Uram, szólítsd végre magadhoz!

   A tíz éve tartó házassága terméseként négy gyerek rohangált már Béla körül.

   „Mekkora szerencse, hogy csak egy lány van köztetek! Remélem nem is lesz még egy pinás!” – gondolta szinte minden alkalommal, amikor az utódokra nézett és eszébe jutott, hogy a következő tíz évre még négy gyerek van betervezve.

   A XX. Század első felében még a fiúgyermek jelentette az igazi áldást. A szülők csak rájuk alapozhatták teljes biztonsággal a nyugodt öregkort és amúgy a család gazdasági előremenetelét. Minél több az erős, dolgos férfikéz egy háznál, annál nagyobb az esély a „tehetősebb” jelző kiérdemlésére. Még akkor is, ha annak az erős férfikéznek valójában egy kisgyerek, de fiúgyermek a gazdája. 

   Szóval, négy gyerek, feleség és mindkét szülő Béla részéről. Ez nyolc ember a kéthelyiséges kis vályogházra. Nyáron ugyan csak hat, mert olyankor a szülők kiszorulnak a melléképület egyik, nyári konyhának kialakított részébe, de amint megkezdődik a fűtési szezon, onnantól ismét szoroskodás a kis sárviskóban. Nem engedhették meg maguknak, hogy egyszerre több helyen égjen a tűz, így maradt a nyomorgás. És ez piszkosul őrölte Béla idegeit. Harminc éves korára szép lassan totál idegbeteg lett. Aztán, hogy valóban a családi tömegnyomor okozhatta e a fokozott ingerlékenységét, vagy a sok pálinkás kenyér mákteával váltogatva még csecsemőkorában, amivel a szülei tömték, hogy egész nap aludjon, míg ők kapálnak a földjeiken… nem tudni. De az tény, hogy egy agresszív, rosszindulatú vadbarom lett belőle. Az állandó feszültséget pedig csak borral volt képes csillapítani. A család legkisebb örömére hét napból ötöt alkoholmámorban töltött. Olyankor kerülték, mint a pestisest, mert ha csak véletlenül egy pillanatra az útjába került valaki, az lehetett gyerek, felnőtt vagy szülő, függetlenül fizikumtól vagy családi rangsortól, úgy ki lett pofozva, hogy napok múltán is ott díszelgett a tenyérlenyomat az arcán. A hétből a maradék két napot meg csak azért töltötte józanul, mert addigra olyan epetúltengésben szenvedett a folyamatos piálástól, hogy emiatt óránkénti rendszerességgel kellett rohannia valamelyik fát megtámasztva okádni.

   - Uram, szólítsd végre magadhoz! - fohászkodott évek óta minden egyes nap a felesége a Mindenhatóhoz, de hiába, a Magasságos csak nem engedett a kérésnek. Béla nem akart elpatkolni. Élt és virult. Hol részegen, hol másnaposan, de élt és virult. És kegyetlenkedett.

   Egy szokványos vasárnap reggel Béla odavakkantotta a feleségének, hogy készítse elő a stokit, tükröt, borotvát, melegvizet. Addig ő átkiabált a szomszédba Misinek, a vele egykorú szesztestvérnek, hogy negyed óra múlva jöjjön át, addig megborotválkozik, isznak egyet, aztán mehetnek az Isten házába. Persze itt sem a jóindulat vezérelte. Az egész csak arról szólt, hogy az alkoholt sokkal kevésbé bíró Misit berúgassa, utána pedig jót röhögjön azon, ahogy a pösze szomszédasszony korholja az urát.

   Mire a kerítés mellől megbeszélte a két családfő a randevút, a toalett elő lett készítve.

   Bélát amúgy is csak nagyon nyomós okból volt szabad megszólítani, de borotválkozás közben… pisszenni sem engedett. Olyankor azt sem közölhették vele, ha ég a ház. Amíg azt nem látták a háziak, hogy egy utasító kézmozdulatra az asszony kilöttyinti a lavórból a vizet az udvarra, addig még levegőt sem vehettek hangosabban, nehogy a Béla megvágja magát, mert akkor aztán… elképzelni sem merték, hogy mi következne.

