A  helyszín egy elhagyott, lepusztult ház valahol az erdő mélyén. A lemenő nap vörös fénye átszűrődik a fák ágai között és véresre festi az épület düledező falait.

Egy poros, szürke terepjáró fordul be a tornác elé, ahol egy magas, tagbaszakadt alak áll a tető árnyékában.

Riporterünk bizonytalan mosollyal az arcán kikászálódik az autóból, nyakában fényképezőgép, kezében diktafon.

Vendéglátója egy hanyag kézmozdulattal befelé invitálja, majd megfordul és belép a sötét előtérbe. Egy rövid folyosón keresztül a nappaliba vezeti, amelynek közepén egy asztal áll, mindkét oldalán egy-egy székkel, rajta egy gyertya világítja be halvány fényével a helyiséget. A fal mellett ócska szekrény.

– Üljön  csak le – mondja a magas fickó a riporternek az egyik székre mutatva, miközben ő is letelepedik a másikra. Ahogy kényelmesen hátradől, most először látszik az arcán lévő maszk a fényben, kifejezéstelen emberi arcot formázó, vászondarabokból durva öltésekkel összevarrt álarc.

– Készíthetek néhány fotót? – kérdezi vendége amikor remegő ujjakkal lerakja diktafonját az asztalra és előveszi a fényképezőgépét a tokjából. – Csak nyugodtan – válaszolja a másik.  Néhány vakuvillanás után leteszi a gépet és a diktafont a gyertya mellé. – Akkor talán kezdhetnénk is – mondja. A maszkos válaszként bólint. (Az egyszerűség kedvéért mostantól a riportert R-el, a maszkost M-el jelöljük).

R: - Ez az interjú a híres-hírhedt maszkos mészárossal készül. Először is engedje meg, hogy megköszönjem, amiért felvette velem a kapcsolatot és lehetőséget ad arra, hogy válaszokat kapjunk bizonyos kérdésekre, amik már régóta foglalkoztatnak mindenkit.

M: - Nincs mit.

R: - Miért döntött úgy, hogy véget vet a némaságnak és kilép az ismeretlenség homályából?

M: - Ideje volt megszólalnom és elegem lett abból, hogy ez miatt sokan félreismernek és csak egy agyatlan gyilkoló gépnek tartanak, aki még csak beszélni sem tud.

R: - Értem – Akkor kezdjük az elején. Mikor és hol született?

M: - Valójában nincs pontos időpont, sem meghatározott hely. A képzelet teremtett és a félelem.  Úgy is mondhatnám, maguk, emberek hoztak létre a tudatalattijukból, én csak éltem a lehetőséggel és kihasználtam az alkalmat az életre. Így hát itt vagyok és teszem a dolgomat, amit elvárnak tőlem. Helló fiúk, lányok, kicsik és nagyok, áldozatok és lehetséges áldozatok! Mindig itt voltam és leszek a sötétben, és ha itt az idő, eljövök értetek megállíthatatlanul, irgalmat nem ismerve.

R: - Ezzel azt akarja mondani, ha nem félnének magától, nem is létezne?

M: - Azt. De mindig van aki fél, úgyhogy örökké létezni fogok. Maga is fél, ne is tagadja, látom a szemén.

R: - Hehe. Talán egy kicsit. A körülmények, az erdő, ez a ház, az Ön rossz híre. Bolond lenne, aki nem tartana ettől.

M: - Na látja, erről beszélek, adni kell a stílusra.

R: - Igen. Igen hatásos. Szóval ezek szerint ha nem a hagyományos módon született és nőtt fel, mi van a gyerekkori traumákkal? Mitől lett ilyen?

M: - Azok csak legendák. Az emberek igyekeznek megmagyarázni a felfoghatatlan gonoszságot, muszáj indokot találjanak a tetteimre. Mondják csak, találgassanak, kreáljanak sztorikat, ha nekik az jó. Az igazság ennél jóval egyszerűbb. Ilyen vagyok. Nem emberi motivációkkal. Szeretem ezt a munkát, ez van.

