Forró nyári nap volt, nem szerettem. A levegő mozdulatlanságában a napsugarak agresszívan égettek, és minden pórusomat verejtékezésre késztették. Egyedül róttam az utat, kerestem a helyem.

„Egy sárga ház a jobb oldalon, egy sárga ház..,” mondogattam magamban. Nagy sárga ház… Mintha láttam volna egyet a jobb oldalon bent egy utcában. Arrafelé vettem az irányt. Akkor láttalak meg először. Kint szívtad a méregrudat a kapu előtt. Semmi. Ezt éreztem. Bemutatkoztunk. Semmi. Mentem tovább. Jól esett belépni a jéghideg épületbe. Vastag falak, friss festék szaga. Ezt szeretem. De a hűvöset, azt még jobban. Éreztem, ahogyan az izzadság lassan felszárad, s közben aggódtam, hogy elég gyors legyen, és ne fázzak meg. Ennyi foglalkoztatott akkor. Felszínes dolgok. Az új lakásom, az új munkahely, az új város, az új emberek. Megmutatták az irodámat, s hamarosan csatlakoztál hozzám. Egy időre. Megmutattál néhány apróságot, s utána elmentél. Ennyi. Hetekig nem láttalak s eszembe sem jutottál. Lassan beilleszkedtem, kezdtem otthon érezni magam, de egyedül voltam. Magányos nem, dehogy. Csak egyedül. Nem volt kivel megosztanom az ebédem s az ágyamat. Azután újra találkoztunk. Egy vacsorán. Még mindig semmi. Mellettem ültél, s alig beszélgettünk. Azt hittem nincs miről. Csak a munka, s a munka. Persze kedves voltam, mindig az vagyok. Mindenkivel. Mondhatják álságos, de ez nem igaz. Nyitott vagyok az újra, szeretem megadni a tiszteletet, ami minden idegennek jár. Így voltam veled is. Felületes és kedves. A családodról kérdeztelek, hogy mióta éltek itt, emlékszem. Ennyi, semmi talány, semmi közös tulajdonság. Én akkor még nem vettem észre semmit. De azóta tudom, hogy te igen. Szokatlan erőt adsz nekem, szokatlan erőt látni és kimondani. Általad több lettem. Csak akkor tudok elmélyedni, ha veled voltam előtte. Veled beszélgettem, természetesen. Lelki társ. Az lettél. Az, hirtelen. Telt az idő. Sokszor együtt ebédeltünk, sok közös munkánk volt. Közben beleszerettem valakibe. Megismertem valakit, aki itt élt, ismerte a várost, megmutatott mindent, amit érdemes. Beleszerettem, mondom, de már tudom, hogy nem. Csak fellángolás volt, hamar továbbálltam. Szokatlanul hamar. Olyan nehezen szánom el magam. Felbontani, eldobni egy közösséget mindig nehéz nekem. Mert szeretetre vágyom, törődésre. De hamar továbbálltam. Emlékszem, közben egyszer furcsát mondtál nekem, hogy „sugárzom” és hogy látod milyen „színes vagyok”. Akár egy virág olyan vagyok a többi között. A többi ember között. Hirtelen megörültem „Istenem, de jó, hogy valaki észrevette!” Ó, persze, sokan észrevették, mondták, de senki sem tudta ezt így elmondani. Mások azt mondják, „hülye duma”, de én nem. Nekem nem, mert az én nyelvemen beszéltél. Szöget ütött a fejembe. Azután elkezdtünk beszélgetni. Már nem tudom miről, de csüggtem a szavaidon. Elgondolkodtattál, hogy ki is vagyok, miért is vagyok itt, éppen ezen a világon. Milyen ember vagyok, mire vágyom. Azt hittem, hogy akkor rájöttem mire vágyom. Illetve mi az, ami nekem valóban megíratott. Elrendeltetett, ha úgy tetszik. Szenvedni. Egy picit. Csak, hogy szinten tartsa az érdeklődésemet. Akkor döbbentem rá. Amikor azt mondtad: „Ki ne mondd!” Tudtad, ha kimondom, úgy lesz. S úgy is lett. Jött a következő. A beteljesületlen. Az első életemben. Nyitott felém, s amikor be akartam lépni, becsukta előttem az ajtót. Kopogtam, kiabáltam, meséltem neki. Néha kicsit kinyitotta, de végül mást engedett be. Sokkal tovább érdekelt, mint kellett volna. Vágytam rá, mert a lelkem mélyén tudtam, hogy csak játszik velem. Nem tudatosan. Csak hiába voltam nyílt, vidám, amiért megkedvelt, neki nem ez kellett, hanem az, aki rögtön leveszi a lábáról. Ennyi. Talán én is ilyen lettem volna, ha az ő helyében vagyok. Nem ezt én sem gondoltam komolyan, nem ilyen vagyok. Szeretem, aki úgy szeret, ahogy szeretném, hogy szeressen. Ennyi. S talán nem unom meg. De eddig erre nem volt példa. Az igazit talán nem unom meg, vigasztalom magam. S ezt mondtad te is, most már emlékszem. Sok időt töltöttünk együtt. Egyre többet, de csak néha láttam, hogy nézel rám. Nem akartam észrevenni. „Apám lehetne.” – gondoltam ilyenkor, s elzárkóztam az érzésektől. De egyre többet játszom el a gondolattal: „Mi lenne, ha?” A világ, a környezet, a társadalmi elvárások azt mondják… nem, nem is mondanak semmit. Egyszerűen nem hagyják, hogy szöget üssön a fejembe, hogy elmélyedjek a képzeletem szüleményében, hogy egy kicsit is elgyengüljek. De ezt megengedik. Hogy leírjam. S egyre többször ötlik az eszembe valamely együtt töltött perc után, hogy amikor elmegyek, s már nem tehetem tönkre az életedet, elmondok neked mindent. Vagy leírom egy szép versben vagy levélben, hogy mit érzek. Nem fogsz megkeresni, és én sem téged, ebben teljesen biztos vagyok. Hiszen egyformák vagyunk. Ikrek, mondhatni. Nyugodtan elmondhatnám, hogy mit érzek, nem történne semmi, ismerlek. De én gyáva vagyok. Félek a kimondott szó súlyától. Félek kimondani. Pedig tényleg felszabadít. Vagy romba dönt. Úgysem hinnéd el. Értetlenül állnál, csodálkozó, tágra nyílt szemekkel, s mindenféle gondolatok cikáznának át az agyadon. Mindenféle csodás dolgok. Majd „rádöbbennél”, hogy tévedek és a szerelmet összekeverem a rajongással, azzal, hogy felnézek rád, bölcsnek hiszlek és szükségem van rád, hogy önmagam legyek. Ismerlek. Hogy hogyan lenne tovább, arra kíváncsi vagyok. Ezt nem tudom megjósolni. Azt hiszem, rajtam múlna. De úgysem engem választanál. Csak ideig-óráig.