   A lavór tartalma loccsant a kapirgáló tyúkok közt, jól nyakon zúdítva az egyik szerencsétlent, aki erre rikácsolással és sűrű szárnycsapkodással adta egyértelmű jelét nemtetszésének.

   - Túléltük – sóhajtotta az egyik gyerek, ahogy összenézett a testvéreivel.

   Közben megérkezett Misi.

   - Adj Isten szomszéd!

   - Na, éppen végeztem a borotválkozással. Várjá, jövök! – mondta Béla és elindult hátra a melléképületbe egy kétliteres kancsóval a kezében.

   Két jó nagy hordó volt hátul elzárva. Az egyikben szőlőbor, olyan amilyennek lennie kell a minőségi italnak, a másikban pedig kókányolt szar. Hol kukoricából készítette, hol szalmából, esetleg dúsította némi almával olyan mesterien, hogy egy laikus soha nem lett volna képes megmondani, hogy a szőlőhöz semmi köze annak, amit éppen kortyolgat.

   Misit kiváltságos embernek tekintette Béla. Ha ő jött vendégségbe, csakis kizárólag a szarból volt hajlandó csapolni a kancsóba. A vendég nem tudta mit iszik, a gazdának meg mindegy volt, ő ugyanolyan gusztussal töltötte magába a lőrét, mint a minőségi bort.

   Ittak és rágták a házilag termesztett dohánylevelet, közben pedig egyfolytában köpködték a nyálömléseket. Némelyik sárgásbarna köpet – amit csak egyszerűen csulának neveztek – szinte akkora volt, mint egy nyitott cselédkönyv. Anno ez volt a szokás. Füstöltek is, de inkább rágták a dohányt. Az így felszívódott nikotin rendezte a közérzetüket, viszont rengeteget kellett csulázniuk a gigászi mértékű nyáltermelésnek köszönhetően. És nem számított, hogy a házon belül, vagy kívül tartózkodnak.

   Mire benyomták ketten a két litert, Misi már kezdett kancsalodni, a nyelve meg úgy botladozott, hogy egy szavát sem lehetett érteni. Tisztán látta Béla, hogy Misi nélkül fog menni a vasárnapi Istentiszteletre, de nem érdekelte. Megérte az az egy liter lőre - ami a szomszédja gyomrába veszett –, hogy egy jót röhögjön. Ugyanis megjelent a kapuajtóban Misi felesége, megállt és csípőre tett kézzel kezdett sipákolni.

   - Mihi! Há’ hod nészel ki?! Te moszkoh disznó! Takarod alunnyi, te büdösz szeszkaszán! Te meg bacódj meg, Béla! Mindig berúgatod ezt a bitang embert! – osztotta az észt a sikeresen felmérgelt szomszédasszony, közben Misit a gallérjánál fogva vagy rángatta, vagy maga előtt tolta egy-két valagba rúgással kiegészítve. – Feküd le oszt dögöjjé te bitang Mihi! Há’ hod nészel ki?!

   Béla, miután vége lett az ingyen cirkusznak, kirittyentette magát. Az asszony ráadta a zoknit és a rogyós szárú csizmát, ő pedig a családot hátrahagyva elindult, hogy tiszteletét tegye a szokásos vasárnapi misén. Szeretett így félpiásan odamenni. Sokkal jobban ment neki a közös éneklésben való részvétel – legalábbis ő így érezte – a saját különbejáratú ülőhelyén fenn a kóruson. Bár nagyon várta, hogy vége legyen, de tisztességgel végighallgatta a prédikációt, imádkozott magában és hangosan egyaránt. Még az áldozati ostyáért is beállt a sorba, miután meggyónta az elmúlt hét nap bűneit. Aztán, hogy valóban az áldozás végett állt e sorba, vagy csak a gyomorégése késztette e nemes cselekedetre, azt soha nem volt hajlandó bevallani senkinek. A lényeg, hogy ő mindent megtett a lelki üdvéért.

