-  Előre a hazáért ! – kiáltott a szakaszparancsnok, majd elsőként indult rohamra, hogy majd két másodpercel késöbb telibetrafálja a golyószóró egyik tölténye. Persze a sok suhanc mit sem törődött a veszéllyel, őket csak a dicsőség érdekelte, követték a parancsokukat egyenesen a halálba. A szerencsésebbek a kobakukba kapták a golyót, akinek pechje volt, az a lábába, kezébe, vagy egyéb testrészekre, ők voltak azok, akiknek a haláltusája lassú, fájdalmas volt, és hogy ne legyen annyira baljós  a hangulat a csatatéren, még élettel is megtöltötték azt a vonyításukkal. Én meg csak ülök itt egy kevésbé golyószaggata fal mögött, fényezem a kalasnyikovot, és az életértelmén töprengek nagyban, miközben tucatnyian halnak meg körülöttem, noha nem mintha zavarna. Eleinte próbáltak rám ijeszteni, hogy parancsszegésért főbe lőnek, vagy egyéb nyalánkság lesz a büntetésem, de nem zavart. Így is, úgy is meghalunk csak idő kérdése, az élelmiszer már csak napokig elegendő, a töltényből pedig csak pár maroknyi maradt fejenként, nem fogják azt egy magamfajta suttyóra pazarolni. 
   Igazából azt sem tudom micsinálok itt, vagy, hogy miért harcolok, pedig ez még adja is magát. Gyerekkorom óta arra neveltek, hogy aki nem honfitárs, az biza golyót érdemel. Háborúba születtem, a világ romokban hever, a nagy városok a földel lettek egyenlők, a túlélők pedig lyukakban élnek a föld alatt, mint holmi férgek( bár jobban belegondolva, azok legalább nem akarják egymást megölni, azért ha az egyik egy gyűrűsféreg a másik pedig egy orsóféreg, igaz jelen példám elég satnya, ugyanis ezek nem sűrűn találkoznak egymással... ) és ahelyett, hogy holmi begyöpösödött marhává váltam volna, aki csak „hús a darálóban” , különös módon önálló gondolataim támadtak, amiket persze sosem mertem hangosan hangoztatni, nehogy váratlanul „eltűnjek”( ha még választékosabb próbálnék lenni az elszublimált szót használnám, de tartok tőle, hogy a már így is fogalomzavarban gazdag művem eme szóval kicsapná a biztosítékot bizonyos rétegeknél).
   Valami neszt hallok a szomszéd szobából, és mintha egy árny suhant volna el a félhomályban. Megemelem a karabélyt, és görnyedve, a lehető legóvatosabban elindulok a zaj irányába. Erősen markolom a Kalasnyikovot, kibiztosítom azt, és felkészülök a tüzelésre. A falhoz simulok teljesen, a szoba ajtajánál megállok egy pillanatra, majd kiugrom a fedezékből és a fegyvert válhoz emelem. Sehol senki, csak egy macska játszik az áldozatával. Leeresztem a fegyvert és elmosolyodok a dolgon, majd visszamegyek a helyemre. Mialatt én gondolataimba temetkeztem, leszállt az éj, és a hold ezüst színeiben fürdik a táj, már-már idillinek hat, a tetemek ellenére. A szlovákok, románok, amerikaiak, vagy tudom is én kik, csendben üldögélnek az állásaik mögött, néhol füst szál fel, ám tüzet sehol sem látok. Mintha még várnának az erőd lerohanásával, biztos azt hiszik, hogy rajtam kívül vannak még. Visszaheveredek az iménti helyemre, a fegyvert a falnak támasztom és visszatérek a gondolatok könyvtárába.        Adja is magát a kérdés, hogy hol is tartottam, mire azonnal eszembe jut minden. Még csak azt sem tudom, hogy miért harcolunk, vagyis igazából, hogy miért ilyen ellenséges mindenki. Állítólag egy nagy háború eredménye mindez, és mindenki a másikat hibáztatja a történtekért, ám senki sem tesz ellene, hogy a dolgok változzanak, sőt még rontanak is rajta. Emlékszem, egyszer valamikor 9 éves koromban, a harci képzésem 3. évében feltettem a kérdést az akkori szakaszvezetőnek, hogy miért nem békülünk ki a másikkal, mire az lekevert egy akkora pofon, hogy még ma is beleborzongok, majd pedig egy hétig büntetőfeladatokat kaptam, amiért megkérdőjeleztem a „haza mindenhatóságát”. Még ma is meglep, milyen érdekes kérdések vetültek fel bennem már ilyen fiatalon, . ( vagy csak most raktam össze az egészet kósza emlékfoltokból, hogy bölcsnek és okosnak tűnjek már 9 évesen is ) Különös nesz ütötte meg a fülemet ismét, ám ez a mező felől érkezett, mintha az „ellenségeim”  ( vagy akár leendő barátaim) mozgolódnának. Talán rájöttek, hogy igazából csak én maradtam ?
