- Lea! Lea! – Ahogy lenéztem a sűrű lomb résein keresztül, megláttam húgom bozontos hajkoronáját. - Lea! – ismételte magát újra és újra, mint egy papagáj. - Lea!  Anya megmondta, hogy nem mászhatsz fára, soha többet!

Tényleg megmondta.

- Gyere le!

Nem válaszoltam. Erősen öleltem a fa durva kérgét, szédültem. Soha nem szerettem fára mászni. Nem találtam izgalmasnak, nem éreztem magam Indiana Jones-nak sem, a tériszonyról már nem is beszélve. De az a látvány, ami az ember szeme elé tárul, mikor felkapaszkodik a legmagasabb ágra, felülmúlja az összes félelmet.  9 évesen legalábbis így gondoltam.

Egy feketerigó szállt le mellém, de olyan közel, hogy szinte láttam, ahogy a tollai alatt egyenletes ritmusban ver a szíve. Egy kicsit lazítottam a szorításomon és közelebb hajoltam hozzá. Nem mozdult. Ismét hallottam húgom hangját, de most olyan távolinak tűnt, mintha a szántóföld végéről kiabálna.  Aztán az is elhalkult, és már nem láttam semmit, csak két fekete szempárt, ahogy engem néz meredten. Mintha mondani akarna valamit.

- Gyere – suttogtam neki. Meg akartam érinteni, simítani a puha tollait, a kezembe venni. De az csak bámult rendíthetetlenül. – No, csip - csip pici madár, gyere no. Egyik kezemmel elengedtem a fát, és lassan felé nyúltam. Az, ahogy mozgást észlelt, arrébb szökkent, de nem repült el. Olyan közelinek tűnt, oly kedvesnek.  Na, még egy kicsit, csak egy kicsit közelebb. Egyszerre váratlanul hangos csiripelésbe kezdett, de olyan élesen, mintha a dobhártyám sikítana. Éreztem, ahogy megcsúszik a lábam, ahogy az érdes kéreg felsérti a karom miközben kapaszkodót keresek, de nem találok, ahogy zuhanok.  Zuhanok. Gúnyosan nevető madárcsicsergés kíséri az esésem. Ahogy földet érek, fájdalmat érzek a lábamban, a hátamban, nem bírok mozdulni. Nem látok semmit, csak piros fényeket, és egy fekete szempárt.

- Nem megmondták neked, hogy ne mássz fára soha többet? – hallottam a hangját. Tényleg hallottam.

                                                                                              ---------------

Persze ma már tudom, hogy nem a feketerigó beszélt hozzám, hanem a lelkiismeretem. Mondanom sem kell, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy felmásztam bárhova is. Két bordatörés, egy boka, állkapocs – azt volt a legnehezebb utána összerakniuk a fehér köpenyeseknek – és jó néhány hét szobafogság otthon.  Megtanultam a leckét, nem kockáztattam az életemet többet azért, hogy szépet lássak a világból. Lehet azt itt lent is. Mégpedig annyira lehet, hogy amint bekerültem a kórházba és az eszméletemhez tértem, nem csak anyám, apám és a húgom ült a kórteremben kisírt szemekkel, hanem a szomszéd ágyon egy másik beteg is (ő volt a szép), meg neki az anyja, apja és két kistestvére. Szóval voltunk elegen. Azt azért nem gondoltam volna akkor, hogy ez a másik kis gyengélkedő, egyszer a vőlegényem lesz.

- Lea! Istenem, kislányom, Leus! – anyám nem győzött csókolgatni mikor felébredtem. Soha nem hallottam még annyi féleképpen kiejteni a nevemet mások száján, mint abban a pár hétben, míg a kórházban feküdtem. Volt az aggódó és boldog típus „ Ó kicsi Lea, épségben vagy?!” , a korholó „Jaj Leuskám, már megint veled van a baj” (de azért ő is örült), az én megmondtam   „No, Lea,Lea, nem megmondtam..?” , az optimista „ Legalább nem történt nagyobb baj Leuska!”, a pesszimista „ Na, Lea, örülhetsz ha ezek után tudsz még egyáltalán rágni!”, és még sorolhatnám. Végtére is jóra fordult minden, összeforrtak a csontjaim, rágni is sikerült újra megtanulnom,  sőt, még a fekete rigókat se utáltam meg. Elfogadom a tényt, hogy én voltam a hülye.

