Január eleji este volt. Detroit utcái kihaltak, csendesek voltak. Edith Coppel, egy sötétbarna hajú, és különlegesen zöld szemű lány, szüleivel készülődött egy szomorú útra. Két hónappal azelőtt Mr. Coppel elbocsátották a munkahelyéről, egy állatkórházból.  Keserű, tehetetlenséggel teli napok teltek el azután. Mielőtt végleg feladták volna, Mrs. Coppel beszélt egy tenyész lovarda vezetőjével, aki örömmel vette fel a két felnőttet dolgozni. Mr. Coppel-t a fő állatorvosnak, a feleségét pedig ügyintézőnek. Mivel Amerika másik felén volt, megvettek egy házat birtokon.

Edith azonban nem díjazta az ötletet. Ott kellett hagynia a barátait, a középiskolát, a megszokott környezetet, és ami a legrosszabb volt: irtózott a lovaktól, mióta minden odaadása ellenére elpusztult a kedvenc lova. Ráadásul a szülei bejelentették, hogy egy teljesen idegen fiú fog velük egy házban lakni.

De így nem volt más választás. A család eldöntötte, hogy végleg elhagyják a várost. Mr. Coppel elutazott, megnézte a lovardát, és megbeszélte a ház megvételét Mr. Evely-jal, a birtok tulajdonosával. A költöztetők, bútorokat már az indulás napján bepakolták az új házba. Attól a perctől kezdve a lány nem ellenkezhetett.

Mindenki hozzászokott a költözés gondolatához. A szülők tehát nagy fába vágták a fejszét. Új munkahely, új megpróbáltatások, új otthon, és új középiskola az egyetlen lányuknak.

Edith még egy pillantást vetett a panellakásra, aztán beült a családi autóba. Elindultak a repülőtérre. Mrs. Coppel csöndben figyelte hátul utazó lányát. Emlékezett rá, hogy milyen fájdalmakat élt át a lovak miatt. Nem akart neki rosszat, de más lehetőségük nem volt, hogy munka mellett boldogan élhessenek. Őt is zavarta a gondolat, hogy a tinédzsert oda kellett kényszeríteni egy versenylovardába, idegen emberekhez, idegen lovak közé. Tartott attól, hogy nem fog tudni beilleszkedni, vagy még rosszabb lesz a hangulata.

- Kicsim… megteszel nekem valamit? – kérdezte reménykedve. – Ha valami nem fog tetszeni az új otthonunkban, kérlek, szólj, és ne fojtsd vissza magadba. Nekünk is furcsa lesz egyelőre. Hidd el, jó rég óta nem dolgoztunk a lovak közelében, és nekünk is nehéz lesz elsőre beilleszkednünk.

- Nem lesz baj. – válaszolt. – Mindössze csak az fog bántani, hogy újra lovakat látok. De nem nyaggatlak vele titeket többet. Úgysem érek el vele semmit. Csillag nem fog újra a karámban nyargalászni attól, hogy én gyűlölöm a fajtársait.

A két felnőtt összenézett. Komoly szavak voltak a lányuktól. De valami keserű félhang mégis volt minden szó mögött. Nem csak Csillag miatt kesergett a fiatal. Volt egy csikó is, akit cserbenhagyott, mert félt, hogy ő is elpusztul. Soha nem bocsátotta meg magának, hogy a két ló betegsége elején túl bizakodó volt, a végén pedig inkább betegen kint hagyta a csikót, minthogy ápolta volna. „Azóta, ha lovat látok mindig olyan érzésem támad, hogy úgy sem lennék képes újra valamelyik szívébe férkőzni. Mintha látnám a dühöt a szemükben, Csillag és a kicsinye miatt.” Ezt mondta egyszer a szüleinek, amikor egy kirándulást terveztek a nagymamájához, akinél a kanca be lett fogva.

Edith látta a szülein, hogy az előző napokban mennyire bizonytalanok voltak. Egyfolytában az járt a fejükben, hogy vajon jól döntöttek-e amikor elfogadták Mr. Evely ajánlatát. „Akármi lesz, akárki él majd ott, akárkivel kerülök szembe, én nem okozok csalódást a szüleimnek!” - határozta el mielőtt felszálltak volna a repülőre. „Elfelejtem Csillagot és a csikóját! Ők már nincsenek, ezért nekem sem kell ezen rágódnom. Új életet kezdek!”  