Talán most azért találkoztunk, hogy lássam a jövőmet. Elfogadás, belenyugvás, de örök elégedetlenség, és ami a legszörnyűbb, boldogtalanság. Egy önként vállalt száműzetés egy olyan világba, ahol senki sem beszéli a nyelvemet. Ahol elmegyek mindenki mellett, aki boldoggá tenne. El kell mennem, mert úgy akarom. Ilyennek látlak, ha érdekel. Vállaltál valamit, ami nem tesz boldoggá, de kitartasz mellette, mert úgy érzed, muszáj. És nem azért mert mások elvárják, hanem magad miatt. Felelősséget vállalunk tetteinkért és nem hagyjuk cserben, akinek megfogadtuk, hogy jóban-rosszban. Tudom, hogy azért vagy boldogtalan, mert muszáj így élned, mert így érzed. Hogy így kell élned, s éppen ezért nem tartod normálisnak ezt a dolgot. Feladtál sok tervet, álmot az életedben, és ezért érzed bilincsbe verve magad. Holott senki sem kérte. Te döntöttél így. Mégis másokat hibáztatsz, s keserű vagy.

Amikor velem vagy, olyankor nem. Akkor színes vagy, vidám. Mégsem szeretsz engem. Fiatal csitri, egy édes leányka. Egy bölcs, de ebben az életében még gyermek. S ezért szeretsz. De nem úgy, ahogy én téged, s ahogy szeretném, hogy szeress. Önfeledtté teszlek, s te ezt szereted. Én vagyok a te búfelejtőd, a tanítványod s a megnyugtatód. És a rajongód. De nem érzed azt az őszinte, tiszta szerelmet, amit érzek irántad, mert esélyt sem adsz a gondolatszikrának, hogy befészkelje magát a fejedbe. Mert másba vagy szerelmes, úgy ahogyan férfi a nőbe. Engem „úgy” észre sem veszel. Az én szerelmem is szokatlan. Nem vágyom fizikai kapcsolatra, csak hogy mindig velem legyél s szeress. Taníts. Érts meg. S mindig mondd meg, hogy mit ne tegyek, és mit merjek. Az én életemet éled, csak két évtizeddel később. S most azért látlak, hogy még időben változtassak. S hátha egyszer csak rádöbbentelek én is, hogy változtathatsz. Tudom, hogy akkor nem engem fogsz választani, de lehet, hogy annyi elég lesz, hogy láthatom, amint lesz merszed átlépni egy határt. És akkor búcsút mondhatok. Addig nem. Megváltoztatjuk egymás életét, de még keressük, hogy milyen értelemben. Egy lélek vagyunk és most egyesülünk. Lassan. Hol közeledünk, hol távolodunk. Valami nagy dolog vár, az egészen biztos, mert miután hosszabb időt együtt töltünk, egész éjjel nem tudok aludni. Felkavarodnak a gondolataim és nem hagyják az elmémet nyugodni. Így megy ez hetek óta, pedig alig volt alkalmunk beszélgetni az utóbbi időben, még egymásra sem tudtunk hangolódni, csak mondtam és mondtam, amit úgy éreztem, hogy kell, mert ki tudja, hogy mikor lesz rá legközelebb alkalmam. De arra éppen elég volt ez, hogy felkavarj, s ne tudjak megpihenni. Szüntelenül rád gondolok.

