Sok ötlet eszembe jutott, de végül ennél maradtam. Azt hiszem, hogy egy ilyen utazás most igazán jól esne!

Váratlan utazás

A parkban sétálgattam, és a szálkát piszkálgatva az ujjamban azon töprengtem, hogy mi értelme ennek az egésznek. Mi értelme felkelni reggel, órára menni, tanulni mint a güzü, enni, balzsammal kenni a kezem, átvészelni a mindennapokat, mint valami robot? És akkor megláttam őt… Mosolyogva jött felém, pedig még nem is ismertem. Ahogy elém ért bemutatkozott, és egy padra leülve beszélgetni kezdtünk.

-          Mutatni szeretnék valamit. – Szólt a lány, és felém nyújtotta a kezét.

Ahogy megfogtam a kezét, hogy én is felálljak, hirtelen szédülni kezdtem. Előfordul velem, hogy megszédülök egy hirtelen mozdulatnál, így nem ért váratlanul. Ahogy véget ért kinyitottam a szememet, majd pislogtam párat. Az elém terülő látványtól kis híján hátraestem… Egy erdőben voltam, a még most is mosolygó lánnyal. Nagyon megijedtem, és kitéptem a kezem az övéből. Össze voltam zavarodva, és féltem… nem értettem, mi történt velem. Azonnal kérdőre vontam a lányt, mire ő egy bájos mosoly kíséretében válaszolt is.

-          Látnod kell ezt. – Körbemutatott a fákon. Egyszerű lombhullató fák, semmi egzotikum. – Mindennek van értelme.

-          Honnan tudod, hogy ezen gondolkodtam? – Végigfutott rajtam a hideg. – Ki vagy te?

-          Én egy angyal vagyok. És segíteni akarok neked. – Nézett mélyen a szemembe. – Nézd meg, hogy mit akarok mutatni, és ígérem, nem lesz több kétséged!

Valahogy nem látszott rossz embernek, de mégis csak egy idegen… Kétkedve néztem rá.

-          Nem foglak bántani! Ugyan már, hisz angyal vagyok! – Nevetett jókedvűen. – Na gyere.

Elindult az erdőbe és én mentem utána. Nem tudom, hogy normális dolog-e követni egy idegent az erdőbe, aki mellesleg elrabolt, de én mégis megtettem. Gratula Oli, ha megölnek, csak magadat hibáztathatod!
 A lány megállt és várt egy pár percet. Követtem a tekintetét, majd rájöttem mit nézett. Egy kisfiú járkált a fák között, mögötte pedig egy kislány. Ahogy közelebb értek lehetett hallani, ahogy a kislány idegesíteni próbálja a fiút, de az rá sem hederít. Aztán játszani kezdtek, a gyerekek édes, gömbölyű kacaját visszhangzották a fák. A fiú valahogy ismerősnek tűnt.

-          Vagy két hónapja azt mondtad ennek a fiúnak, hogy ne bántsa a kishúgát, mivel ő még kicsi, és nem tudja, miket mond. Előtte volt, hogy odacsapott a lánynak, de azóta, soha nem ütötte meg.

-          Csak azt ne mondd, hogy előttem még senki nem mondta ezt neki. – Mondtam, szarkasztikus hangsúllyal.

-          Pedig nem. Mondták, hogy ne üsse meg, de senki nem magyarázta el neki, hogy miért. – Ezen elgondolkodtam egy kicsit. – Ó, és ne aggódj, nem látnak minket.

Kis idő múlva kinyújtotta a kezét, és bíztatott, hogy fogjam meg, mert még mást is mutatni akar. Nagy levegőt vettem, és megfogtam a kezét. Ismét szédültem, de ezúttal már tudtam miért. Ezúttal egy hálószoba tárult elém. Egy tőlem fiatalabb lány foglalatoskodott az asztalánál. Éppen az árcímkéket ragasztotta rá a kézi készítésű ékszereire.

-          Egy éve látott a buszon. – Magyarázta az Angyal. – Tetszettek neki az ékszereid, amiket te csináltál. Azóta is próbálkozik, és még egy kis pénzt is tud keresni vele. A legjobb viszont, hogy nagyon élvezi csinálni!

Pár perc után ismét utazásra invitált, majd az utcán találtam magam. Egy fiatal pár sétált előttünk kézen fogva. Látszott rajtuk, hogy szerelmesek, csak úgy andalogtak.

-          Látod a lány csuklóját? – Kérdezte az Angyal, a lányra mutatva.

-          De hiszen… - Vettem szemügyre az összekulcsolódó kezüket. – az az én karkötőm!

-          Elhagytad. – Közölte higgadtan az Angyal. – Együtt találták meg az első randijukon. Azóta a lány kabalája.

Egy perccel később már ismét a parkban voltunk, ahonnan indultunk.

-          Miért pont nekem mutattad meg ezeket? Hiszen, annyi ember van a világon, aki az élet értelmében kételkedik.

-          Igen, ez igaz. Azért pont téged választottalak, mert te általában jó úton jársz, és keresed a mindennapi apró csodákat. Csak most valamiért kételkedni kezdtél, és ezt nem hagyhattam. Látod kellett, hogy minden mozdulatodnak van értelme, még ha nem is tudsz róla!