1. Rész

Történetünk egy szomorú hét utolsó napján kezdődik. Valéria pontosan huszadik életévének betöltését kellene, hogy ünnepelje, mégis a város másik végében, egy virágokkal díszített márványlap mellett guggolva tölti az idejét. Szeme sarkában könnyek, fejében pedig egy elhatározás első szikrái bukkannak fel, ahogy tekintetét erőszakkal fordítja félre a kőlapra írt szavakról. A figyelme elterelésére vágyik, amihez a legközelebbi ösvényen zajló esemény biztosít segítséget a hangos zenéjével és egész temetőt ellepő, népes közönségével. Éppen Gáspár Béla egyetemi adjunktus összejövetele zajlik ott, aki hivatalosan is befejezi pályafutását tanárként. Utolsó útját a tavaszi viszonyokhoz képest fülledt, déli melegben, egy sötétre lakkozott, mogyorófa koporsóban, a gyászoló tömeg élén haladva teszi meg végső nyughelye felé.

Közvetlenül a koporsó mögött a városi hadizenekar halad, hisz az öreg nem csak tudósember, de hős katona is volt. Fiatalkorában harcolt a nagy háborúban, és elég tekintélyes rangot, illetve nyugdíjat ért el. Valéria még jobban összezavarodik, ahogy meghallja a siratók ismerős dallamát. Jól emlékszik a napra, amikor édesapja temetésén gyerekként sétált egy hasonló tömeg élén, hallgatva ugyanezeket a dallamokat. Emlékszik, milyen szörnyű és fájdalmas volt az a nap. Most igazán sajnálja a zenészek mögött lévő néhány embert. Ők a közeli rokonok.

A tömeg könnyes szemű, őszintén gyászoló részét követik a tisztelettudó távoli rokonok, a sor végén pedig egy legény ballag, aki valamelyest kilóg közülük. Valéria ilyen távolságból is látja rajta, hogy a zavarodott tekintet mögött nem a gyász, hanem valami teljesen más bújik.

Valéria azt viszont már nem tudhatja, hogy a fiatalember az adjunktus úr unokaöccse volt. Tíz évente egyszer találkozott az öreggel, így a halála kevésbé hatja meg, mint a szombati meccs eredménye. Arra ugyanis pénzt tett, így komoly összegtől esett el. A lesütött szem és borúsan szomorkás tekintet is inkább az üres pénztárca, mint a gyász jele. Öröm az ürömben, hogy így legalább nem lóg ki annyira a sorból.

– Vajon jövőhéten nyer majd a csapat? Teljesen mindegy, egy vasam sem maradt – gondolja a fiatalember. Valériával ellentétben, hozzá nem jutnak el a siratónóták dallamai. Nagyon rossz érzés számára úgy sétálni a gyászoló emberek között, hogy csak a vacsorát várja az egész esemény végén, de nem tehet ellene. Ott majd jól degeszre eszi magát a különféle finomságokból, és akkor kibírja a következő hetet a fizetésig. Egész héten zsíroskenyeret enni teljesen más érzés, ha előtte egy napig jóízűen falatozott az ember. Csak meg kell húznia magát a munkahelyén, és semmi baja nem lesz. Ez a fontos, hogy béke legyen és egészség. Ennél a gondolatnál felpillant, nem-e hallotta valaki, majd szégyenkezve fordítja oldalra a fejét. Még a koporsót szállító szekérre sem tud ránézni a hirtelen támadt bűntudatában.

A sors úgy hozza, hogy épp ekkor látja meg a nőt. A kitaposott ösvénytől és a vonuló családtól nem messze, a negyedik sír mellett egy fiatal nő térdel. A helyi szokásokhoz méltón fekete szoknyát, blúzt visel. Hosszú, szőke haja göndör lepelként lóg a hátára, egészen a derekáig. Mellette fonott kosár hever a földön, benne virágokkal, amikből egy rózsaszál már a kezében pihen. A két fiatal alig néz egymásra, sorsuk mégis láthatatlanul összefonódik.

Mikor a temetés véget ér, és a fiatalember a családdal együtt elindul a vacsorára, a nő még mindig ugyanott guggol. A kezében ugyanazt a rózsát fogva mered a sírra. A férfi érzi a késztetést a lelkében, hogy segítsen, akár a vállát is odaadná, ahol kisírhatja magát a nő, de mégsem tesz semmit. Mégis ki ő, hogy beleszóljon egy másik ember életébe? Egyébként sem maradhat le a vacsoráról, ezért megszaporázza lépteit.

