Útazásom  Székelyszentlélekről  Marosvásárhelyig.

Gyönyörü kék ég, napsütés és meleg, pedig decembert írunk. A nap sugarai megtőrtek a fehér havon és szikráztak, csillogtak, vakítóan, sértették az ember szemét. A buszmegállóban egy fiatalember álldogált, de ő más irányban akart útazni. Letettem a csomagot a hóra a telefon oszlop mellé, aztán feltettem a napszemüvegemet, csavartam egyet az óra felhuzóján, 12 óra és 50 perc volt. Sétálni kezdtem le és fel az úton. A busz, amelyik  Székelyudvarhelyről Marosvá-sárhelyre visz, csak 13 óra és 15 perckor indul. Én inkább várok, mint hogy lekéssem a  buszt. Még van 25 percem a busz indulásáig, amig a busz ideér még vagy 20 perc, az pont háromnegyed óra. Nem baj addig is állítgatom az autókat, persze ha jönnek. Igaz nagy a csomagom, de valahogy lesz.

A másik oldalon is még jött két fiatalember és ők is állítgatták a kocsikat ellenkező irányba. Az én irányomban nem akart jönni egy autó sem, s ha jött is eltért Malomfalva felé. Ismét sétálni kezdtem, néztem az olvadó havat  ami latyakosan folydogált az óton, és az autók csak amugy fröcskölték szét a járókelőkre. Szerencsére nem sok autó szaladgált az úton.

Ahogy álltam, félkör alakban látszott a Baknyatető és az út kanyarulata úgy, hogy előre láttam, ha jön valami autó, és előre láthattam hányan űlnek benne. Ahogy kibukkant az autó a Baknyatetőn egy kicsit látszott, aztán elbújt a templomtorony mögé, onnan előbukkant, majd eltakarta a váróterem épülete, ami csak volt váróterem, amit nagyon sok ingázó gyerek és szülő hálával fogadott és használt annak idején, ablak és ajtó nélkül várakozik a farkaslaki néptanács jóindulatára, hogy főjavítást végezzen rajta.Addig WC helyett használják mind akét szobát az arrajáró emberek, persze amikor senki sem látja. Pedig amióta elkészült nagyon sok víz folyt le a Nyikón és nagyon sokszór kondult meg a mellette lévő templom harangja és hány vándor lelt menedéket éjszakára egy egy fárasztó út után. Aztán ismét előkerült és látni engedte, hogy észrevegyük az ablakon keresztül, jhogy vannak –e utasok elöl és hátul is, aztán ismét eltünt az apósomék szülőháza mögé, amit Jani tanítóék muzeumnak használják, mivel a legrégibb tipikus székelyház volt a faluban. Kicsi tornáccal, gémes kúttal, székelykapuval. Ebből a házból indultak el a Tamás fiuk azélet útjára ki erre ki arra a nagyvilágba, ki hosszu életre ki a háboruba, hogy aztán ott is maradjon örökre. Jött a nagykanyar és utánna szemtől szembe fordult az autó és már csak integetni kellett, hogy megálljon.

A malomfalvi útról egy csoport jött a megállóba, két nő és három gyerek nagy csomagokkal egy szánkóra rakva. Nézem az órámat, egy óra tiz perc. A busz öt perc múlva indul Udvarhelyről, ami engem Vásárhelyre visz, ahol két fiam és a feleségem vár, talán jobban mint kis gyerek az angyalt, hiszen én disznóvágásról jövök, disznóbőrre,l füllel, hát még a kolbász májas és a véreshurka. Egyszóval nagyon várva vagyok. Ismét jött egy férfi feleségével és egy kislánnyal az ölében. Már idegesített a dolog, hogy túl sokan vagyunk utasok, még a végén nem fogok űlő helyet kapni és bizony elég nehéz három és fél órát utazni állva.