   Templom után kocsma! - gyakran előtte is, de utána mindenképpen. Ezen a törvényszerűségen senki, főleg Béla nem szeretett volna változtatni.

   Néhány perces sétát követően a pulton könyökölve emelgette a söröskriglit. A pálinkán már túl volt. Sokan voltak, a csapos alig bírta tartani a tempót. Béla mégis egyedül iszogatott. Nem kedvelték még a kocsmatöltelékek sem. A közelségét is idegesítőnek találták, úgy érezték, mintha elszívná az energiájukat, így nem kereste senki a társaságát. Nem igazán érdekelte Bélát, el volt ő egymagában is, csak pia legyen és bagó, hogy rágódhasson. Pedig itt nem csulázgathatott csak úgy a vakvilágba. A pult fölé volt erősítve egy tábla, rajta a felirattal: „A PADLÓRA KÖPNI TILOS!”, és ehhez szigorúan tartotta magát mindenki. Kénytelenek voltak, mert, ha valaki nem így tett, azt a felgyűrt ingujjú, kötényes, százkilós csapos úgy kihajította egy jókora pofon kíséretében, hogy az egy életre megtanulta a leckét. Az ilyen jellegű problémákat elkerülvén, a pult végének tövében volt rendszeresítve egy kétliteres köpőcsésze, jól körbelécezve, nehogy valamelyik részeg vendég fölrúgja a nagy tolongásban.

   Nem csoda, hogy vigyázni kellett erre a szépen mázolt cserépedényre, hiszen volt abban minden. Nem csak nikotinos sercintések. Ha valaki megtaknyosodott és sajnált energiát fordítani arra, hogy elővegye a zsebkendőjét, vagy azért nem tette, mert abban tartotta a kocsmára való pénzt, akkor egy erős horkantással az orrüregből átrántotta a szájüregbe a turhát, aztán egy pontos, gyakorlott célzással belelőtte az edénybe. Vagy ha torokgyulladástól szenvedett valamelyik, és éppen a kocsmában köhögte, krákogta fel a slejmet, az is ebben az edényben kötött ki. De a vasárnapi ebéd alkalmával elfogyasztott húsból visszamaradt, fogak közé szorult rostok is gangrénásan - vagy ha erősebben szívogatták és piszkálgatták a nyelvükkel -, kissé véresen a csészébe kerültek.

   A késő délutáni órákban Béla még mindig a pulton könyökölt, becsületesen átszellemülve. Csak ketten voltak a pultossal, de így sem kellett beszélgetnie. A pultos törölgette a poharakat, Béla pedig üveges tekintettel bambult kifelé az ablakon. Onnan, ahol könyökölt, az utca egy távolabbi részlete látszott. Már majdnem lecsukódtak a szemei, mikor a látképben kiszúrta Gúnárt, a mindenre kapható falubolondját, ahogy jellegzetes, rugózó járásával, a nyakát a lépések ritmusára előrenyújtogatva közelít a kocsmához – a nevét ez utóbbi ismertetőjeléről kapta.

   „Mindjárt nem fogok unatkozni.” – mosolygott a bajsza alatt Béla, amint megjelent az ajtóban a félkegyelmű, és odasétált hozzá, hogy egy kézfogással üdvözölje.

   - Szervusz Béla bátyám! Hogy szógál az egészséged? – kérdezte bárgyún vigyorogva, bízva abban, hogy meg lesz hívva egy potya fröccsre.

   - Az enyím szógál, de mi van a tieddel? Porzik e a beled Gúnár öcsém? – kérdezte komor hangnemben.

   - Má’ hogyne porozna, Béla bátyám! – csillant fel a szeme. - Mindig porzik biz az.

   - No, akkor idehallgass Gúnár öcsém!

   A csapos sejtette, hogy valami szokatlan készül, de a háttérben maradt, mint csendes megfigyelő.

   - Itt van ez a köcsög, vagy fazék, vagy mi az Isten haragja – kezdte Béla, majd kiemelte a lécek közül a jó háromnegyedig telt köpőcsészét. – Ha ezt mind kiiszod egy húzásra, fizetek én neked tíz liter bort most itt helyben. Na, mit mondasz?