*****

Ahogy az este leszáll, egy szennyvízcsatornák kereszteződésébe épült, használaton kívüli ciszternában ládákból és lopott bútorokból berendezett társalkodó ad otthont egy különleges összejövetelnek. Az esemény némiképp hasonlít egy lakodalomra, ahol a menyasszony egy koszos, fehér ruhákba öltöztetett részeg vénember, a vőlegény pedig egy toronyba pakolt hordókból álló műalkotás. Az ünnep apropója a Koszorús Birka nevezetű kereskedő gőzös hazatérése, és egy bizonyos Bökős Dom alvilági királlyá koronázása. A vőlegénynek hívott, több szekérnyi alkoholt a matrózok szolgáltatják, a menyasszony pedig maga az alvilág egyik vezetője.

A négy főt számláló vezetőség minden tagja és az alattuk dolgozó semmirekellő bagázs is tiszteletét teszi a rendezvényen, ezért az önfeledt szórakozás mellett komoly feszültség van a dohányfüsttől súlyos levegőben. Egy kivételével minden bejáratnál két holttest fekszik, hogy távol tartsa az esetleg erre tévedő hajléktalanokat és a csatornákban néhány megbízható, botlódrótos taposóakna segíti a munkájukat. A társaság tehát a külvilág bármilyen beavatkozása nélkül élvezheti az életük eme különlegesen boldog pillanatát.

A városban eközben több helyütt matróznóták és kalózoktól tanult dallamok zengnek elő az angol típusú illemhelyekből, ahogy a Koszorús Birka legénysége összekapaszkodva dülöngél a zenészeket biztatva. A ciszterna árnyékos zugában, egy felborított láda tetején és egy félig teli hordó mellett viszont csendesebb társaság gyülekezik. Két tagbaszakadt verőlegény háta mögött ül a Bika és világraszóló cimborája, Hajdú. Előbbi a várost markában tartó családok között is jól ismert befejezőember, akit csak nagy balhékhoz hívnak, utóbbi pedig egy egyszerű családapa, mellékállásban pedig sikkasztó.

– Ide figyelj, cimbora – kezdi Bika, mert nem szereti, ha félrerángatják egy ilyen buliból. – Tévedésből két hónapig voltam annak a szakadt bárkának a fenekén. Azt sem értem, most miért vagyok még józan, ne packázz velem.

– Ha össze akarnánk mérni, akkor félúton veszítenél, te is tudod – közli Hajdú nyugodt hangon. – Munka van, amit holnap el kell intézni. Ha nem tetszik, visszatakarodhatsz a hajóra.

Bika feláll az asztaltól, ökölbe szorítja a kezét, majd lecsapja a mellettük őrködő két alak egyikét. A ciszterna túlsó végében éppen két hajó teljes legénysége csap össze egy rosszkor felnyitott hordó miatt, így mindössze a másik verőlegény fordul felé boxolóktól megszokott pózt felvéve. A jelenet észrevétlen marad, mint az emberek lábai között rohangáló, sörtől ragadós bundájú egerek.

– Akkor ezt mondd, az ég áldjon meg! Ha holnap el kell intézni, el lesz. Most igyunk – szól Bika, és ezzel a lendülettel belenyúl a hordóba, hogy megtöltse korsóját, majd visszaül a helyére.

– Még azt sem tudod, kit kell megölni – beszél tovább Hajdú olyan nyugalommal, mintha nem heverne a földön az egyik embere.

– Dehogy nem. Már itt vagyok dél óta. Hallottam, hogy mozgásban vannak a golyók, gondolom arról van szó. Útban van a postás fazon, tehát el kell tenni onnan. – Bika belekortyol az italába, mielőtt folytatná. – Csak arra vártam, melyiktök jön először.

– És én tettem?

– Dehogy – röhög Bika. – De téged kedvellek. – Közelebb hajol, hogy senki ne hallja őket. – Nem bízok ebben a Domban. Bökősnek hívják, de tíz éve nem szúrt le senkit. Gyanús. Arról nem is beszélve, hogy Bádogot is megkérte, mintha nem bízna bennem.

– Akkor vehetem úgy, hogy én kapom meg az ajándékot a végén?

– Persze. Nem tudom, mi változott, mióta elrángattak azok a mihaszna matrózok, de régen még jogom volt választani négyőtök közül. Legfeljebb megkéselnek érte, de az is jobb, mint egy hazug bandájához tartozni. – Bika fenékig üríti a korsót, majd ismét talpra áll. – Holnap után szállítom a golyót. Ha kell, még a kincsért is elkísérlek a végén. Na, viszlát. – Ezzel már indul is, hogy megragadja a Koszorús Birka kapitányát és arccal a falhoz csapja, hálául az elmúlt időkért.