   A két felnőtt erőre kapott egy jó erős kávétól, a fiatal lány pedig megivott két üveg kólát. A repülőn azonban, mintha egy csapásra elmúlt volna az italok ereje, mindenki mély álomba merült.

Fél hét lehetett, amikor Mr. Coppel behajtott a birtokra. Elment a személyzeti házak előtt, és megállt az új otthonuknál. Mrs. Coppel kinyitotta a csinos fehér kaput és behajtottak a garázsba. Ez után mindannyian bementek körbenézni. A nappali barackvirág színű volt nagy, földig érő vöröses függönyökkel. Innen nyílt a konyha, aminek napraforgó sárga falai voltak, a csempék pedig ezeket a virágokat ábrázolták. Edith-nek tetszett, és boldog volt, hogy ekkora konyhában sütögethet majd kedvére. Ami számára is új volt a hatalmas konyhasziget, aminek fekete munkalapja volt. Az édesanyjára mosolygott, aki a lépcső felé bökött.

Felmentek, és megnézték a tinédzser új szobáját, amit ő azonnal megszeretett. A falak ég-kék színűek voltak, és nagyon jól illettek hozzá a régi, piros-szürke polcai, szekrénye és íróasztala. Tulajdonképpen az volt a ház legnagyobb hálószobája. Négy nagy ablak nyílt a külvilágra, és egy ajtó vezetett a garázs feletti teraszra. A lány kedvenc szobanövényei is be voltak pakolva, fényigényüknek megfelelően.

Edith boldogan megölelte az anyját. Detroit-ban nem volt ilyen szép szobája. Nagyon szűk panellakásban laktak, és most végre, amikor a fürdőszoba ablakban állva kitekintett a hatalmas hátsókertre, elégedettség töltötte el a nagy tér láttán. A kertet körbe nagy platánfák övezték. Bár még kopaszak voltak az ágaik, mégis jól néztek ki. Középen egy kisebb karám feküdt, jobb oldalán, hosszában, egy akkora istálló állt, mint az apja irodája. Ebből következtetett, hogy egy lónak szánták.

De ő nem akart lovat. Az után, amit a nagymamájánál átélt, tényleg nem. Odalent a konyhában megreggeliztek és a fiatal lány kinézett az üvegajtón, ami a konyhából nyílt egy kisebb teraszra.

- Drágám, kérlek, vidd el körbenézni a lányod, nekem még el kell intéznem pár polcot, amit még nem tudtam felszerelni. - fordult Mr. Coppel a feleségéhez. Edith nagyot sóhajtott és a kabátjáért nyúlt.

Odakint élvezte a reggeli csípős levegőt, a friss hó illatát, a fenyők között susogó szél zenéjét. Látta, hogy itt-ott már mozgolódnak az emberek. Az anyja azt mondta neki, hogy nézzen körbe ő maga pedig hátra ment a hátsó kertbe. A lány kíváncsi volt arra az istállóra ahonnan hangokat hallott. Odaérve, nem mert tovább menni, a visszafojtott beszélgetés miatt.

- Ezt nem hiszem el! – méltatlankodott egy férfihang.  – Mi az, hogy nem képes több lovat edzeni?

- Mr. Marte. Maga is tudja, hogy Mr. Evely arra kért, hogy összpontosítsak egyedül Tűztáncosra! Egyébként, az a ló utál engem. – válaszolt egy nyugodt női hang. – Kérje meg Steve-et, vagy Tim-et.

 - Nem tudom, mit csináljak. – füstölgött a másik. – Steve most balhézott az apjával, és azt mondta nem fogja a lovait megülni. Szóval őt lehetetlen lesz Fekete Gyémántra ültetni! Én külön kérelmet nyújtottam be, hogy a tél folyamán a fiamnak csak egy lovat kelljen edzeni. Azzal senki sem számolt, hogy az egyetlen „univerzális” lovasunknak el kell mennie! És most nem engedhetjük meg magunknak, hogy újabb zsokét vegyünk fel.

- Össze fog jönni. Csak türelem kell és kitartás.– mondta a lány higgadtan. – Beszélek a főnökkel, és megkérem, hogy hagy eddzem őt is.

- Komolyan? – kérdezte a férfi.

- Igen. – sóhajtott. – Volt már dolgom nehéz esetekkel. Majd csak összebarátkozunk.

- Köszönöm! Nem is tudja mekkora megkönnyebbülés! – mondta boldogan, elköszönt, majd távozott az istállóból. Edith óvatosan bekukkantott, és meglátott egy lányt, aki az egyik padon ült.