Összesen 4 hetet töltöttem el a gondoskodó ápolók, mogorva orvosok, rengeteg képregény és Ádám társaságában. Ádámmal már az első perctől kezdve nagyon jó barátok lettünk.

- Te most akkor nem tudsz beszélni? – ezek voltak az első szavai hozzám. És miután jeleztem neki a szemeimmel, hogy nem, hangos röhögésbe kezdett. Ő csak egy szimpla térdműtéttel került a kórházba, mert elesett focizás közben.  Annyira érzékenyen érintett ez a reakció, hogy azonnal elbőgtem magam.  Egész nap nem csináltam mást, csak szipogtam meg sírtam, még annyit se tudtam neki válaszolni, hogy elmehet a jó büdös francba. Persze ezt valószínűleg nem így mondtam volna, de valami ilyesmi volt akkor a fejemben. Aztán amikor bejöttek anyámék, és nem tudták, hogy mi a bajom, mindenki megijedt, hogy biztos belső fájásaim vannak, és következett még egy sor kivizsgálás, amitől csak még jobban bőgtem. Ádám egész nap nem szólt senkinek egy szót sem, hanem végignézte a szenvedésem. Csak mikor elment már mindenki, és leoltották a villanyokat, akkor kezdett el beszélni ismét.

- Van egy autóm. Egy igazi tűzoltó autó. Ha majd tudunk mindketten járni megint, kipróbálhatod. Lehet, hogy neked is adom kölcsönbe.

És 3 hét után, már a kórház folyosón ültünk egymással szemben, és egész nap gurítottuk egymásnak ide-oda a tűzoltó autót.

Hát így kezdődött a mi történetünk.

- Sziasztok, elmentem!

- Hova rohansz már megint? Még haza se értél az iskolából, de már csavarogsz!

Anyámnak fogalma se volt róla, hogy bent se voltam az iskolába egész nap.

- Ádámmal találkozunk, kimegyünk a partra! – kiabáltam vissza az ajtóból, és már rohantam is végig az utcán, hogy elérjem a buszt.  7 év telt el a balesetem óta, időközben fiatal lánnyá serdültem, tele élettel és energiával. Nem érdekelt a tanulás, az iskola, a jövőm, csak a pillanatnyi élvezetek. Vedeltük a sört és szívtuk a cigit, zenéltünk, énekeltünk, táncoltunk, nevettünk, éltünk.

Alig vártam már, hogy vége legyen a középiskolás éveimnek, és kilépjek a nagyvilágba, ahol a döntések az én kezembe kerülnek. Ádámmal szinte együtt nőttünk fel szüleinknek köszönhetően, akik a kórházi látogatások alatt szoros barátságot kötöttek a közös élmények hatására. Ahogy annak lennie kell, amikor eljött az ideje, a barátságból szerelem lett. Együtt terveztük a jövőnket, mindkettőnk nagy vágya volt az utazás, hogy világot lássunk.

- Spanyol. Egyértelmű, hogy spanyol. Ott kezdünk, aztán elmegyünk Portugáliába is.

Ádám tanult spanyolul, mégis én voltam az, aki a paradicsomdobálók vidékére vágyott a leginkább.

- Yo hago todo que puedo para verte feliz* (*Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy boldognak lássalak.)

- Ez mit jelent?

- Bébi. Elsősorban a nyelvet kellene megtanulni, ha már idegen vidékre merészkedsz.

Sértődötten meglöktem.

- Te is tudod, hogy nem én választottam a németet második nyelvnek, hanem anyámék. Azt mondják, sokkal hasznosabb. Pedig utálom. Szörnyen merev.

- Ez még nem jelenti azt, hogy nem tanulhatsz spanyolul. Én – mutatott magára – Yo.

Te – bökte meg az orrom hegyét – Tú.

- Akkor segíts! Taníts meg spanyolul! – kérleltem.

- És franciául ki fog megtanítani? – meghökkenten ránéztem. Aztán leesett mire gondol.

- Te pimasz! – estem neki nevetve. Majd én megtanítalak franciául várjál csak!

Gyerekes verekedés kezdődött, ami hamar átváltott vad csókolózásba, míg végül annyira felfűtöttük magunkat, hogy le kellett állítanom. Nem csak őt, magamat is. Még szűz voltam, várni akartam az elsővel, ma már egyáltalán nem értem, hogy mire volt ez a nagy felhajtás. Rettenetesen szerelmesek voltunk, el se tudtam képzelni az életemet Ádám nélkül.