A kanyarban feltünt az autóbusz, és bennem is egy kis drukk jelent meg. Betettem a rádiót a táskába összehúztam a zipzárt, és vártam illedelmesen, másokkal együtt. Már olyan közel volt a busz, hogy kilehetett venni a tábláján a  Tg. Murest, de a busz nem lassított, hanem elhúzott mellettünk. A kanyarban tőlünk egy pár száz méterre meg állt, négyen leszálltak és aztán tovább robogott.

-         Nekem mindenképpen haza kell jútnom – kiáltott fel az egyik nő elkeseredésében.

-         Akkor szét kell szóródjunk, mert ennyi nép láttán nem fog megállni senki, hiába állítjuk.

Fogtam a csomagomat és vagy hatvan méterre elmentem a csoporttól, aztán kezdődött az állítgatás. Elhajtottak mellettünk az autók, de nem álltak meg. Sétálni kezdten fel és alá és néztem a nyomomat, hogy hány szép karikát nyom a bakkancsom talpa a hóba. Egész ösvényt csináltam pár perc alatt. Eszembe jútott, hogy egyszer több mint két órát várakoztam és pont igy néztem a nyomokat az úton, de akkor szerencsém volt. Két óra várakozás után csak felvett valaki. Megnéztem az órát, háromnegyed kettő volt. Az autóbusz még felmegy Szovátára és ott még áll egyfélórát és csak akkor indul. Engem ennél a busznál várnak. Ha alkelmit találok akkor hamarabb érkezem mint a busz. Milyen meglepetés lesz, ha hamarabb érek haza.

Én csak róttam az útat ötven métert előre és ugyanannyit vissza, megállva minden fordulóban megnézni jön-e valamilyen jármű. Ismét elhúzott mellettünk egy magyarországi kocsi, de nem állt meg. Aztán még egy, de ez is tovább haladt. Valaki utánna kiáltotta, hogy jukadjon ki a kereked. Érdekes, hogy a két énem majdnem összeveszett, mert az egyik helyeselte a lyukadjon ki a kereked, a másik meg bocsásd meg uram, mert ők még nem vártak autóbuszt, ami nem vett fel és nem tudni hogyan érkezünk haza és mikor. Lassanként azt vettem észre, hogy a társaság kezd eloszlani. Már csak ketten állingáltunk, aztán az is átment a másik oldalra és elment Udvarhely felé. Egyedül maradtam az utasok közül. Remélem  lesz szerencsém, mert egy személyt könnyebb felvenni, mint a tömegből egyet. Egy  piros Dacia közeledett és én félénken integettem, de amikor megláttam a HR jelzést már reménytelenöl abba hagytam az integetést. Egy napszemüveges szőke kislány űlt a volán mellett, semmi remény gondoltam, és egyszerre fére húz az autó, kinyilik az első ajtó és int, hogy menjek gyorsan.

-         Vásárhelyre tetszik menni? – kérdezi a kislány.

-         Igen, - intettem a fejemmel meglepetésemre.

-         Bujjék be.

-         A csomagom?

-         Tessék betenni a csomagtartóba.

Tényleg bebújtam az első űlésre, miután betettem a csomagokat. Hátul hárman űltek. Egy fiucska, akinek most szökött ki a bajussza, egy idősebb férfi és egy nő. Nem beszélgettek.

-         Nem is hittem volna, hogy egy HR jelzésü kocsi Vásárhelyre vigyen, ez ritkaságszámba megy ilyen benzin krizisben.

-         Van csütörtökön egy vizsgám és azért megyek. Utánna hazajönni busszal nagyon nehéz.

-         Az orvosin tetszik járni? – kérdeztem tudván azt, hogy most csak az orvosin vannak vizsgák az egyetemen.

-         Igen. Hatodéves vagyok.

-         Egyszóval kész doktor kisasszony. Nem is tudom hogyan háláljam meg. Kijöttem a kettes buszhoz és elhúzott mellettem, nem állt meg, és azóta várom a szebb jövőt.