- Gyere be. – intett. – Hallottad a beszélgetést?

- Igen.

- Gondolom te vagy Edith Coppel, a kedves állatorvos lánya.

- Igen.

- Az én nevem Kathy Shande. Zsoké illetve munkalovas vagyok a birtokon. Szereted a lovakat?

 - Hát… szívem szerint inkább a közelükbe sem mennék. Nem egy rossz élményem volt velük kapcsolatban. De anyáék miatt muszáj. Nem akarok nekik csalódást okozni!

 - Hát… nem lesz sokáig kényszer itt lakni. Se perc alatt újra megszereted a lovakat!

 - Hm. – mosolygott a lány. – Rég óta vagy itt?

 - Tulajdonképpen két éve. De előtte már jártam itt.

 - És egyébként honnan származol?

 - Alaszkából.

 - Az szép hely. Biztos nagyon hideg van. Szerettél ott élni?

 - Hát… amikor nem kellett a combig érő hóban kilométereket gyalogolni, mert a lovarda annyira messze volt. De ha ilyen gondom volt általában felültem a szánkóra, vagy sílécet ragadtam és odahúzattam magam a pónimmal.     

 - Milyen póni volt?

 - Egy Fjord póni.

 - Hm. Mesélj arról, hogy milyen zsokénak lenni?

 - Egyszerre jó, és egyszerre felkavaró élmény. A birtokon én vagyok az egyetlen lány zsoké! Mindig engem piszkálnak. Képzeld el hogy milyen rossz volt négy teljes évig. A versenyeken és voltam gyakran az egyetlen lány, és mindig piszkáltak. Az volt a legrosszabb hogy fiatal voltam, és könnyen fel lehetett idegesíteni. Volt egy zsoké, aki külön hobbinak tartotta, hogy engem cukkolt. Aztán voltak idősebbek is, akik mindig mondogatták, hogy haza kell mennem. Végül bekövetkezett a legrosszabb: Steve, a tulajdonos fia zsoké lett. Nem ismerek nála szemtelenebb fiút. Ha felingerelték úgy beszélt, hogy rossz volt hallani. – mély levegőt vett. - Aztán tavaly végre egy nyugodt évem volt. Jött egy srác, Kevin, most volt múlthéten tizennyolc éves, egyébként ő a legrendesebb fiú a világon. Ő tartott rendet körülöttem. Nagyon rendes volt tőle.

 - Szerintem nagyon érdekes életed van!

 - Minden bizonnyal.

 - Jaj, én közben lehagytam anyát. Megkeresem. Találkozunk még?

 - Persze! Ha keresel, ott leszek a versenyistállóban.      

 - Rendben. Szia!

 - Szia!

 Edith visszarohant a házukhoz, de útközben megtalálta az anyját.

 - Na, végre! – kiáltott Mrs. Coppel. – Hol csatangoltál?

 - Csak beszélgettem egy lánnyal. – mentegetőzött, aztán elmosolyodott. – Egy vicces zsoké.

 - Kathy Shande? – kérdezte a nő.

 - Aha! Honnan ismered? – kérdezte a lánya.

 - Apád mesélte, hogy amikor először járt itt ő vezette körbe, és mutatta meg a házunkat.

 - Ez a ház a személyzeti ház, ez a másik mellette pedig a szálloda. Az, az út vezet a főbejárathoz. – mutatott a közelükben álló két épületre, majd az előttük elvezető betonútra

 - Aha, arra jöttünk be. Ez az út az istállók előtt megy el. - mutatott az első épület előtt „elfutó” macskaköves útra.

 - Igen, ez az első istálló a tenyészkancáké, a második a kiállításos lovaké, a harmadik a méneké, a negyedik a versenyistálló, az ötödik a csikóké, a hatodik, pedig, ami ezzel az úttal szemben áll, egyéb lovaké. Ez a nagy ház a fenyők mögött… - mutatott az macskaköves út mellett álló nagy ezüstfenyők mögé - Mr. Evely, és a családja lakása. A fia is zsoké.

 - Aha. A fia Steve.  

 - Igen. Menjünk az tenyészkancák pajtájába. A csikókat már el is választották és tavasszal fognak megszületni az újabbak.

Az emlegetett épületbe éppen akkor lépet be a hátsó bejáraton három lovász. A lovak kedvesen nyerítettek, amikor a gondozók, és a látogatók megérkeztek.

