Ha megkérdezték Kovács Emőkét, mindannyiszor azt vallotta magáról, boldog ember. Ezt meg is lehetett érteni: boldog házasságban élt, a múlt században három, egészséges gyermeknek adott élete, a századforduló környékén pedig büszke nagymamává vált legidősebb fia révén.

Kovács Emőke leplezetlenül erre várt már évek óta. Rokonoknak és barátoknak egyaránt azt hangoztatta, milyen csodálatos lenne újra karjaiban ringatni egy kis csöppséget. Amikor ez megadatott neki, természetesen élt is a lehetőséggel.

Másik két gyermeke az ország túlsó végén laktak, velük csak hébe-hóba vette fel a kapcsolatot. Idővel náluk is született unoka, de mivel Emőkéhez legközelebb legidősebb fia lakott, ehhez a családhoz sokkal jobban kötődött.

Miután megszületett, Emőke minden áldott nap meglátogatta az ő kis szeme fényét. A kislányt Annamáriának keresztelték, Emőke csak Ancsának szólította. Ancsa vidám, örökmozgó kisbaba vol. Csodák csodájára alig leheet őt sírni hallani. Öröm volt fürdetni cseppnyi testét, vagy éppen tisztába tenni; mindig tartogatott a gondoskodó kezek számára egy-egy barátságos mosolyt.

A boldog nagymama pedig minden alkalmat megragadott, hogy Ancsával lehessen. Amikor úgy hozta a helyzet, szívesen elvállalta a dajka szerepét. Márpedig sokszor adódott úgy.

Ennek egyedül férje, Gyuri nem örült túlzottan.

- Anyjuk, komolyan mondom, lassan többet törődsz azzal a gyerekkel, mint velem - morgolódott egyik nap.

- De hiszen az unokánk - húzta ki magát büszkén a széken Emőke. - Te talán nem szereted őt?

- Tudod, hogy szeretem - felelte Gyuri, némiképp megenyhülve. - Csak azt akarom mondani, nem jó túlzottan ragaszkodni valakihez. Hagyj neki mozgásteret, ne fojtsd meg őt a szereteteddel!

- Jaj, mert te aztán olyan bölcs vagy! - ugrott fel Emőke, büszke tartásából mit sem veszítve.

- Én csak tanácsot adtam - mentegetőzött felemelt kézzel Gyuri. - Jót akarok én mindkettőtöknek.

Azzal a témát nem is hozták fel többé, bár Gyuri sokszor inő pillantást vetett Emőkére, mindhiába. Az asszony hajthatatlannak bizonyult.

Kovács Emőke egyre több időt töltött Ancsa társaságában. Ahogy cseperedett a kislány, úgy lett mind kíváncsibb. És, mivel ideje nagy részét nagymamájával töltötte, őt fogadta legbelsőbb bizalmi köreibe. Kérdésekkel bombáza - olyanokkal, melyekre talán csak egy nagymama képes megadni a megfelelő választ.

- Hogyan keletkezett a Föld, nagymama? - kérdezte például hat évesen.

Emőke hirtelen nem is tudta, mit feleljen. Egyáltalán, melyik verziót célszerű ilyenkor elmesélni? Nem volt benne biztos, helyesen cselekszik-e, de végül saját meggyőződését adta elő.

- Tudod, kis tündérkém, a világot Isten teremtette.

És elmesélte a kislánynak a Biblia szerini teremtéstörténetet.

Az igazán megdöbbentő kérdést azonban hét esztendősen tette fel Ancsa.

- Hová megyünk, miután meghalunk?

Emőke eltöprengett rajta, mi késztethet egy ilyen kislányt hasonló gondolatokra. Végül így felelt:

- Tudod, drágám, a rossz emberek a pokolba kerülnek, a jók pedig fel, a mennyországba, Isten mellé.

Ancsa elgondolkozott, és kisvártatva megkérdezte:

- Akkor nem találkozhatok többé a nagypapával?

Emőke hiába magyaráza, a papa nem rossz ember, csak néha morcos, a kislányba valamiért így rögzült az uráról alkotott kép.

Emőke kedvencei a karácsonyok voltak. Mindennél többet ért számára, amikor a család összegyűlt a feldíszített karácsonyfa körül, és közösen énekelték az ilyenkor szokásos dalokat.

Egyik szenteste, amikor Emőke kettesben maradt unokájával, halkan Ancsa fülébe suttogta: - Tudod, ilyenkor bármit kívánsz, valóra válik. Csak akarnod kell. Ha látja Istenke, hogy jók a szándékaid, meg fogja hallgatni kérésed.

Ancsa lehunyta szemét, és csak fél perc múlva nyitotta ki újra.

- Nocsak! - ámuldozott a nagymama. - Ilyen sokat kívántál?

- Nem - felelte csillogó szemmel Ancsa. - Csak sokat gondolkoztam, mit kívánjak. Több dolog is lenne, de nem akarom, hogy Isten azt higgye, túl akaratos vagyok.

Emőke megdöbbent a kislány őszinte, tiszta szavai hallatán. Az öröm, hogy ő lehet ennek az elbűvölő teremtésnek a nagymamája, teljes egészében átjárta, felmelegítette a testét-lelkét.

Teltek-múltak az évek, és Ancsa, annak ellenére, hogy ideje egy részét tanulással vagy a barátaival töltötte, nagymamáját egyáltalán nem hanyagolta el. Minden áldott nap, iskolából hazafelé menet beugrott nagyszüleihez, hogy megkérdezze, jól vannak-e.

