Otthon az ablakok mögött sötétség honolt. Megint éjfél után értem haza, megint nem készültem semmit a következő napra. Anyám a nappaliban ült, egy kis olvasólámpa mellett, újsággal a kezében. Mikor meglátott, úgy nézett rám, mint aki elfelejtette, hogy rajta kívül lakik más is a házban.

- Szia! Bocsánat, teljesen elvesztettem az időérzékem – mentegetőztem rögtön.

Ő csak nézett, valami szomorkás fény bujkált a szemeiben.

- Semmi baj, kicsim. Amíg nincs probléma az iskolában addig nem bánom, mikor érsz haza. Bár elképzelni nem tudom, mit tudtok ti ennyit „beszélgetni” Ádámmal.

- Anya..- forgattam szemem

- Nem, ne érts félre, nem célzás volt. De vigyázzatok, olyan fiatalok vagytok még, könnyen megtörténik a baleset.

- Nincs okod az aggodalmaskodásra, nem történt még semmi.

- Jólvan. Na, menjél aludni, reggel kelni kell.

Odamentem hozzá, adni neki egy puszit. Ahogy felé hajoltam, észrevettem, hogy a kezével zavartan eltakarja az újságot.

- Mi az? – kérdeztem kíváncsian.

- Semmi, csak olvasgatok. Na, nyomás!

Felrobogtam a szobámba, de sokáig nem tudtam aludni. Éreztem, hogy valami baj van.

A gyanúm fokozódott, mikor reggel anyámat ugyanott találtam, ahol éjjel ült. Mélyen aludt a kanapéban, az újság hanyagul hevert a földön. Csendben odamentem és a kezembe vettem a lapot. Látszott rajta, hogy megviselt a sok olvasástól. Rengeteg bekarikázott kis hirdetés tűnt szembe, mindegyik ezzel a felirattal: Állásajánlat.

Hirtelen megvilágosodott minden.

Halkan visszatettem az újságot a padlóra, aztán kiosontam a szobából. Aznap bementem az iskolába. Egész nap cikáztak az agyamban a gondolatok, nem tudtam koncentrálni semmire. Alig vártam már, hogy találkozzunk Ádámmal, és elmondjam neki mi történt.

- Szóval szerinted kirúgták? – kérdezte, mikor felvázoltam neki a helyzetet.

Bólintottam.

Kettesben ültünk a folyóparton egy bor társaságában. Egyikünk sem volt jó hangulatban. Némán néztük a vizet, ahogy lassan csordogál el a híd alatt, aztán kis ívben elkanyarodik, és halad a feketetenger felé. Annyira lefoglaltak a saját gondolataim, hogy észre sem vettem, neki is nyomja valami a lelkét. Melegen átkarolt, és adott egy csókot a nyakamra. Kirázott a hideg, és közelebb bújtam hozzá.

- Nem értem, hogy miért nem mondta el. - gondolkoztam hangosan.

- Biztos nagyon friss még a dolog, neki is idő kell, míg feldolgozza. Meg gondolom, nem akar benneteket se nagyon megijeszteni.

Így is rengeteg hitel volt már a házon, azt is alig győzték otthon fizetni. Apám munkanélküli segélyen volt, mellette maszekban dolgozott egy fuvarvállaltnak. Anyám ismert régész volt az országban, szerelmes a hivatásába.

- De mi lesz, ha nem talál új munkát? Még szerencse, hogy lassan vége az iskolának.

- Ne aggódj, minden rendben lesz. – próbált vigasztalni – Anyukád már hosszú évek óta a szakmában van, tapasztalt régész. Biztosan sikerül intézni valamit, és megy minden tovább a megszokott kerékvágásban.

Szerettem volna hinni neki, de mélyen magamban tudtam, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. Az ország gazdasági helyzete a béka feneke alatt feküdt valahol, egyik napról a másikra szűntek meg az addig biztosnak vélt munkahelyek, és kerültek ki az utcára a diplomás, tanult emberek és családjuk. Soha nem gondoltam volna, hogy mi leszünk a következők.

Ettől a naptól kezdve felgyorsultak az események. Pár hónap alatt sikerült még mélyebbre merülni az adósságtengerben, otthon sötét, borús hangulatban teltek a napok. Az addig derűs, életvidám anyukám most fáradtan, karikás szemmel járta körbe újra és újra a várost, új munkát keresve, éjjelente pedig az újságokat és az internetet bújta. Apám próbált több műszakot vállalni a fuvarozó cégnél, de ott is megvoltak az emberek, nem volt szükség rá. Húgom nem sokat fogott fel a történtekből, vagy ha mégis, hát nem foglalkozott vele. Ahogy én sem. Túl fiatal voltam, tele álmokkal, tervekkel, kivontam magam az otthoni problémák alól. Végre elérkezett az érettségi, felnőttkorom kapujának arany kulcsa.

Döcögősen ugyan, de sikerült az összes vizsga.

