Fura dolog belépni egy új közegbe. A rengeteg új arc, akik mind arra várnak, hogy megismerd őket, ám kíváncsiság helyett mégis félelmet, vagy épp önteltséget árasztanak. Hát igen, vannak, akik már kezdettől fogva vezető pozícióra törnek, de hogy aztán ez mennyire válik a javukra, arról már az idő dönt. Egy biztos: ez mindenkinek új lapot jelent. Hátrahagyják a régi életük és belefognak valami újba, amiről már hallottak mindenfélét, bár főleg rosszat. Valahogy mindig minden újról rosszat mondanak. Aztán mikor eljön a pillanat, kellemes a csalódás. Már csak azért is, mert új lehetőség nyílik megtalálni az Igazit, vagy legalább egy annak látszó valakit. Én legalábbis ezt vártam leginkább, ennek a történetét mesélem itt el.

A középiskolával már kisgyerek korom óta riogattak, hogy milyen nehéz meg mennyivel többet kell tanulni és hogy alig marad szabadidőd. Ezzel szemben persze eddig szinte egy szót se kellett tanulnom ahhoz, hogy jó jegyem legyenek, így megmaradt a szabadidőm is. Arra viszont csak nem olyan régen jöttem rá, mennyire elpazaroltam ezt a néhány évet. Na nem a tanulásról akarok papolni, nem.

Már az elsős évnyitó után feltűnt nekem egy lány. Magas, hosszú hajú, barna szemű volt, és – hát, talán némi költői túlzással, de – azonnal beleszerettem. Osztálytársak voltunk, úgyhogy hamar sikerült jóban lenni vele, csak épp nagyon balul sültek el a dolgom, legalábbis rám nézve.

Már a legelején voltam olyan zseniális, és online chaten kezdem el vele beszélgetni. Közben elmondta, hogy egy távoli lánnyal csinálnak egy honlapot. Meg is kerestem az oldalt, és ott találtam egy e-mail címet. Mivel voltam olyan gyáva, ezért írtam neki egy levelet, persze álnéven, ahol nevetséges körítéssel kiderítettem, hogy nincs barátja. Ilyen az, mikor az ember totál önbizalom hiányos, és még a tükörbe sem mer nézni, nem hogy szívesen fotózkodni. Mert ez voltam én akkoriban.

Teltek-múltak a hónapok, míg december táján, vagy talán volt már január is, egyszer rátértünk a kapcsolatra, mint témára. Mondanom sem kell, hogy ezt is csak online. Szóval elérkeztünk a várva várt részhez, amiért annyit dolgoztam, és ekkor benyögi, hogy megtetszett neki egy raszta srác még novemberben, bár még semmit nem lépett. Nos, azt hiszem, a totális kiégés a megfelelő kifejezés a mai szlengben arra, amit akkor éreztem. Persze azt is hozzá kell tennem, hogy ez az említett kemény munka annyit jelentett, hogy napi 3-4 órát beszéltünk online, miközben iskolában általában egymásra se köszöntünk, szóval nem kell ezt olyan komolyan venni. Ő volt az első, aki tetszett, nem tudtam, mit kezdjek vele. Nem mintha a többinél jobban alakultak volna a dolgok.

Szóval ott ültem a gép előtt, nagyobb csődtömegnek érezvén magam, mint valaha – pedig visszagondolva, ez nagy szó – és próbálom feldolgozni. Onnantól már világossá vált, hogy rám egy jó barátjaként tekint, ahogy ezt már a levelezésnél kiderítettem (inkább ne is kérdezzétek, hogy tudtam ismeretlenül is magamra kérdezni), de semmi többet nem akar. Ezért aztán nem is hibáztathatom. Fura is lett volna, ha egy olyan külsővel, ilyen nevetséges belsővel és némi online chattel hódítani tudtam volna. Mindenesetre nem adtam fel, és tartottam magam a hű kutya szerepéhez, még ha ez volt is az első lépés a „barátság mocsara” felé.