Mikor utoljára a városban találkoztunk, megöleltelek, s kiélveztem, hogy minden rosszallás és feltűnés nélkül tehetem. Legálisan, mert születésnapod volt. De nekem felért egy lopott csókkal … ami neked eszedbe sem jut. Akkor azt mondtad, hogy úgy érzed sokkal több időt fogunk együtt tölteni. Igazad lett. Csodálod hát, hogy rajongok érted? A kimondott szavadnak súlya van, valósággá válik. Épp, mint ahogyan az én szavaim. Nem akarok boldogtalan lenni és nem tudom elviselni a gondolatot, hogy le kell mondanom rólad. Szükségem van rá, hogy egész életemben a közelemben légy. Mit tegyek? Megnyugtatsz. Csendben ülök melletted, s megnyugszom. Még csak meg sem kell szólalnunk. Még azt is tudom, hogy mikor fogsz megérinteni, s mikor nem. Mintha a fejemben lennél. Olyan erős hatással vagy rám, mint még senki sohasem ezen a világon. Nem állok ellen, hanem átveszem a rezgéseidet, s így jó nekem. A szívem ráhangolódik a szívedre, s egyszerre dobognak tovább. Bárcsak mindig így lehetne.

Azt mondtad többet leszünk együtt, igen. Érzed. Igazad van. Közel. S távol. Együtt s mégis külön. Gyermeknek nézel. Már annyira zavart, hogy szóvá tettem. Nem, te nem. Dehogyis. Lehet, hogy nem fogalmaztam pontosan. Csitrinek, bakfisnak, egy tininek, akit nem kell, nem lehet komolyan venni. Viccesen udvarolsz, mindig hozzám érsz, ha csak teheted. Ahogy én is. Vonzod a kezem. Legszívesebben hozzád bújnék, a válladra hajtanám a fejem és úgy maradnék hosszú-hosszú percekig. Órákig. A végtelenségig. Szeretném elmondani, hogy mit érzek. Már oly régóta. De nem tehetem, mert elindítanék egy lavinát, ami mindkettőnket maga alá temetne. És ez nem egy szappanopera. Ez szerelem. A legőszintébb, legtisztább szerelem, amelyről nem is tudtam, hogy létezik. Beteljesült, amiről beszéltünk. Azt a férfit fogom a legjobban szeretni, aki engem nem szeret viszont. Te lettél az. Soha nem gondoltad volna. Eszedbe sem jutott, hogy szerethetlek. Pedig olyan bölcs vagy, olyan sok mindent látsz. Pont ezt ne látnád? Elhihetem ezt? Nem akarod látni, mert mást szeretsz. Aki téged nem szerethet úgy, ahogyan te őt. Ahogy mi egymást szerethetnénk. De nem sikerült a találkozás. Nem vártál meg, én pedig lekéstem rólad. Azt hiszem újra meg fogjuk próbálni. Együtt kell látnunk. Lennünk. Érzem. Tudom. Én megvilágosodtam attól, hogy beszélgettünk. Szeretném tudni, hogy tudod-e. Vagy rádöbbenthetlek-e? Tudod, milyennek látnak. Nem látom azt, amit Te látsz, amit ők látnak. Mindig megdöbbenek azon, amit mondasz magadról. Tökéletes vagy. Mert csak a belsődet látom. Nem is tudnám leírni, hogy milyen vagy. Nem tudom milyen a külsőd. Látom a szemed, ismerem az ölelésed, az illatod, a bőröd, és a kezed minden apró izmát, redőjét. Ennyi vagy te nekem. És a szívverés, ami megnyugtat. Amiért vágyom a közelségedre. Mint ahogy annak a közelségére is, akit te szeretsz. Ő lehet a barátom és ezt köszönöm Istennek. Így majdnem egész vagyok. De a felállás még mindig nem tökéletes. Te hiányzol. Mi hárman vagyunk egy és ez most megint nem sikerül. Három nem lehet egy. Hogyan? Bárcsak tudnám. Mi a helyes formáció? Akarlak téged, de sohasem mondanám meg. Te elmondtad, volt bátorságod. De elkéstél és nem történt semmi. Még. De hárman együtt kézenfogva megyünk a mennybe. Mindahányan kitartottunk. Amit vállaltunk, mindenki teljesítette. Legközelebb talán megkapjuk azt is amire vágyunk.

Mindannyian.