Egy kis falu határában élt Amélia a szüleivel, egy takaros kis házban. A ház sárgára volt festve és díszes fa ajtó szépítette. A ház elülső udvarában állt egy diófa. A család éppen most fejezte be az ebédet, s a szülők pihenni indultak. Amélia e meleg nyári napon kiment a kertbe sétálni. Épp most nyíltak ki az orgonák, tiszta volt az ég, egy felhő sem volt rajta. Leült egy diófa tövéhez, s hátát nekidöntötte a fatörzsnek. A fa árnyékot adott neki, tökéletes nyugalom uralkodott az udvarban. A lány lehunyta szemét, hallgatta a madarak énekét, miközben hosszú fürtjeivel játszott a gyenge szellő. Lassan mély álomba szenderült.

            A valóságban ő csak egy pék leánya, aki naphosszat a péklapáttal a kezében szorgoskodik, de az álmok földjén ő egy királyleány. Álmában gyönyörű szatén ruhát visel, fején tiara. Álmában Amélia egy kopár, szikkadt földön van, egy csodás ruhában. A föld száraz, sehol egy zöld növény, csak a sziklák. Egyszer csak, miközben ott álldogál, megjelenik egy szörny. Négy lábán hatalmas karmok, fogai jócskán túllógnak állkapcsán, merően s fenyegetően néz előre. Így álltak egymással szemben, mikor váratlanul a szörny a védtelen lány felé kezdett el vágtatni. Amélia menekült volna, de nem tudott, a lába a földbe gyökerezett. A szörnyet már csak pár méter választotta el tőle, mikor meglepetésszerűen egy fiú közéjük ugrott, s kardjának egyetlen mozdulatával véget vetett a szörnyeteg életének, és ezzel a lány rettegésének. Miután a rejtélyes idegen végez a bestiával, a királylány felé fordul.
- Ki vagy te, és miért jársz itt a kaudák földjén? – kérdezte kíváncsian.
- Amélia királylány vagyok, és eltévedtem. Én kinek köszönhetem az életem?
Szemlátomást meglepte a fiút, hogy a királylánnyal találkozott. Csodálkozásából felriadva így válaszolt.
- A nevem Peter, azért vagyok itt, hogy kiirtsam a kaudákat. Sok embert megöltek mostanában. Gyere velem, elvezetlek  a kastélyig.
Vele ment, s közben beszélgettek A fiú csak pár évvel volt idősebb Améliánál. Nem volt vitás, egyből egymásba habarodtak. Sok minden történt a hosszú út alatt. Kiderült, hogy a szörny, ami megtámadta Améliát, az is egy kauda volt. Peter Liának becézte a lányt, megölelték, megcsókolták egymást. Hosszú volt az út, míg eljutottak egy kapuig, melyen királyi címer volt. Ezen átmentek, s az út végére érve egy kertben találták magukat. A fű ott tiszta ezüst volt, a fák aranyszínben pompáztak, melyeken gyémántvirágok nőttek és drágakövekkel díszített pillangók repkedtek. E rétre érve Peter megállt, hogy elbúcsúzzon. Megint megcsókolták egymást és Peter egy kis gyémánt gyöngyvirágot adott a lánynak, hogy erről emlékezzen rá. Amélia megpróbálta marasztalni, de Peternek el kellett mennie, hogy végezzen a kaudákkal. Nehézkesen, de elengedte szerelmét.

            Amélia ekkor kinyitotta szemeit, s ismét a diófa alatt ült. Peter arca még ott lebegett a szeme előtt. Tisztán látta égszín szemét, szőke tincseit, lélegzetelállító mosolyát. Párat pislogott s döbbenten tapasztalta, hogy az arc nem tűnt el, sőt nagyon is valóságos volt. Ott ült mellette és őt nézte.
- Szia! – Szólt az ismerős hang.
Amélia alig jutott szóhoz a megdöbbenéstől.
- Szia! – Mondta, még mindig hitetlenkedve.
- Most költöztünk a szomszédba a családommal. Tudtad, hogy álmodban mosolyogsz?
- Még nem mondták. Engem Améliának hívnak.
Hangosan kacagtak.
- Örülök, hogy találkoztunk Lia! Én Péter vagyok.
A lány szíve, hogy így hívta, majd kiugrott a helyéről. Lázasan mosolyogva, egymás mellett haladva bementek a házba.
            Péter nem látta az álmot, de a szeméből látszódott, fülig beleszeretett a lányba. Lia jobb kezét felemelte, hogy hátra simítsa a haját. Csak ekkor vette észre, hogy görcsösen szorít valamit. Egy kis gyémánt gyöngyvirágot.