A srác nem jött neki össze, a következő kiszemeltje mégannyira se. Az azt követő viszont hosszú hónapok árán, de totálisan ellopta a szívét. Talán megértitek magatokban, de leírni nem tudom, mennyire fájt, mikor épp úton voltunk haza a nyaralásból, és a kocsiban elolvastam az üzenetét: „Megkaptam az első csókom.” És tudjátok mi a legfurább? Hogy én még mindig ott voltam mellette, még mindig támogattam, sőt segítettem neki megszerezni a srácot. Végül hosszú etetés után, amiért nem feküdt le vele rögtön, otthagyta, de előtte még jól összezúzta a szívét, majd ahányszor beszéltek utána, még taposott is rajta párat. A lány pedig sírt nekem. Nem csak neten, azóta már találkozgattunk is. Sírt, de sohasem a vállamon. Egyszer megkaptam tőle, persze nem bántásból, - de zavart, úgyhogy a végén én kérdeztem rá a dologra, - hogy engem nem jó átölelni. És így persze nem mertem én sem erőltetni, ha csakugyan olyan rossz engem ölelgetni. Úgyhogy csak sírt, én közben vigasztaltam szavakkal, ahogy tudtam, pedig belül én is zokogtam. Nem is az volt akkor a legfőbb gondom, hogy nem vagyunk együtt, hanem hogy nem látom boldognak. Emiatt segítettem neki akkor is, mikor azt hittem, a boldogságra fog rátalálni, és ha neki nélkülem jön el, akkor legyen úgy. Hogy ez az apró jó dolog, ami talán akkor sokat is jelentett neki, bátorságot vagy botorságot jelent, nem tudom, de ma már biztos vagyok benne, hogy alakulhatott volna minden sokkal, de sokkal másképp.

A történetből ugyanis sok részletet „kifejeltettem”. Talán mindközül a legfontosabb, hogy igen gyakran voltak vitáink, főként a nyers igazság-mániám miatt: egyszerűen túl gyakran voltam bunkó. És azt sem érdemes kihagyni, hogy bizony durván két és fél év szenvedés után végre kimondtam, mit érzek. Onnantól kezdve úgy fél évig vége voltunk köztünk mindennek, már csak azért is, mert utána olyan nevetségesen dolgoztam fel a nemet, ami helyett egyébként nem is vártam mást, hogy többszörösen megbántottam, tini méretben nagyon mély sebeket ejtve. Ezután viszont voltam oly éretlen és persze továbbra is gyáva, hogy inkább visszasírtam magam, több hónapnyi könyörgés árán, ahelyett, hogy feldolgoztam volna a dolgot. Azt viszont sohasem fogom elfelejteni, mikor egyszer azt mondta egy bulin, még valahol a könyörgéses felvonás közepén, hogy „hiányzol”.

Már negyedik évünket töltjük összezárva, de ez az egy szó örökre megmarad. Annyira őszinte volt, és annyira szép az a szó akkor este, hogy szerintem nem sok édesebbet hallok majd ezután. A vicc az egészben az, hogy ma meg már nem is igazán beszélünk. Manapság, hogy úgy mondjam, levegőnek nézzük a másikat. Egy alkalommal felvázoltam neki egy véleményt egy rossz tulajdonságáról, amire persze nem kért meg, és nagy sértődés lett a vége. Nem ez volt az első eset, de mégis teljesen más volt, mint a többi. Ezúttal ugyanis nem lesz még egy, és nem őmiatta. Miután sikeresen megbántottam, ismét, bevett szokás szerint pár nappal később megpróbáltam kiengesztelni, de ő nemes egyszerűséggel visszautasított. Legalább arra a pár napra magabiztosnak érezte magát, még ha csak az önteltsége diadalmaskodott, míg engem letörtnek látott. Az a bizonyos „nem” viszont úgy érintett, mint a tisztítótűz: porig égetett bennem mindent, de el is tüntette az összes szennyet. Mintha addig a napig széthullva éltem volna, egészen addig a szóig. Aztán jött a nagytakarítás: összesepertem az üvegszilánkokat, és edzett acélt csináltam belőle. Ez nem egy fal, amivel elhessegethetem a valódi fájdalmat. Ugyanis nincs mit. Egyszerűen meg szűnt még az a késztetés is bennem, hogy megpróbáljam „visszanyalni” magam.  Mint a villám, úgy hasított belém a tisztán látás, és azóta sem a lányra nem vágyom, se nem  kívánom vissza az előző állapotot, hisz végre magamnak élek, sokkal inkább úgy, ahogy szeretnék, mint azelőtt, egyfajta kiszolgáltatottságban.

Hogy mi történt pontosan, magam sem értem teljesen, de egy biztos: jobbá lett azóta az életem. Most is előfordul persze, hogy gyáva vagyok bizonyos helyzetekben, akár bunkó is, mert mégiscsak én voltam az hajdanán is, de egyúttal sokkal összeszedettebb is lettem és hiába természetes dolog ez valószínűleg az emberek túlnyomó részének, mégis csodálatos érzés, hogy nem szorongok folyton azon, hogyan lehetne változtatni. Azon is sokat gondolkodtam, hogyan fejezhetném ki mindezt közérthetően, de mindig ugyanaz az egy mondat jutott eszembe: Végre ember vagyok!