Venni vagy nem venni (játékon kívül)

 Nem is tudom, hol kezdjem… Egy féldoboznyi tabletta után azért könnyebb…

 A szőke szín volt a kedvenc. Talán, mert még nem érintette semmilyen festék. Ahogyan a fürtök kacéran magukba szippantották az aranyló fényt… mintha csak a Balaton két partját kötné össze az esti naplemente alkotta híd. Semmi máshoz nem volt fogható! És az az érzés… tapintani. Amikor az ujjak köré tekeredett néhány kósza hajszál. Minden olyan szép volt, teljesen igazi. És persze múlandó is. Mielőtt még újból bilibe lógna a kezem, eszembe jut egy régi, fájdalmas emlék. Akkor nagyon bántott, mostanra pedig már megtanultam élni vele. 

-         Örülök, hogy látom!

-         Tényleg? Mi abban a jó? – elmosolyodom, de csak azért, mert nincs kedvem elmerülni a saját kérdésemben. Remélve, hogy másnak sincs, és azt sem firtatják, hogy eddig hol voltam – a kínálatot nézem.

-         Tessék!  - kap le egyet a polcról. - Ez egy egészen új darab.

Tudja, hogy nem az, de nekem nem mindegy?

-         Aha. – Az elején mindig szégyenlős vagyok.

-         Nem valódi, ezért jóval olcsóbb is.

 Hát még mindig nem sejti, hogy, ha ingyen adná, akkor sem kéne?! Állandóan bepróbálkozik. És még csak a mobiltelefonom sem csörren meg... úgy akkor kimennék innen.

-         Számít, hogy miből van? – Ezt a kérdésem sohasem hagyom ki.

-         Hát, ami azt illeti… Nemcsak az áruk különböző. Gyakorlatilag az eredetiből készültekkel semmi sem veszi fel a versenyt. Nincs az a technológia, ami tökéletes utánzatra képes…. – és belekezd. Csak mondja, mondja, se eleje, se vége a hosszas beszámolójának.

-          Értem. – Lassan már a disszertációm is írhatnám ebből. A tóparti kis fodrászüzleti titkok.

-         Látom, hezitál. – jegyzi meg leplezetlen közömbösséggel, pedig már ismerhetne engem. A múlt évben nap mint nap benéztem a fodrászattal összevont kellékeshez. Semmit sem vettem.

-          Én csak… - értelmetlen lenne befejeznem a mondatom, így inkább a kezembe veszem azt. Most először.

-         Nos? A jómúltkorjában…  - ismét csak be nem áll a szája, és ráadásul annyira nem érdekel, amit mond… ennek ellenére legalább két percig hagyom, hogy folyjék belőle a szó.

-         Ez tényleg durva anyag – jegyzem meg modortalanul belevágva a szavába.

 Minden képzeletet felülmúl, annyira sprőd tapintású. 

-         Egy kis sampon segíthet – mondja bíztatólag, miközben a kínálat felé figyel. Mögötte a polcokon rendre sorakoznak az áruk.

-         Lehet – hagyom rá annak ellenére, hogy nem értek vele egyet.

-         A maga mérete lenne…

-         Van kisebb is, nagyobb is? Gondolom, a belső átmérőjétől függ.  – Ezt nem hiszem el! Még jó, hogy nem egyformák! Hogy lehetek ennyire zavarban, hogy ilyen butaságokat kérdezek?! Lassan mennem kéne…

-         Igen. Nézze csak, itt legbelül van egy sorszám…. – és végighallgatom ezt is. Nem azért strapálja magát ilyen kőkeményen, mert vásárolni fogok tőle, ez a nő már csak ilyen. Be nem áll a szája. Kompenzál, vagy mit tudom én. Soha, senki sem állította még le, kivéve a munkaidő vége. Ahhoz viszont még most igencsak karcsú az idő. A kollégái sem strapálják magukat, gondolván Gizike régi bútordarab. A fiatalabb generáció nemkülönbül az üzlet hátsó részében úgy vágják a hajakat, mintha nem is az lenne a feladatuk, inkább a locsifecsizés.

  Lassan kilenc hónapja lenne szükségem egy parókára, de ismételten nem tudok választani. Még csak a műszálúakat mertem megnézni. Az igazitól kicsit tartok, hiszen élő vagy holt emberek hajából készítették. Olyan bizarr az utóbbi.

-         Azt hiszem, most megyek.

-         Akkor a legközelebbi viszontlátásra!

 Úgy rohantam a kéglim biztonságos melegébe, hogy köszönés nélkül

távoztam. Ennyi a rövidke és nem túlságosan érdekfeszítő történet arról,

hogy miért kötök kendőt a fejemre ahelyett, hogy egyéb, normálisabb

módon, mondjuk egy hozzám illő parókával palástolnám a

kopaszságomat. 

 Még mielött haza érkeztem volna, előtte beugrottam valami

harapnivalóért a szemközti közértbe, a nyílvános értékmegörző mellé,

hogy a vacsora alatt elfogyasztott édes-kesernyés borom mellé

harapjak is egy jót. Az étvágyammal semmi gond nincs azóta se.

 Attól sem tartok, hogy hajszál kerül az ételembe. És amikor hallgatom

mások szövegelését, egykori önmagamra emlékezve, csak arra

gondolok, hogy milyen szép is az élet! Otthon a legszebb.