 - Sziasztok! – köszöntötte őket Mrs. Coppel.

 - Á! A doktor családja! – mondta az egyik lovász lány. - Érezzék magukat otthon!

 - Köszönjük. – mosolygott az anya és jelezte Edith-nek, hogy nézelődjön, amíg ő beszélget.

 - Jól van. – nézett megszeppenve a lány, végigsétált a folyosón, és megállt az utolsó boksznál. Ott egy magányos elválasztott csikó állt. A vöröses pej csődör kedvesen belefújt a tenyerébe.

 - Nagyon félős. Hogy vetted rá hogy a közeledbe jöjjön? – lépett mellé egy lovász.

 - Nem is tudom. Emlékeztet egy pacira, csak az sokkal kisebb, és kanca volt. De nem érdekes.

 - Egyébként, szia. A nevem Brad.

 - Szia. Az én nevem…

 - Edith! – kiáltott az anyja.

 - Igen ez. – mosolygott a lány. – Megyek! Szia.

 - Menjünk a versenyistállóhoz. Ott fogok dolgozni, és szerintem te is meg fogod szeretni.

   Ahhoz képest, hogy a tinédzser milyen sürgést-forgást képzelt el, a hely csendes és békés volt. Az épületben sem volt különösebb nyüzsgés, mert éppen a lovakat csutakolták. A lány tekintete egy sárga lovon ragadt ott, akinek a patáját ápolták, miközben ő nagyokat dobbantott, mintha ellenkezne.

   A hátsó ajtón Kathy jött be, és odaállt egy boksz elé. „ Hősünk” otthagyta az anyját, aki megint leállt beszélgetni, és az újdonsült barátnőjéhez ballagott. Amikor meglátta a lovat, amit a zsoké nézegetett, elcsodálkozott.

 - Hát igen! – mosolygott. – Nekem is ez volt tavaly az első benyomásom. Szuper ló!

 - Nem semmi! – nézett megbabonázva a fekete szőrű, barna sörényű csődörre. – Milyen fajta?

 - Angol telivér, mint a legtöbb ló a birtokon. Az anyja Holly az apja Szupercella.

 - Az ki?

 - Nem láttad még? Akkor gyere, megnézzük. Kint van az udvaron. Ne lepődj meg ő is gyönyörű ló. Régen versenyzett, de most nyugdíjban van. Nagyon jó ló volt életében tizenhat versenyéből tizennégyet nyert meg! Minden csikója díjnyertes példány. Mr. Evely kedvence, ezért mindig kétszer annyit foglalkoznak vele, mint a többiekkel. Steve húga naponta meglátogatja, lekeféli, és közben állandóan beszél hozzá.

 - Szegény ló!

 - Én is ezt mondom!

 - Vannak még tenyészmének?

 - Ami azt illeti, Szupercellán kívül még három van. Baljós Vihar, a kis édes, Tornádó, aki a hókájáról kapta a nevét, és Musztáng a vadóc.

 - Hű. – nézett végig az istállók mögött elterülő legelőkön a lány. - Ez egy nagy terület.

 - Az bizony!- bólintott Kathy, aztán egy pej lóra mutatott, amit éppen feléjük vezettek. – Ő az.

 - Ő is gyönyörű. – mondta Edith, és közelebb lépett hozzá. A lovásza mosolygott és megpaskolta a csődört.

 - Százezreket ér. – mondta a lánynak, mert észrevette, hogy még nem járt itt. – Csak az a baj hogy ezt ő is tudja. Talán nem lenne ennyire finnyás!

 Összemosolyogtak a zsokéval.

 - A többiek?

 - Már visszavittem őket. – válaszolta a srác, és legyintett egyet a kezével. – Olyan átlagosak. Még ez a szépség is. Ahol eddig dolgoztam, különösek voltak a tenyészcsődörök. És összesen csak kettő volt.

- Azért nem működött a tenyészet. – kacsintott Kathy a tinédzserre. – Na, ciao Max. És jó munkát!

 A két lány még megnézte a többi mént, aztán visszatértek a versenylovardába, ahol nem éppen kellemes fogadtatásban volt részük. Steve-be botlottak.

 - Hoppá! – nézett nagyot a barnás szőke hajú, szürke szemű fiú, amikor meglátta a zsokét az új lánnyal. – Ejnye Kathy! Nem szégyelled, hogy fecsérled a drága időd? Apa kikötötte, hogy csakis a lóra kell koncentrálnod. A helyett… - Edith-re pillantott, és fölényeskedően elmosolyodott. -… hogy a vendégeket terelgeted itt körbe! Ne felejtsd el, hogy itt meghatározott feladatod van. És a túravezetés nincs benne a munkakörödben.