  Kiveszem a kalasnyikov tárát és elkezdem számolni a benne maradt töltényeket. Összesen 13 maradt benne. 13 emberrel tudnék végezni egy tárral, már ha kellőképpen pontosan tudnék lőni. Szinte biztos, hogy a kilőtt 17 töltény egyike se talált célba, és talán jobb is így. Nem gyilkosnak születtem, megpróbáltak azzá tenni, de nem sikerült. Erény ez , vagy szégyen, hogy a haza érdekére, a „nemzet” érdekére fittyet hányva saját értékrendemet tartom szem előtt?  ( Néha talán túlzásba viszem a filozofálást, de hát no,”háborúban” ritkán van alkalmam rendezni a gondolataimat)
A sebesültek mostanra végleg elnémultak, elmúlt az a halk jajjgatás, nyögés, helyét pedig felváltotta az ellenséges csapatok kiálltása, és motoszkálása. Nem kellett kinéznem a lyukon, hogy tudjam: megindultak. Mostanra szinte biztossá vált, hogy nem kapok oly gyönyörű sírkövet, mint eleset testvéreim, hisz ők életüket áldozták a hazáért, a nemesebb célért, én meg csak henyéltem, miközben ők a vérüket adták a hazáért. Talán még egy könnycseppet is elmorzsoltam.
Szegény édesanyám ( már ha egyáltalán él még, vagy emlékszik arra a fiúra, akit hat évesen elvittek tőle, és soha többet nem látott) nem lesz hova leboruljon és zokogjon a gyönyörtől, hisz ki ne lenne büszke a fiára, ha egy jobb világért adta az életét. A trappolás erősödik, majd egy maszkos alak beugrik elém, fegyvert szegezz majd rám rivalt
- Wirf die Waffe weg, Schweinhund! – El dobom a fegyveremet, ahogy kérte a jó modorú úr, majd lassan felállok, a kezeimet felemelem. A társai is közben megérkeztek, mindannyian rám szegezik a G36C gépkarabélyukat
- Ahh guten Abend meine Herren, bitte, Schießen sie nicht , ich möchte kein Problem, und Vielleicht kann ich Ihnen helfen – köszöntöttem őket barátságosan , és felajánlottam a segítségemet. Különösen méregetnek, nem értik, hogy tanulhattam meg németül ebben a világban ( Hiába, a fentmaradt könyvek használata manapság már luxus az embereknek, főleg ha nyelvkönyvről van szó ). Egyikőjük megmotoz, majd jelez, feltételezhetően a parancsnoknak, hogy tiszta vagyok.  Amaz csak int nekik, majd  ketten megfognak két oldalról és elvezetnek. Megyünk 50 métert, majd megállítanak és közlik, hogy térdeljek le, háttal nekik. Úgytűnik még sincs rám szükségük, de hát mit is remélhettem egy ilyen világban. Azért egy kósza mosolyt megejtek, letérdelek a földre, behunyom a szemem és várok

                                     Szilvás Endre

                  Élt: 2031-2057
Győr ostrománál életét adta a haza felszabadulásáért, áldozatát soha nem felejtjük el.