-         Tetszik tudni, hogy van. Át érzem az ön esetét, mert én is nagyon sokszór álltam az út szélén integetve és nem nagyon álltak meg. Nekem is rosszul esett és pont ezért vettem fel. Segíteni szeretnék minden rászorulónak.

-         Ön vtényleg becsületes orvos lesz, pedig még nem tette le a Hipokrateszi esküt.

-         Még nem, de ez nevelés dolga. Szereti a zenét?

-         Nagyon.

-         Akkor felteszek egy kazettát. Azt tessék ideadni amelyik maga felöl van a kosárban. Köszönöm. – Betette a kazettát, bekapcsolta a lejátszót és egyszerre megtelt az autó zenével. Szebbnél szebb számok voltak.

Korondon kiszállt a férfi és a nő és újabb utasokat vettünk fel aztán rohant továbba kis piros Dacia. Sófalván kiszállás, aztán Parajdon újabb csere. Mindenki többet adott mint amennyibe a busz került, és az egyik srác meg is jegyezte, hogy azért ad többet, mert ilyen jó zenét rég nem hallott. Kibéden kiszálltak mind az útasok, és a kislány egy rongyot vett elő és törölni kezdte az ablakot, ami bizony be spricolódott a hólétől, amit az autók felvertek útközben és nem szerette volna, hogy reá száradjon. Elvettem a rongyot a kislánytól és én töröltem le az ablakokat. Igy tiszta ablakkal mentünk tovább. Láttam, hogy a lány indexel, utánna kapcsol és indul.

-         Nagyon jól vezet. Szeretem. És látom nagyon magabíztos.

-         Hat éve vezetek. Akkor kaptam az autót, amikor sikeresen felvételiztem az orvosira. Csak ne lenne ez a benzin krizis, az ember jobban tudna mozogni. Sajnos most ezt a tranzit  benzint sem adják, pedig az is jól fogott. Képzelje el a múlt héten ellopták 15 liter benzinemet. Van egy mérnők ismerősöm az elekromarosban, a tervezőknél és elvittem az autót nézné át az villamossági hálózatát, és amig én megtaláltam az illetőt kilopták a benzint a tartályból.

-         Igen! Azt mondják, hogy nagyon könnyü a Daciákból kivenni a benzint.

-         Mikor az autóhoz értünk és megakartam indítani nem volt már benzin benne.

-         Erdőszentgyörgyön vagyunk és ha ön is úgy akarja megihatnánk egy feketét.

-         Köszönöm, de mielőtt elindultam ittam már otthon egy duplát, valódi kávét és nem akarom elrontani a szájam ízét azzal a zabkávéval amit ott adnak. Ne haragudjon, hogy visszaútesítom, de sietnem kell, hogy mielőtt lefagy az út, Vásárhelyt legyek.

-         O dehogy haragszom. Örülök, hogy hamarabb otthon lehetek, mert másképp a két kisfiam és a feleségem várnának a buszmegállóban itt a város elején.

Elhagytuk Havadtőt és bejútottunk Gyulakutára, ahol ismét állítottak. Egy köpcös kucsmás jól öltözött férfi. Az út már csúszós volt és mi nem tudtunk meg állni mellette, szaladnia kellett egy kicsit. Bíztattuk, hogy ne szaladjon, mert úgy is megvárjuk, de ő csak szaladt, miután elbúcsuzott a társától. Nagy szuszogva beűlt a hátsó űlésre.

-         1 HR 3642 az autó rendszáma?

-         Igen.- szólt a kislány.

-         Nem vagyok Sherlok Holmes, de megjegyeztem a számot, mert csodálkoztam, hogy meg állt. Én nem szoktam megállni senkinek.

-         Ez is nevelés dolga.- szóltam hátra. – Nem azt mondom, hogy mindenkit fel kell venni, de egy terhes asszonyt, egy kisgyermekes édesanyát azért nem illik az úton hagyni. Az életben úgy a jó, ha figyelmesek vagyunk egymás iránt.