 Kathy vissza akart vágni, de úgy gondolta nem érdemes. Minden nap része volt ebben a lekicsinylésben, és már azzal dorgálta magát, hogy túl sokat foglalkozik azzal, amit gondolnak róla. Még egy percig ott álltak az istálló közepén dühösen egymást nézve, aztán a fiú elhagyta az épületet.

 - Hé! Vigyázz magadra, mert egy rossz szót szól az apjának rólad, azonnal repülsz innen! – szólt oda egy középmagas srác a zsokénak. Világosbarna haja, és sötét szemei voltak.

 - Tudom. Kezd nagyon idegesíteni! Ne aggódj.

 - Persze. – mosolygott, aztán a megrendülten álló Edith-hez fordult. – Szia. A nevem Tim Marte. A tréner fia vagyok. Téged még nem láttalak.

 - Szia. – tért magához a lány. – Edith Coppel vagyok. Az állatorvos lánya.

 - Ja. Anyád mondta, hogy várd meg itt.

 - Oké. Hasznossá tehetem magam valamivel?

 - Igen! – mosolygott rá álszentül Kathy. – Csutakold le Tűztáncost.

 - Na, megyek. – köszönt el Tim. – Jó munkát.

 - Kösz! – kiabált utána a lány, aztán Edith-re nézett, aki zavartan állt egy helyben. – Ha odamész abba a kis kamrában, találsz egy kefét. Hozd ki és kezdd el csutakolni a lovat. Addig én kitakarítom a bokszot.

- Tim nem magas egy kicsit zsokénak? – kérdezte a tinédzser, amikor visszaért.

- De. De nem zavarja. Ahhoz képest. Nem nagyon volt komoly versenyen. Csak néha Pomelo futamain. – bökött az ujjával egy margarin színű kanca felé.

 - Aha. Értem.

   Kathy kikötötte a fekete lovat a kikötőrúdhoz, aztán megkereste a lócitromos villát, amit a lovász jó szokásához híven, mindig fent hagyott a padláson. A zsoké dühöngött egy sort, aztán lemászott, ölében egy nagy köteg szalmával. Behúzta az udvarról a lócitromos talicskát, és elkezdte a munkáját.

  Közben Edith is megérkezett, és hozzálátott a csöppet sem könnyű feladathoz. A legnagyobb gondot az okozta, hogy Tűztáncosba mintha az ördög bújt volna, állandóan arrébb ment és ficánkolt. A lánynak viszont végtelen türelme volt, és újra és újra nekikezdett, hogy barátnője lova végre normálisan nézzen ki a reggeli edzés előtt.

   Amíg Edith vesződött a többi ló mulatságnak vélte Tűztáncos produkcióját. Veterán Baby, a sárga kanca boksza, a csődör mellett volt. A mén nyakát nyújtogatta, hogy elérje a kancát, aki kedvesen nyihogott neki. Ezt Jégvirág - egy másik kanca – is észrevette, és ellenkezően nyerített egy nagyot. Látszott rajta hogy nincs ínyére a jelenet. Tűztáncos átnézett a méltatlankodó lóra, és felé nyúlt. Csakhogy a szár, amivel ki volt kötve, rövidnek bizonyult, és nem érte el. Edith jó erősen átdörzsölte a csődör szőrét, a pedig csődör dühösen hátranyúlt, elvette a kefét, és bedobta Veterán Baby bokszába.

   Edith bosszúsan állt a ló mellett, aki csatanyertes örömmel nyerített. Kathy felnézett a munkájából, és kíváncsi lett a történtekre. Amikor meglátta, hogy a szomszéd bokszban a kanca a kefével játszik, már tudta, hogy mi történt. Leült a frissen lerakott szalmára, és figyelte, hogy barátnője, hogyan boldogul a munkával.