R: - Mi a helyzet az álarccal? Mi célt szolgál? Levenné egy fotó erejéig?

M: - Inkább nem, mert nincs értelme. Ez az arcom, nincs alatta semmi szörnyűség. Maga a maszk testesíti meg az emberiség legősibb félelmét. Az ismeretlentől való rettegést, hogy nem tudják mi vár rájuk. A bizonytalanságot. Mindig attól tartalak legjobban, amiről nem tudnak. Az én esetemben a legrosszabb rémálmuk válik valóra. Az ismeretlen jön el értük és végez velük. Ha nevet vagy arcot adnának nekem, már megfoghatóbb lennék, kevésbé ijesztő. Úgyhogy a maszk marad!

R: - És a szótlanság?

M: - Az is az anonimitást szolgálja. Nem kellenek frappáns beszólások, csak hangtalan tettek. Indokok nélkül, magyarázat nélkül. Érezze az az áldozat, hogy magára maradt, hiába fenyeget, kérdez, könyörög, nincs válasz. Ez az embertelen idegenség elveszi az utolsó reményüket is, és abban a pillanatban rájönnek, hogy vége. Az a perc, amiért érdemes csinálni. A trancsírozás csak a velejárója. Na meg egy kis bemutató, demoralizálás a többieknek. Így működik ez.

R: - Beszéljünk a szabályokról. Nem érzi magát egy kicsit úgymond „partigyilkosnak”?

M: - Tudom, tudom. Ezt mindig megkapom. Ne igyál, ne drogozz, ne szexelj, ne legyél nagyképű barom, vagy ócska ribanc, mert csúnyán végzed. Sőt, ha mindezeket nem is teszed, csak egy kicsit furcsa vagy és kilógsz a sorból, még ha először úgy tűnik is, hogy ez az út az életben maradáshoz, a végén téged is elkaplak. Mi más lenne ez, ha nem az erkölcsrendészet egy brutális megnyilvánulása? A tiltott, törvénytelen, erkölcstelen és társadalmilag nem elfogadott tettek méltó büntetése. Akár így is nézhetjük, nem?

R: - Mindenképpen. De azért van egy kivétel.

M: - Igen. Régi problémám ez. Az ártatlanság. Ez is csak ezt igazolja. Ha jól viseled magad, győzedelmeskedsz a gonosz felett. Legalábbis ideig – óráig. Mert a végén úgyis visszatérek komor és megállíthatatlan fenyegetésként. Továbbra is légy jó, mert lesben állok. Még szerencse, hogy manapság egyre kevesebb tisztasággal találkozni, így egyre több munkám lesz.

R: - Ez így van. Szóval akkor nincs megoldás az elpusztítására?

M: - Le lehet a félelmet győzni véglegesen? Amíg nem, addig létezik. De mára ennyit. Megmondaná, mennyi az idő?

R: - Fél nyolc. Miért kérdezi?

M: - Akkor még van egy kis időm. (Feláll az asztaltól és a szekrényhez lép. Egy rozsdás, de csillogó élű fejszét vesz ki belőle és elindul a riporter felé, aki rémülten feláll és hátrálni kezd.)

R: - Mit akar azzal?

M: - Vigyáznom kell a rosszhíremre. És mivel maga is egy gerinctelen, ócska firkász…

R: - Nem teheti, nem lesz, aki nyilvánosságra hozza az interjút.

M: - Nyolcra megbeszéltem a másik találkozót egy kedves kollégájával. úgyhogy ne aggódjon. Meglesz a cikk. Jó munkát végzett, köszönöm, most én jövök…

Nem sokkal később egy újabb autó reflektorai világítják be a ház tornácát, ahol halomba rakott véres emberi testrészek hevernek. Egy levágott kéz görcsösen szorongatja a fényképezőgépet és az üveges tekintetű fej szájában diktafon van, homlokára egy papírcetli szögezve: - „ Üdvözlettel: a maszkos.”