a vállalkozók világa mélyítette meg a pályát; továbbmenvén látható, hogy a kisemberek is adtak egy kátyút ennek a világnak, a túlzott baromság, az emberség hiánya kikezdte a felületet. Nincs olyan kőzúzalék, olyan forró bitumen, amellyel fel lehetne tölteni ezeket a lyukakat, mert ezek a lyukak alulról rohadnak! Gondjaink földelnek majd el minket…

   64. A lét elviselhetetlen könnyűsége – írja Kundera Párizsban. Maga a mondat szép csavar, ugyanakkor van benne igazság, mert hiszen miért ne volna? Csakhogy ebben a kérdéskörben egyet kell értenem E. P.-vel: várostól, országtól függetlenül mást jelentenek a szavak, a kifejezések, minden… Mert a létről egészen másképpen nyilatkozik egy párizsi férfiú, mint egy kolozsvári férfiú. De bizonyos szavak egészen mást jelentenek Budapesten, mint Szegeden, vagy éppen Miskolcon. A biztonság szó nem ugyanolyan erővel hat a Rózsadombon, mint, mondjuk, Borsodban, ahol köztudottan veszélyes élni. Egyébiránt hozzá kell tenni, hogyha az a probléma, hogy a létezés túlontúl könnyű, akkor érdekes az élet kérdése, mert az egyenlőség oly mértékben hiányzik a világból, hogy az már embertelen. Kunderából induljunk ki! Ha ő Párizsban elviselhetetlenül könnyűnek érzi az életet, miért nem érezheti ezt egy budapesti író, vagy egy pozsonyi író? Ugyanis az a szomorú, hogy a nagy egyenlőség valójában nem létezik – nem is létezett sohasem! Egyenlőség csak amolyan marketingfogás, behülyítés, ha így jobban tetszik; meg kell csinálni, persze, hiszen egy egyenlőségen nem eshet csorba. Botrány! Éppen azon esik csorba minden egyes percben, ebben Magyarország élen álló állam… Addig nem fog változik, amíg az emberek alszanak!

   65. Régen megfigyeltem már, hogy az éjszaka csendjében jönnek el hozzám a legjobb ötletek…  

   66. Most, hogy naplót írok, tulajdonképpen kinyitottam egy elég vaskos szelepet életem nagy csőrendszerén. Napról napra írom a sorokat, formálom a szavakat, szinte a nyelvem is kidugom nagy igyekezetemben. Élvezetes munka, az ember szórakozásnak is felfoghatja. A baj azzal van, hogy tollam egy megfaragott lábszárcsont, tintám pedig vörösen izzó embervér, amelyet soronként mártok a kalamárisból.

   67. Utolsó mentsváram tulajdonképpen a legelső is. Fegyvert kerestem, amivel lőhetek jobbra és balra, felfelé, lefelé; olyan fegyvert akartam kezembe venni, amelynek hatékonysága megkérdőjelezhetetlen, működésének nyomán mégsem keletkezik hullahegy. Jártam-keltem ebben a búsan tobzódó világban, számos alkalommal darázsfészekbe nyúltam, s bár megúsztam a kalandot néhány keléssel, elégedetlenül álltam a történések előtt. Utat kerestem; nem találtam sokáig. Nem egyszer leültem, hogy aztán le is feküdjek, átaludjam a háború vérszegény óráit, mikor a Nap magasról tűzte ki a világra aranyszínű kokárdáit, csak a Hold selymes arcát nézve mertem megnyugodni, úgy kerestem fegyveremet. Kard nem érdekelt, pisztolytól irtóztam, a hadseregek kellékei soha nem vonzottak. Bolyongásom dőreségeit kalapomba gyűjtve dobtam a szemétre, s akkor megleltem végre fegyveremet, az igazit, az egyetlen dolgot, amelyre rááll a kezem: a tollat. A tollam a fegyverem, s az irodalom nevű hatalmas horizont az, amely segít becélozni egy-egy támaszpontot, ahol nemzetemet tartják fogva álarcos terroristák, vagy ahol mérgeket kevernek a magyarok ellen álságos boszorkányok…

   68. Mai magyar valóságunk körülmetélt állapotában döglődik…

   69. Egyszerű a történet: az emberség gyilkosságokkal karöltve keringőzik a hatalmas világfelvonulásnak nevezett bálban. Tömegoszlatás és rendőrterror bizonyítékainak felmutatása kötelező, máskülönben nem lehet bejutni a rendezvényre; a hentes ruha minél vörösebb, annál hatásosabb. Itt csak kötélből kötött csokornyakkendő viselhető… A kontinensen uralkodó diplomáciai kátyúkért illik elnézést kérni, ám erősen tiltott, a miniszterelnökök tanácskozása csak a mellékhelyiség tükörtermében kivitelezhető, ahol szembe vannak fordítva az árnyékszékek. Nemzetgyalázás címén tombola húzható, a kisebbségek degradálása viszonylag könnyedén, némi szemhunyással megoldható; bármit lehet, csak akarni kell! A posztkommunista nézetek szigorúan a falak között kellenek, hogy maradjanak, az utca embere nem szívesen hallgatja azokat, főleg a kommunista hazugságok, gyalázatok miatt! Itthon vagyunk, kérem, Európában…

   70. Akkor ennyi volna, drága barátaim, testvéreim! Hetven kisebb-nagyobb szövegben véres történetek, amelyeket, szokásomhoz híven, az életből ragadtam, vontam, húztam ki. Ha szőrszálhasogató volnék, akkor kijelenteném, hogy a hetvenedik szöveg nem tartozik szervesen a többi hatvankilenchez (ezt a pozitúrát javallom a szerelmeseknek!), ám nem vagyok, és ne legyünk hasogatóak, különösen szőr esetében ne! Találkoztunk kommunizmussal, vérrel, mészárlással, disznóvágással, és minden cupákos jósággal, némi bőséggel, szóáradattal, de mindez mit sem ér, ha nem szeretjük egymást, amolyan véresen komolyan! Ég áldjon mindenkit!