   A csutakoló lány csöppet sem élvezte a helyzetet, és még el is pirult, amikor a másik kanca Pomelo, és a mén Fekete Gyémánt, Jégvirággal az élen felnyerített, mintha csak nevettek volna a baklövésen. „Nem kellett volna elengednem azt a kefét! – korholta magát gondolatban a lány. – Most be kell mennem a kancához és ki kell vennem a szájából! Nem baj! Megérdemlem! Miért kell nekem mindig sietnem a munkával.” Ilyen gondolatok között otthagyta a kikötött csődört, és elhúzta a kanca bokszának nehéz reteszét. Belépett a lóhoz, és behajtotta maga mögött az ajtót. Lassan odasétált Veterán Babyhez, aki azonnal a másik sarokba lépegetett, és bedobta a kefét Fekete Gyémánthoz.

   Edith megszeppenve távozott a kanca mellől, és kis aggodalommal, bemászott az ajtón keresztül a csődörhöz. Mellé érve, észrevette, hogy a mén nem ellenkezik, áll egy helyben, a kefe fölött. A lány lehajolt, és kikotorta alóla a szerszámot. Akkor pillantott meg valami egészen szokatlan dolgot.

 Azonnal kiáltott: - Juj! Kathy gyere gyorsan!

   A zsoké fürgén bemászott, barátnője példáját követve, és odahajolt ahol Edith térdelt. A lány Fekete Gyémánt lábára mutatott, ahol egy piros seb tátongott.

 - Ó szent anyám. –motyogott, majd hirtelen kirontott a bokszból, hozott egy nagy vödör vizet, és az elsősegélydobozt kikotorta az egyik tároló ládából– Öntsd a vízbe ezt a löttyöt. – mondta rémülten Edith kezébe nyomva, valami barna folyadékos üveget: sebfertőtlenítőt. –Mártogasd bele ezeket a gézlapokat, aztán kezeld le a sebet. Rohanok apádért.

   Az otthagyott lány, minden lelki erejét összeszedte, és nyugodtan beszélni kezdett a lóhoz beáztatta a fertőtlenítő lapokat, azután felállt. „ Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet, de előbb ki kéne tisztítani a sebet. –gondolta. – Vajon hol lehet még tiszta víz?” Kimászott az ajtón, és körbejárta a pajtát. Az utolsó kamrában volt egy vödör tiszta víz. „Hősünk” magával vitte a csődörhöz. Kihajolt a bokszból, és levette a kötőféket. Felrakta a ménre, és kikötötte, hogy ne tudjon eloldalazni. Visszatérdelt a lábához, és óvatosan elkezdte a vizes lappal kitisztítani a sebet. Közben nyugodtan beszélt a lóhoz, aki csöndesen nyögdécselt.

   Miután Edith tűrhetőbbnek vélte a sérülést, odaszorította a sebfertőtlenítős gézlapokat. Erre a csődör rémülten felnyihogott és a szeme fehérét mutogatta, de nem rugdalózott szerencsére.

   Bocsánatot kért tőle, és összehordott tücsköt, bogarat, miközben egy fáslival körbetekerte a sebre szorított átázott anyagot. Felállt és összepakolta, a kihajigált gyógyszereket. Rendet rakott, és bezárta az dobozt, aztán a még mindig rémülten néző ménre pillantott. Odalépett mellé és kedvesen simogatta a pofiját. A kedves ló tűrte a pátyolgatást. Elkötötte a rácstól, ami Veterán Baby-től választotta el, és levette róla a kötőféket.

   Aztán kiment és visszaakasztotta a lószerszámot a helyére. Befejezte a csutakolást, és visszavezette Tűztáncost a helyére. A lány ábrándozva körbenézett és meglátta, hogy három másik ló figyeli. Odasétált az almásdereshez, akinek a neve a bokszajtaja fölött állt. Jégvirág érdeklődve figyelte a lányt, és kihajolt az ajtó fölött. Engedte, hogy Edith megsimogassa, és megölelje.

 A szomszéd bokszból Pomelo nyihogott át kedvesen, hogy felhívja magára a figyelmet. A lány elmosolyodott aztán a pajta ajtóra nézett. „Vajon mikor jön már?- kérdezte magától. – Vagy nem találja apát? Nem akarom itt hagyni ezt a helyet. Félek, hogy valami baj lesz.”

   Abban a pillanatban nyílt ki a pajta ajtaja, és Kathy lépett be Mr. Coppel, és Mr. Marte társaságában. Döbbenten néztek a lányra. Úgy látszott a hír gyorsabban terjedt, mint amilyen gyorsan a várva várt személyek megérkeztek, mert Tim és egy lovász a hátsó ajtón jött be, egyenesen Edith-hez.