-         Mindenki úgy segít az embereken, ahogy tud. Én orvos vagyok és mint orvos segítek.

-         Akkor innen  van az, hogy nem vesz fel senkit. Őn még nem kellett várakozzon autók re, hogy felvegyék. De tessék elhinni, hogy sokan vagyunk akiknek nem minden nap vasárnap, és nem minden sikerül első indulásra. Vagyunk, akiknek meg kell küzdenünk minden falatért, vagyunk akiknek sohsem hullott az égi manna. Ezért állunk meg a rászorultaknak, mi igazán segíteni akarunk az embereknek.

Balavásárhelyen ismét állítottak, több mint húsz ember tolongott az autó körül és felvettünk két diákot. Egy lányt és egy fiút. Közben a partner nőm kicserélte a kazettát és ismét jó zene töltötte be az autót, kellemes hangulatot teremtve, elbűvőlve mindnyájunkat.

-         Máskülönben doktor úr, a hölgy is hatodéves doktor kisasszony – mondtam hátrafordulva a doktor útasunkhoz, - csak ő más úton jár. Ő mindenképpen segíteni akar a rászorultakon. És ez nagyon szép erény.

-         Engem arra tanítottak, hogy minden rászorulón segíteni kell, - mondta a kis doktor kisasszony mosolyogva, tetszett neki, hogy megdícsértem.

-         Tessék elhinni nagyságos asszonyom, nagyon jól esett ez a lepirítás, és az, hogy felvettek Gyulakután. Azt hiszem, ezután én is felveszek minden rászorulót, és mindig az marad a szemem előtt amit a kedves férje mondott.

Le esett az állam e kijelentésre és vártam, hogy a kislány kijavítja a doktort, de ez nem történt meg, és én figyeltem a kislány arcát, hogy vajon mi lehet a kis fejében, mire gondol ebben a percben.

-         Ne tessék meglepődni, ha egyszer valahol egy előadáson összeszaladunk, vagy esetleg a kórházban, - mondta a doktor, és én azt szerettem volna tudni, hogy a kislány ismerte – e  az orvost vagy nem, de ezt már nem volt időm megkérdezni.- Ne tessék meglepődni nagyságos asszonyom itt van 100 lej, fogadja el tőlem, hiszen ilyen kellemes útazást a saját kocsimba sem töltöttem volna. Nagyon jól éreztem magam.

-         Nem lehet doktor úr, ez nagyon sok – mondta elámulva a kislány, de az orvos  az ellenkezés ellenére beletette a pénzt a kosárba. – Én nem kérdeztem mennyi a fuvar díj. Nekem ennyit ér, és szeretném meghívni kedves férjével együtt egy igazi  brazil kávéra, ha nem utasítanak el.

A két diák szólt románul, hogy leszállnának és mi akkor vettük észre, hogy már a városba vagyunk. Kiszálltak a diákok és a doktor megkérdezte, hogy

-         Merre tetszenek menni?

-         Én az orvosi benntlakásában lakom.- Jelentette be a lány, mire én is javítani akartam.

-         Sajnos én nem tartózom a családhoz. – Az orvos féreértette a szabadkozásomat

-         Tisztelt uram, én nem is kivánom, hogy mindenki orvos legyen, de ha nem utasítják vissza, meghívom a lakásomra, a Gheorghe Marinescuban lakom, és szívesen látom.

Én megkértem a kislányt, hogy vigyen a Dácia üzlet elé, mert ott lakom, aztán megköszöntem a szívességét és az orvos meghívását, kifizettem az útazást, amit a kislány nem akart elvenni, kivettem a csomagot, megpusziltam a kislányt és én is köszöntem a csodálatos útazást, aztán néztem amint az autó megáll az arató utca sarkán és aztán  lassan,  ovatosan eltünik a kanyarban...