Emőke mindig megkínálta friss süteménnyel és meleg ebéddel, amit Ancsa rendszerint jóízűen elfogyasztott. Emőke számára öröm volt a puszta lávány, milyen lelkesen eszik a kislány. Sőt, Ancsa ebéd után még a mosogatásban is segédkezett. Közben természetesen elmesélte (milyen élmény volt Emőke számára hallgatni ezeket a beszámolókat!), hogy telt a napja, mi minden történt vele az iskolában.

Néha Gyuri is hozzászólt a témához, a maga furcsa humorával megfűszerezve mondatait. Szúrtak a szavai, akár a rózsa tövisei, és Emőke szentül meg volt róla győződve, Ancsa ezért hiszi azt, hogy Gyuri rossz ember. Pedig nem az, hisz akkor Emőke nem szeretett volna belé sok-sok évvel ezelőtt. De hogyan is magyarázhatná meg ezt egy tizenéves kislánynak?

Újabb esztendők osontak tova, súlyos nyomot hagyva maguk után. A családból leginkább Gyurit látszott megviselni az idő múlása. Lefogyott, étvágytalanság gyötörte, sőt, álmatlansággal is küszködött. Az orvosok nem tudták megállapítani, mi baja lehet.

Emőke sajnálta, és rendkívül bosszantotta, hogy látszólag semmit nem tehet férjéért.

Egy derűs őszi napon Gyuri a fotel előtt összeesett, és nem kelt fel többé. Szívroham vitte el.

Emőkének most is, mint legtöbbször az elmúlt években, egyetlen oka volt a reményre, egyetlen fogaskerék, ami hajtotta egyre előre: ne adja fel. Ez pedig Ancsa, és az ő feltétlen, odaadó szeretete volt. Amikor a kislány látta nagymamája szomorú, kétségbeesett arcát, odaállt elé, és így szólt:

- Nagymama, ne szomorkodj! A papa a mennyországba került. Tudom.

Emőke e szavak hallatán erőt vett magán. Szívében hatalmas űr tátongott Gyuri után, de már tudta: van kiért élnie. Hiszen Ancsa lesz az, aki az ő halála után tovább hordozhatja a szeretet lángját. Reménykedett, hogy minden, amit tanított a lánynak, benne, vele tovább fog terjedni, és sosem merül feledésbe.

Ancsa tizenhat éves volt, amikor egy nap váratlan kéréssel állt nagymamája elé.

- Mama, tudnál adni nekem ötezer forintot? Tudod, bulizni szeretnék menni...

Emőke még sosem látta ilyennek a lányt. Mintha teljesen kicserélték volna. Azelőtt nem szerette a nagy összejöveteleket, és főleg nem állt volna elé, hogy pénzt kérjen. De be kellett látnia: a világ változott a fiatalsága óta. És ha ilyen, hát alkalmazkodni kell hozzá.

Kedvesen mosolyogva átnyújtotta Ancsának a pénzt, és döbbenten nézte, ahogy a lány szó nélkül elviharzik.

A következő két hétben Ancsa nem mutatkozott. Emőke többször felhívta telefonon, invitálta egy szelet hókockára vagy linzerre, Ancsa azonban mindannyiszor lehangoltan, már-már mogorván válaszolt: "Nem érek rá!", "Bocs, de tanulnom kell!" vagy "Most Petivel fogok találkozni, nem lehet."

Emőkének el kellett ismernie, az éle már csak ilyen. Megpróbálta ő maga keresni unokája társaságát, de akárhányszor átment a fiáékhoz, Ancsa csak elvétve jött elő a szobájából, akkor is kedvetlenül válaszolgatott a kérdéseire. Önszántából nem is nagyon szólt senkihez.

Aztán egy nap Ancsa újra beállított Emőkéhez. Megint pénzt kért. Ezúttal egy tízezrest.

Emőke először le akarta hordani, amiért hetekig nem jelentkezik, aztán csak így beállít kéregetni, haragja azonban rögtön elröppent. Helyére szállt a régi, feltétel nélküli szeretet. Gondolkodás nélkül odaadta a pénzt.

- Azért néha beugorhatnál hozzám! - szólt a lány után, de Ancsa ezt már nem hallotta.

Újabb hetek, hónapok teltek el. Emőke csak telefonon beszélgetett néha az unokájával, de ezeknek a beszélgetéseknek már rég nem volt meg az a varázsa, mint egykoron.

Nem sokkal Ancsa tizennyolcadik születésnapja után Emőke borzasztó hírt kapott a szülőktől. A lány egyszerűen összecsomagolta a ruháit, és otthagyott csapot-papot. Senki nem tudta megmondani, hová ment.

Emőke napokig csak sírt. Bezárkózott  szobájába. Nem evett, nem ivott, emberekkel pedig egyáltalán nem akart találkozni.

Egyszer megpróbálta felhívni Ancsát, hátha rég szeretett nagymamájának felveszi a telefont, és beszámol hollétéről. A vonal túlsó végén egy hang azonban azt közölte, a számot kivonták a forgalomból. Emőkének legidősebb fia egyszer elmagyarázta, mit jelentenek ezek a telefonos sablonszövegek. Ez például arra utalt, hogy Ancsa nagy valószínűséggel telefonszámot cserélt.

Emőke szomorúan ült az ágya szélén, kezében tartva az ő és Gyuri esküvőjéről összeállított fotóalbumot. Milyen vidámak voltak, mennyit táncoltak! Közben tervezgették a szép, boldog jövőt, ahol csak szeretet és béke uralkodik...

Ledobta a földre a fotóalbumot, és sírástól reszketve elterült az ágyon. Lehunyt szemmel azon imádkozott, hogy végre elhagyhassa ezt a földi poklot, és találkozhasson újra Gyurival a mennyek országában.