   Mr. Coppel megvizsgálta a rögtönzött kötést, és levette a ló lábáról. Bólintott egyet, amikor meglátta, hogy a sebet még a lekezelés előtt kitisztították. Alaposan megnézte a sérülést, és aggódva nézett az őt körülállókra.

 - Nem túl komoly seb. Te feltőtlenítetted? – nézett a lányára, aki bólintott. – Rendben. Az a helyzet, hogy ha lassan gyógyul, csak júniusra sikerül felépülnie. Ha gyorsan, akkor talán május végére.

- Csodába! – kiáltott fel halálra rémisztve a többieket a tréner.

 - Hogy ehhez a főnök mit fog szólni. – mondta Kathy.

 - Jó. A zsokékat várom a fedett csarnokba, egy kis edzésre, és jó lenne, ha kiderítenétek, hogy ki a frász ült ezen a szerencsétlenen. Nekem aztán beszélhet majd Mr. Evely hogy jó a felügyelet nélküli edzés, én nem engedek be oda lovast többé felügyelet nélkül. – dühöngött Mr. Marte. – Felejtsétek el a szabad edzéseket!

 - Megnézed az edzést? – kérdezte a zsoké lány barátnőjét, amikor már oszlott a „tömeg”. – Jó lenne! Te is kipróbálhatnád!

 - Abból baj lenne. - mosolygott Edith. - Négy éve nem lovagoltam! Meg hát itt nincs szabad ló.

 - Van. Milli használ egyet. Általában csak edző partner, de tud futni. És… a lovaglást nem lehet elfelejteni.

 - Jól van. Te tudod. – sóhajtott egyet a lány. Felnyergelték a lovakat. Kathy Tűztáncost, Edith pedig Shelli-t, a lovász által használt szürke angol telivért. Mikor készen voltak, és mindenki elhelyezkedett a nyeregben, elindultak a fedett pálya felé. A lovak csöndesen haladtak egymás mellett, egy ütemben baktattak át a nagy téren, amihez az istállók előtt álló macskaköves út vezetett. Innen négy út indult. Az egyik az istállók mögé, a második át a nagy, erdőn, egy fedeles pályához, a harmadik egy nyílt pályához, a negyedik pedig egyenesen Mr. Evely háza felé indult.   

   A fedeles pályára igyekeztek a lányok. A bejárat tárva-nyitva volt, hogy a lovak a lovassal hátukon kényelmesen beférjenek. Amikor Edith megállt a korlát mellett, és leszállt a lóról, Mr. Marte rákiáltott.

 - Te is állj az indító kapuba! – mondta kedvesen. Edith mentegetőzni akart, de a mellette elhaladó lóról lepattant Tim, és beállította a kengyeleket a megfelelő méretre. Edith-et felsegítette a nyeregbe, és szó nélkül átvette a szárat, hogy bevezesse egy üres kapuba.

   A tréner megnyomta a kapunyitó gombot és elindultak. Edith nem volt felkészülve, és majdnem lezuhant Shelli nyergéből. Erősen kapaszkodott, becsukta a szemét, és visszatartotta a lovat úgy, ahogy a tévében látta más versenylovasoktól. Hallotta, ahogy egy ló lemarad mellette, és a lovasa azt mondja fél táv. „Hősünk” gyorsan lazára engedte a szárat és számolt: egy ló, két ló, a harmadik ló lovasa, akit lehagyott, káromkodott. Edith kinyitotta a szemét és hátranézett. Steve-et látta, aki durván püföli Veterán Baby-t, aki szenvedő tekintettel nézett a semmibe, és egyre jobban lemaradt. Shelli hirtelen lassítani kezdett. Célba értek és a tréner, csodálkozó tekintetével találkoztak.

 - Kislányom! – mondta döbbenten. – Te aztán bátor vagy. És ügyes. Mióta lovagolsz?

 - Hát négy éve lovagoltam utoljára.

 - Az nagy teljesítmény! Mintha két éve galoppoznál. Nézz rá a lóra. Alig fáradt el, mert csak fél távnál hagytad, hogy kifussa magát. Ügyes. Ha érdekel, lenne munka itt a lovak körül. Esetleg tanonc is lehetne belőled.

 - Köszönöm. – mosolygott zavartan a lány, aztán körbenézett. A tekintete Steve irigy és gyűlölettel teli tekintetével találkozott. Kicsit megszeppent, de nem volt ideje gondolkozni, mert Kathy a kezébe nyomott egy lótakarót.

 - Gyerünk! – vigyorgott. – Ideje visszavinni ezt a madarat!

