Valamikor

- Haladj már! Vagy azt akarod, hogy mind a ketten meghaljunk? – sürgette barátját az éppen magas TG. Azt tudni kell, hogy sosem lehet pontosan megállapítani a magasságát, mivel kiskorában amikor szülei könyveit olvasta és próbálgatta a varázslatokat, két bűbájt próbált meg ötvözni, a nagyobb hatás elérése érdekében. De mivel egyiket sem tudta helyesen elvégezni, így a kettő együtt még úgy se ment, így azok visszafele sültek el. Így szinte állandóan változik a mérete. Van aki szerint a kedvétől függ, van aki szerint meg nem függ semmitől, ő maga meg azt mondja, hogy tudja irányítani. Azt, hogy melyik két varázslatot próbálta vegyíteni, senki sem tudja, természetesen saját magán kívül. Az utóbbi időben megnőtt haja éppen nem lógott a szemébe. Már zavarta ez a hosszúság, de mivel, hogy már 3 hónapja bújkálnak, alig tudnak élelmet szerezni és azt is ami van, a kicsinek kell adni, nem azt volt a legnagyobb problémája, hogy a fodrászától kérjen időpontot. Szemei kékek voltak. Nem azok a szép, tiszta kékek, hanem piszkos kék. Olyan, mintha kis kosz darabkák úszkálnának benne. Átlagos testalkatának ellenére erősebb volt az átlagnál pedig nem sportolt semmit.

- Haladnék én, csak éppenséggel itt van az egyik kezemben egy 5 hónapos gyerek, a másikban a pálcám, a hátamon meg minden más cuccom. Elég nehéz úgy átkokat szórni, hogy ne ejtsem ki a kezemből a kicsit, el ne essek, ja és meg ne haljak. De ha már itt tartunk. Nem úgy tűnik, mintha annyira fáradoznál barátaink létszámcsökkentésén.

- Akkor nem tudom, hogy te mit nézel de éppenséggel most mentettem meg azt a nyomorult életedet és azt a kis bőgőmasinát. Egy köszönöm elég is lesz.

- Hogy oda ne rohanjak. Megmentettél egyszer? Kész csoda. Mindjárt díjat is adok. Mindjárt meg is keresem... Ja, várj. Nem tudom, mivel itt vannak a nyomunkban nagyjából 14-en.

- Intumicio – hangzott el TG szájából a varázsige. Pálcája hegyéből egy ceruza vastagságú sárga nyaláb röppent ki és talált el egy feketébe öltözött embert, aki túl későn reagált és nem tudta kivédeni az átkot. Hirtelen megdermedt és összeesett. Társain nem látszott semmiféle meghatottság. Mintha mi sem történt volna haladtak tovább a két szökevény felé. Pontosabban csak számukra voltak szökevények, hiszen ez az érme másik oldala.

Már csak 13-an voltak. 25-en indultak, hiszen egy csapat ennyi emberből áll. Vezetőjük haladt elől, így mindenki tudta merre is kell menni. De ha már rég meg is halt volna, úgy se lett volna nehéz megtalálni az irányt, hiszen csak a röpködő sárga nyalábokat és a kék védő varázslatokat kellett volna követni, vagy a sikolyokat. Fölényben voltak, hiszen már csak 2-en voltak hátra a 32-ből. De velük vigyázni kellett hiszen náluk volt a gyerek. Nem volt ő kiválasztott, sem jótevő. Egy egyszerű 5 hónapos csecsemő volt. Mégis fontos volt mind a két fél számára. Az egyik oldalnak azért, mert a vezetőjük fia volt, a másiknak azért mert az ellenség utóda volt. Így ha meghal, valaki biztos nagyon megjárja. Ezért sem volt könnyű dolguk az utolsó kettővel, hiszen az egyik legmeredekebb dombra jutottak fel és bújtak el egy halom szikla mögé.

A két férfi látva, hogy üldözőik megindultak a dombnak, elhatározták, hogy talán jobb lenne az ha ők is elindulnának, biztos ami biztos. Biztonság kedvéért még TG kidöntött egy fát, hogy azért ne legyen olyan könnyű följutni a dombra. Megragadta társa kezét, jelezve, hogy ne szöszmötöljön annyit. Válaszul csak egy rosszalló pillantást kapott, de nem ütközött nagyobb ellenállásba. Már jó messze járhattak a szikláktól, amikor egy robbanást hallottak. Mind a ketten tudták mit jelent ez. A Testőrség eljutott a sziklákhoz és ahelyett, hogy megkerülték volna őket, egyszerűen csak szétrobbantották. Következő hang ami a fülükbe jutott az három sikoly volt. Ezt már csak TG tudta mit jelent, hiszen hátrhagyott három védőátkot mielőtt eljöttek volna. A gyerek meg sírt és úgy látszott nem akarja abbahagyni. A két férfi attól félt, hogy lebuknak a emiatt. Próbáltak mindent, de egyszerűen nem akarta abbahagyni. Ami nem is csoda, hiszen egyetlen gyerek sem bírná azt ha valakinek a hasán kéne lógnia és közben az illető futna az életéért, nem foglalkozva azzal, hogy egy törékeny lényt cipel. Amikor azt hitték, hogy már csak roszabb lehet ennél, a sírás abbamaradt.

- Hát ez? – kérdezte a férfi, miközben a hasán mosolygó gyerekre nézett.

- Nem tudom. Abbahagyta. Ez csak jó lehet. Na de menjünk, ne álljunk meg.

- Hová sietünk ennyire, uraim? – egy férfi lépett elő a fák közül. Nem volt egy szép látvány, mivel a háború rengeteg nyomot hagyott rajta. Az arcán, a kezén, a nyakán. A mellkasán is biztos voltak sebek, de azokat nem lehetett látni a ruha miatt.