Óriási bulit rendeztünk a barátainkkal utána, amikor végre Ádámmal is egy új szintre lépett a kapcsolatunk. Az osztályból az egyik lány bérelt ki egy faházat a várostól nem messze. Egész éjjel ordított a zene, folyt a viszki, bor, pálinka, egymás után dörrentek el a hasis cigik. Már világosodott volt, mikor a társaság nagy része kidőlt aludni. Mi nem bírtunk magunkkal, kimentünk a közeli tópartra egy pokróccal és egy üveg borral. Minden tökéletes volt, az erdő éppen akkor ébredezett, mi meg csak feküdtünk egymás mellett, és bámultuk a másikat. Aztán Ádám keze lassan elindult a combomon,egyre feljebb, közben végig a szemembe nézett. Éreztem, ahogy az ujjbegyei áramütésként érik el a rejtett zónaimat. Lehunytam a szemem. Valami ismeretlen energia életre keltette a testem, hozzá simultam, csókoltam, éreztem minden porcikáját. Egyszerre felém hajolt, térdével szétfeszítette a lábaim, és óvatosan lökött rajtam egyet. Aztán elkezdődött a sóhajok tánca. Eggyé olvadtunk, öleltük, csókoltuk, szerettük egymást.
Ettől a naptól kezdve lett egy új közös hobbink. Ahol csak tudtunk szerelmeskedtünk.

Egyik este épp rá vártam, mikor feljött anyám a szobámba. A helyzet nem lett jobb, már 2 éve, hogy elindult a családunk a lejtőn. Én inkább nem is voltam otthon, csak hogy ne kelljen látnom a megfásult tekinteteket.

- Elköltözünk.

Ránéztem anyámra, egy pillanatra nem fogtam fel, amit mond.

- Mi?

- Elköltözünk. Amerikába. Betti, apád nővére felajánlotta, hogy befogad minket, és segít új életet kezdeni. Ez így már nem mehet tovább.

Szédülni kezdtem. Anyám leült mellém az ágyra, és megfogta a kezem.

- Tudom, hogy ez neked most nagyon nehéz. De értsd meg, nincs más választásunk. Ha itthon maradunk, akkor hamarosan az utcára kerülünk mi is.

Lehunytam a szemem, megráztam magam. Egy fél percig csak néztem a padlót, próbáltam összeszedni a gondolataimat. Mély levegő, beszív, kifúj.

- Én nem megyek sehova.

Anyám nagyot sóhajtott.

- Gondoltam, hogy ezt a kört még le kell futnunk. De sajnos nincs más lehetőség. Örülhetünk, hogy az élet ilyen kegyes hozzánk.

Meghökkentem.

- Kegyes? Ez neked kegyes? Mire gondolsz, arra amikor elvette a munkádat, vagy arra amikor arra kényszerít, hogy elhagyd az otthonod?

- Leonóra. Higgadj le. Ez most mindenkinek nagyon nehéz.

Elkezdett remegni a lábam, gombóc nőtt a torkomban, eszembe jutott Ádám. Csöngettek. Lerohantam a lépcsőn, egyenesen a szerelmem karjaiba.

- Én nem megyek sehova! Mond meg nekik, hogy nem megyek sehova! – bőgtem, mint egy óvodás.

- Hé, hé, bébi. Na. - Szorosan magához ölelt. – De hát mi történt?

Éreztem rajta, hogy meg van ijedve a hirtelen kirohanásomtól. Anyám utánam jött.

- Lea. Ne viselkedj ilyen gyerekesen. – korholt le, de ő is majdnem elsírta magát.

Ádám értetlenül állt az ajtóban, még mindig engem tartva.

Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elengedtem, és kirohantam az utcára. Futottam, ahogy a lábam bírta, egészen hátra a szántóföldig, egészen addig a fáig.

Felnéztem rá és visszatértek a gyerekkori emlékek. A rigó, ó az a fránya rigó. Azóta nem is merészkedtem vissza a helyszínre, most először.

A fa még így is nagyon magasnak tűnt, levelei halkan suttogtak a lágy szellőben.

Megsimítottam az érdes kérgét. Milyen szép volt minden onnan a magasból!

Elfelejtettem az összes félelmemet, azt, hogy mi történt, és egy perc alatt fent voltam ismét kislánykorom bűvös koronáján. A csillagok barátságosan tekintgettek rám a messzi távolból, a hold pedig szinte mosolygott, mintha örülne, hogy végre csak kettesben van velem. Visszamosolyogtam rá, és sóhajtottam egy nagyot. Csend volt, tökéletes nyugalom. Nem gondoltam semmire. Se anyámra,se Ádámra, de legfőképpen nem Amerikára. Amerika. Kövér emberek és McDonald’s..

Ahogy ott üldögéltem, szomorkás magányomban a tájat fürkészve, egyszercsak szemet szúrt egy sötét alak a búzamezőn. Furcsa alakja volt, nagyon magas, de inkább ember, mint állat. Két lábon járt, először csak bóklászott, mintha keresne valamit a földön. Kimeresztettem a szemeimet, hogy jobban lássam, a szívem szaporán vert. Ahogy ráfókuszáltam, és megszokta a szemem a szántóföld fekete lepedőjét, megbizonyosodtam róla, hogy csakugyan egy ember, egy férfi áll a mező közepén. Belém hasított a gondolat, hogy most azonnal menekülőre kell fognom a dolgot. Messze volt tőlem, ő nem láthatott engem, mégis úgy éreztem, hogy engem néz. Aztán elindult. Felém.