2012. december 21. , péntek

   Egy budapesti lakóház hetedik emeletén a középkorú nő, Éva a monitor előtt ülve kinyújtóztatta tagjait. Sóhajtott, kidörzsölte a maradék álmot a szeméből, majd ujjait a billentyűzetre helyezte, a gépírók alaphelyzetében. Pár másodpercig a villogó kurzorra szegezte feszült pillantását. Miután összeszedte gondolatait, lassan gépelni kezdett. A gombok egyre pattogósabb ütemben kopogtak a leütések nyomán. Ahogy a betűtenger nőtt, Éva annál jobban belemerült az írásba.
   Két órán át meg sem állt, még csak félre sem nézett. Akkor elgondolkodva abbahagyta, felületesen átnézte, amit addig leírt. Büszkén állapította meg, hogy nincs benne szemet szúró hiba. Legalábbis így első látásra. Gyorsan megnyitotta a böngészőt, és néhány gombnyomással feltöltötte a művet az Internetre. Dolga végeztével lekapcsolta a számítógépet.
   Kinézett az ablakon. Néhol hó nyomait lehetett észrevenni, de már nagyjából elolvadt a hét elején hullott csapadék. Viszonylag enyhe tél volt a mostani.
   Éva a héten már nem ment dolgozni. Megkapta a hőn áhított szabadságot, így az ünnep valóban pihenés lesz a számára. Volt is mit kiheverni, hiszen látástól vakulásig gürizett a hivatalban, sokszor még haza is kellett magával hoznia a munkát. Igaz, megbecsülték a munkahelyén, ám ez valahogy cseppet sem vigasztalta volna, ha csupán a szokásos egy héttel kell beérnie.
   Szabad volt bár, most mégis rohannia kellett. Asztalán egy papiros hevert, rajta egy lista a szükséges beszerezni valókról. Vészesen közelgett az ünnep, és a hétvégét nem akarta vásárlásra pocsékolni. Főleg most, hogy újra nekifogott egy történetnek, amit nem szabad félbe hagynia. Úgy tervezte, a következő pár napban, Karácsonyig ki sem mozdul otthonából, csak ha nagyon muszáj. Írni akart legfőképpen, minél többet. Újra örömet okozott neki az alkotás, és úgy vette észre az Internetes visszajelzésekből, hogy mások is szívesen olvassák. Ez rettentő nagy önbizalommal töltötte el.
   Felkapta a listát, és már vette a kabátját, amikor hirtelen eszébe jutott valami. Gyorsan a konyhába szaladt, kinyitotta a hűtőt. Szinte üresen állt, leszámítva a tegnapról megmaradt főzeléket és fasírtot. Ki is ment a fejéből, hogy háztartás is van a világon. Gondolatban felírta a szükséges élelmiszereket (bár talán könnyebb lett volna azokat feljegyeznie, amelyek nem kellenek), majd becsukta a hűtőszekrény ajtaját. Tekintete megakadt a mackó alakú hűtő mágnesen, és az általa rögzített papíron, melyen ismerős, kissé kacifántos, de azért olvasható betűkkel ez állt:
„Szívem! Légy szíves, hozzál a boltból melegszendvics krémet, sajtot. Nem volt már időm. Sietek haza, puszillak: Laci.”
   Éva kedvesen mosolygott. Tipikus férfi, gondolta. Elhalasztja a dolgokat, ameddig csak lehet, aztán dühöng, hogy nincs semmire ideje.
   Felöltözött, aztán boldogan dudorászva elindult, hogy beszerezze a közelgő ünnephez nélkülözhetetlen alapanyagokat.