   A csapos - látván, hogy Gúnárnak semmi ellenvetése nincs, sőt örül az üzleti ajánlatnak -, most már a döbbenettől nem jutott szóhoz.

   - Jó’ van bátyám, má’ iszom is! – vágta rá boldogan. Azzal kikapta Béla kezéből a köpőcsészét, és mohón, ritmikusan gluggyogó hanggal kezdte nyelni a tartalmát.

   Tíz liter bort még életében nem látott egyben, bolond lett volna elszalasztani a lehetőséget.

   Az agyagedényből a nyúlós anyag Gúnár gyomrába vándorolt, vele párhuzamosan a csapos félig emésztett ebédje pedig a mosogatóvödörbe. Közben Béla csak bámult tátott szájjal. Egyszercsak, egy hirtelen mozdulattal elkapta szájától az edényt Gúnár.

   - No-no, nem erről szólt az alku! – mondta felháborodottan, Béla. – Legalább egy deci még ott van! Hol itt az egy húzás?

   - Muszáj vót megállnom, vót benne egy akkora csomó, hogy nem bírtam lenyeeni. Mindég visszacsúszott és majnem eehánytam magam – válaszolta Gúnár könnyes szemekkel, halálsápadtan.

   - Akkó nincsen bor! – mondta fölényeskedve Béla.

   Közben a nagydarab kocsmárosnak sikerült felegyenesednie a mosogatóvödörből, letörölgette szájáról a hányásból ottmaradt aprólékot, majd odaszólt Bélának.

   - Te mocskos pokolfajzat! Ha nem fizeted ki ennek a szerencsétlennek, amit ígértél, rögtön kitaposom a beleidet! – aztán, hogy nyomatékot adjon a szavainak, úgy pofán vágta a pulton keresztül, hogy abból majdnem még Gúnárnak is jutott.

   Több rábeszélésre nem volt szükség. Az egyik könnyebb lett tíz liter bor árával, a másik ugyanennyivel vált boldogabbá, a harmadiknak meg tovább hízhatott a mája annak tudatában, hogy mekkora igazságtevő.

   Mire Béla hazaért, már jó ideje besötétedett. Túl volt már a vacsorán a család, így teríték sem volt az asztalon. Az ideggyenge Béla persze azonnal dührohamot kapott amint belépett az ajtón. MIÉRT NINCS AZ ASZTALON KAJA?! A KURVA ANYÁDAT! – ordított torkaszakadtából a feleségére, közben lekevert neki két hatalmas pofont, majd a hóna alá nyúlva fölkapta és ráültette a vörösen izzó kályhára. Szerencsére, az akkori szokásnak megfelelően vagy négy alsószoknya volt a pehelysúlyú asszonyon, így megúszta, hogy odakozmáljanak a dolgai.

   A kaja gyorsan visszakerült az asztalra, a gyerekek elbújtak vagy az ágy alá, vagy ahol találtak helyet, a nagyszülők meg egyszerűen csak befordultak a fal felé.

   Béla békésen megvacsorázott, böfögött, majd komótosan levetette az ingét miután beletörölte a kezeit. Leült az ágy szélére, az asszony rutinszerűen odalépett, lehúzta róla a csizmát majd a zoknit. Lefektette, aztán ahogy megbizonyosodott róla, hogy mindenki, vagy alszik, vagy csak színleli az alvást, még egyszer megrakta a kályhát, levetkőzött és a férje mellé feküdt.

   Az alkohol- és egyéb szagoktól erősen bűzlő Béla a dunyha alatt ráfordult felségére és miközben büdös szájjal az asszony pofonoktól égő képébe lihegett, ütemesen mozogni kezdett rajta.

   Nem tartott sokáig. Két-három perc lehetett az egész, de az asszony számára egy örökkévalóságnak tűnt. Szorosan becsukta a szemeit, próbált minél kevesebb alkalommal levegőt venni, és közben csak fohászkodott és fohászkodott: URAM, HA VAGY AZ ÉGBEN! KÖNYÖRGÖM, SZÓLÍTSD VÉGRE MAGADHOZ!