 - Miért madár? – kérdezte a lány, miközben leszállt a nyeregből.

 - Mert úgy futott mintha repült volna. Am, valami baj van? Úgy nézel rám, mint aki most lát először lány zsokét.

 - Nincs baj. Csak még nem fogtam föl teljesen hogy mi történt.

 - Az is jó. Na, gyere, mondom, hogy mit csinálj. Először vedd le a nyerget, nem úgy! Rád fog esni. A másik oldalon próbáld meg. Úgy! Most gyorsan keféld le egy kicsit, jó, most tedd rá ezt a takarót. Rendben most ezt a nagy kabátszerű izét tedd rá.

 - Mi ez?

 - Olyan, mint a takaró, csak egy kicsit testhezállóbb, és praktikusabb. A megizzadt ló könnyen megfázhat. És pont most nem jönne jól egy influenza, ami lemészárolja az összes lovat!

 - Ó. Értem. – mosolygott Edith, és megfogta a ló kantárát. Gyalog vezették vissza őket az istállókhoz, közben csöndesen beszélgettek.

 - Jó volt a lovaglás? – kérdezte Kathy.

 - Hogy ne lett volna jó. Kicsit megijedtem, de nem tartott sokáig. Amikor elhúztam Steve mellet iszonyatosan káromkodott. Kicsit megijedtem tőle. Olyan durván verte a lovát. Amúgy miért nem indítjátok valamilyen versenyen ezt a szépséget? – simogatta meg a pej pacit.

 - Á. Már hét éves. Ebben a korban nincs számára jó futam. Tenyésztésre meg nem jó. Nem lehet csikója. Nem akarsz holnap egy kicsit terep lovagolni? Van pár jó lovunk, amit Mrs. Evely kiállításra hord, de bármikor elvihetjük őket túrázni.

 - És hova mennénk?

 - Itt a hegyek között van egy ösvény, ami egy völgybe vezet. A völgyben fekszik egy bájos, nagy tó. Tavalyelőtt fedeztük fel. Még a térképen sincs rajta. Mondjuk nem is csodálom: nagyon nehéz volt odajutni. Fele utat gyalog kellett megtenni. Mikor megtaláltuk, szóltunk Mr. Evely -nak, ő hívott egy emberkét, aki egy nagy markolóval felmarta az utat, de csak olyan szélesre, hogy két lovas elférjen egymás mellett.

 - Van neve a helynek?

 - Aha! Holly-tó.

 - És miért az a neve?

 - Nem tudjuk. – nevetett föl. – Jame adta a nevet neki. Lehet, hogy a mi lovunk Holly-ról, mert a kedvence.

 - És ki az a Jame?

 - Az egyik lovász. Szinte bármelyik istállóban találkozol vele. Ő dolgozik itt a legrégebb óta.

Miután befejezték a munkájukat lassan indultak a személyzeti ház felé.

 - Te ma mit fogsz csinálni? – kérdezte Edith.

 - Dél lehet. Nem tudom. Olvasok, pihenek, meg egy kicsit talán lovagolok, de nem biztos. És te?

 - Hát. Be kell rendeznem a szobámat. És készülnöm kell a holnapi lovaglásra. Ha elmegyünk.

 - Elmehetünk! Mikor?

 - Menjünk délelőtt.

 - Inkább délután.

 - Az is jó. Na, megyek. Szia.

 - Szia. Várj! Kijössz ma este a tenyészkancákhoz? Csinálnék egy fényképalbumot. Egy ismerősöm internetes blogjához kell.

 - Hát. Kijövök. Van este kutya elengedve a birtokon?

 - Isten őrizz! Dehogy is! Mr. Evely minden állatot kirak innen, ha nem lóról van szó! Esetleg valamelyik lovásszal találkozol. Nem lesz baj.

 - Rendben. Szia. – köszönt el végleg a lány, és belépett a házukba. Átsétált a nappalin és felment az emeletre. Két nagydoboz hevert az ágyán. Edith odasétált az ablakokhoz, és lenézett az ismerős épületekre. Jó közérzetet sugárzott a táj. Az istállók, a birtok mögött elterülő hegyvidék, mind-mind különböző hangulatot sugárzott.

  Megfordult és újra végignézett a szobán. Kinyitotta a dobozokat és nagyot sóhajtott. Nekilátott kipakolni a cuccait, miközben selejtezte a nem túl fontos dolgokat. Így telt el két óra.