*************

   A szomszéd fiú, Ádám álmosan ébredt ezen a reggelen. Pár percbe beletelt, mire felfogta egyáltalán, hogy hol van. Végignyúlt az ágyon, dörzsölgette a szemeit, de csak nem akart jobb lenni. Ránézett az órájára. Nyolc múlt tíz perccel. Úgy döntött, ha már így sikeresen elaludt, nem megy be az iskolába. Kiveszi ezt az egy napot. Ennyi jár neki is. Három év alatt eddig egyszer sem maradt ki, még lázas betegen is ott ült az iskolapadban, holott senki nem kötelezte rá. Megnyugtatta magát, hogy nem lesz semmi baj, ha otthon marad, ám a következő pillanatban már talpon volt. Eszébe jutott: ma van az a nap. 2012. december 21. Ez lenne hát a vég? Itt és így ér véget a hosszú-hosszú történet? Nem, az nem lehet!
   Gyorsan az ablakhoz ugrott, és kinézett. Odakint minden ugyanolyan volt, mint eddig. A nap szunnyadón kelt fel a láthatáron; a szomszéd sétáltatta pulóverbe öltöztetett pincsi kutyáját; néhány károgó varjú táplálék után kutatott a fűben. Semmi nem utalt egy végzetes katasztrófa közeledtére. A tudat azonban nem hagyta nyugodni, ott motoszkált a fejében, megfertőzve minden egyes mozdulatát.
   „Bármelyik pillanatban…” – ötlött eszébe, és megborzongott. A rettegés az elmúlt hónapok folyamán egyre jobban belefúrta magát idegrendszerébe, önkényesen elhatározva, ki nem jön onnan többé. Ádám próbált nem gondolni az elkövetkezendőkre, igyekezett reményt meríteni a szkeptikusok megnyilvánulásaiból, ez azonban kevésnek bizonyult a teljes megnyugváshoz. A kétely továbbra is megmaradt.
   Végül úgy döntött, mégis elmegy az iskolába. Ennél a rideg önsanyargatásnál még az is jobb. Legalább némileg elfeledteti vele azokat a gondolatokat, melyek folyamatosan a fejében kavarogtak.

*************

   A ház előtti buszmegállóban egy idős nő és egy középkorú férfi várakozott. Mindketten idegesen toporogtak, félpercenként az órájukat nézték, és nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássák a buszt. Az azonban ettől nem jött hamarabb.
   - Soha nem szokott késni – aggodalmaskodott a nő – A francba, nem fogom elérni a csatlakozást!
   - Én is azt szeretném – felelte színtelen hangon a férfi, nyilván csak azért, hogy mondjon valamit.
   - Szégyen-gyalázat! – tette hozzá a nő, majd elhallgatott, folytatta a helyben járást.
   Ekkor egy ismerős hajléktalan kacskaringózott feléjük. Legtöbben csak úgy hívták a környéken, az igeosztó.
   Az igeosztó koszos ruhában járt, bőre megfeketedett a ráragadt mocsoktól, fehér haja és szakálla inkább sárgának volt mondható. Amikor kinyitotta a száját, mindenki menekült, amerre látott. De legalábbis kitértek az útjából. A buszmegállóban várakozók viszont nem voltak rá felkészülve. Belemerültek a szitkozódásba, annyira, hogy észre sem vették a közeledőt, csak mikor az megszólalt rekedtes, hörgő hangon:
   - Eljön a Megváltó… Mindenki meglakol a bűnökért… Készüljetek, mert itt az ítélet napja! Az Úr megbüntet benneteket…
   Az idős nő horkantott egyet.
   - Már megbüntetett – mondta – Ha nem jön öt percen belül a busz, elkések. Nagyon fognak neki ott bent örülni.
   Az igeosztó megrökönyödött. Ott állt egy darabig, nézte az öregasszonyt, mintha csodát látna, majd némán, imbolyogva tovább bandukolt.
   - Ki hallott még ilyet! – csattant fel ismét a nő – Tényleg el fogok késni, a fene enné meg!
   A mellette álló férfi ügyet sem vetve rá, az útra meredt, ahol néhány perc múlva végre megjelent a rozoga busz.

*************

   Este, nyolc óra magasságában az igeosztó leheveredett a buszmegálló padjára. Csapzott szakálla csillogott a ráfagyott jégdarától. Szeméből kövér könnycsepp bukkant elő, miközben a csillagos égre meredt. Az is ráfagyott arcára. A csípős, hideg szél már meg sem kottyant neki. Belülről megfoghatatlan tűz égette. Kezét összekulcsolta mellkasán, és lassan álomba ringatta magát, mely álomból többé nem ébresztette fel semmi és senki…