- Maga... Hogyan? – kérdezték egyszerre.

- Azt hitték az a kis bűbáj megállít? Ugyan, kérem. Maguktól pedig többet vártam. Most pedig kérem a gyereket.

- Nem. TG mond meg neki, hogy nem.

- Hallotta, nem. – kiáltotta TG

- Hát, legyen így. Maguk akarták. Nem fogok könyörögni. Intumi... – az átkor már nem tudta befejezni a férfi. TG fölemelte a pálcáját és a Stomicolo átokkal megfagyasztotta ellenfelüket.

- Na, ezzel el lesz egy ideig. Rá kicsit máshogy hatnak a rontások.

- Jogos. Gyerünk. – a két férfi ezzel elindult és csak rohantak.

Ő csak figyelt. Látta a két férfit amint a sziklák mögött veszekdnek. Látta azokat is, akik üldözik őket. De ők nem láthatták. Álcája tökéletes volt. Azt is látta, amikor az egyik kihajol és megöli az egyiket. Amikor elkezdtek szaladni ő nem sietett. Nem félt attól, hogy szem elől téveszti őket. Nem. Nagyon jól tudta, hogy hol fognak megállni. Pont akkor ért oda amikor kellet. Az, amelyik olyan viccesen váltogatja a magasságát, lefagyasztotta a Vezért. Okos döntést volt. Nem gondolta volna, hogy ezt megmeri tenni. Most csak annyit kell tennie, hogy vár. Vár, amíg ki nem olvad.

Elértek a folyóhoz. A seprűik pont ott voltak, ahol hagyták őket. A part melletti fasor szélénél az avar alatt.

- Nem is volt olyan rossz ötlet ide tenni őket, Bimo.

- Köszönöm elismerésedet. Anélkül biztos álmatlan éjszakáim lennének. De így is azok lesznek, ha ez a kölyök velünk fog lakni.

- Ne nyafogj már annyit. Üljél szépen föl, aztán irány haza. Bármikor kiléphet a fák közül.

- Már ha kiolvadt azóta. Elég vicces arcot vágott miközben ledermedt. Remélem a katonái megtalálják mielőtt mozogni tudna és csinálnak egy képet. Majd szólok, hogy nekem is küldjenek.

- Biztos küldenek. Na, akkor. Seprűre föl. – a két hős fölültek a seprűjükre és egy gyenge lökéssel már el is távolodtak a földtől. Bimo azért visszanézett hátha látja üldözőjüket. De nem volt senki sehol. Lehet, hogy gyorsabbak voltak az átlagnál? Az csak jó lehet. De az is lehet, hogy fönt találkoznak majd vele valahol. Az viszont nem lehet jó.

Amikor teljesen kiolvadt következő vendége, elindult felé. A Vezér hallotta az avar csörgését, elővette a pálcáját, hátrafordult és már mondta volna a halálos rontást amikor...

- Á, csak maga az. Hogy kerül ide? – kérdezte a Vezér. De választ nem kapott. A férfinek csak a száját lehetett látni, a csuklya takarásából. Szája mosolyra görbült. Fölemelte a pálcáját és egy sárga fénynyaláb indult ki belőle. A Vezér arcára ráfagyott a rémület. Olyan ölte meg, akiről nem gondolta volna, hogy ellene fordul. Olyan akiben megbízott. Olyan akiben nagyon sokan megbíztak.

Egy magas, szőke hajú nő rohant be a terembe. Nemrég kelhetett, hiszen láthatóan még meg sem fésülködött, elmosódott sminkjéről itélve nem is mosakodott. Kezében valami papírfélét tartott, valószínűleg az újságot, amit levágott az asztal körül ülő társaság elé. Tizenketten ülték az asztal körül. Az asztalfőnél ült Bimo, aki éppen valami rántottához hasonlót evett. Mellette ült egy öreg férfi, kinek tekintete mindig mindent elárul arról, hogy mit is gondol. Jobbján pedig kedves barátja TG , akinek láthatóan nem volt étvágya és keveset aludhatott. Mindenki az ellenállás tagja volt. Nemrég még huszonnégyen voltak, de az utolsó akciójukban nagyon sokan meghaltak vagy elfogták őket és csak a kihallgatásuk után ölik meg őket.

- Szép jó reggelt drága hölgyem. Csak talán nem sokáig buliztunk az este? Olyan jó tudni, hogy amíg más háborúzik és az életét kockáztatja, más jól tudja magát érezni.

- Jajj Bimo, hagyd már szegényt. Nem olyan régen múlt el 18. Hadd tomboljon. – védte meg a lányt Harte. Alacsony ember volt, kit könnyű volt megismerni szépen ápolt hosszú fekete hajáról. Mosolya mindig megnyugtatta az embert, ami ezekben az időkben jól esett mindenkinek. Testén nem lehet találni semmilyen sebet, annak ellenére, hogy rengeteget harcol. Ma, a piros talárját viselte így gyászolva egy éve elhunyt feleségét, akit a Testőrség egyik embere ölt meg.

- Nem most kezdett el tombolni a lány, kedves Harte. Emlékszem mindig én kaptam el amikor 15 évesen hajnalban próbálta kijátszani a házat körülvevő bűbájaimat. Amiket ugye azért tettem ki mindig kisasszony, hogy észrevegyem mikor nem vagy itthon. – szólalt meg az öreg férfi.

- Én is emlékszem nagyapa nem kell folyton fölhozni. Inkább nézzétek meg a mai újságot.

Bimo a papírért nyúlt. Nem hitt a saját szemének, amikor meglátta a vezércikket:

MEGBUKOTT A REND. A VEZÉR MEGHALT. VÉGE A DIKTATÚRÁNAK.