Újpestről

   Mostanában egyre inkább úgy érzem, írnom kéne az én szeretett csapatomról egy szöveget, vagy akár többet is; akik ismernek, talán elgondolkodhatnának, hogy melyik is ez a csapat, mivel én nem csak egyet szeretek, van néhány olyan csapat Európában, amelyet szeretek, amelyet közel érzek magamhoz. Labdarúgásról beszélünk, nekem az a sportok császára, ha írhatok ilyet, a legnagyobb sport ezen a Föld nevű bolygón, úgyhogy előszeretettel nézem a mérkőzéseket, a magyar bajnokság meccseit, a Bajnokok Ligáját, illetve az Európa- és Világbajnokságokat. Manapság csak a sportesemények érik el nálam, hogy bekapcsoljam a tévét, mert őszintén megvallva, rühellem a tévéműsorokat, beleértve a tehetségkutató, énekes műsorokat is, az Éjjel-nappal Budapestről már nem is beszélek…

   Elsődleges csapatom, amelyhez hasonló szerelem fűz, mint az irodalomhoz, az az Újpest, a lila-fehér gárda mérkőzései még akkor is lázba tudnak hozni, ha éppen csapnivaló a játékuk, ha a tabella második felében, a tizedik hely környékén tanyáznak. Az elmúlt nyolc-kilenc évben nem egy mérkőzésre kilátogattam a Megyeri útra, a Szusza Ferenc stadionba, és a keménymagban állva énekeltem, üvöltöttem a szövegeket, hogy valami eredményt sajtoljunk ki a csapatból. Ellátogattam már a barátokkal az Üllői útra is, hogy a Ferencváros ellen diadalt arassunk, azonban én még győztes meccsen nem voltam a Fradi-pályán, mindkétszer kikaptunk. Szívfájdító az Újpest játéka, nem is olyan ritkán, mivel a srácok lélektelenül, semmivel nem törődve rohangálnak a pályán, és ez még a jobbik eset, ha rohangálnak, mivel nem egyszer láttam sétáló lila-fehér mezes játékost a füvön; nem is értem sokszor azokat a fiatal labdarúgókat, alig múltak húsz esztendősek, téblábolnak a pályán, lesik egymást, és a labdát olyan könnyedén veszítik el, mintha direkt ez lenne a cél, a valódi versenyszellem nulla, küzdeni, finoman szólva, nem tudnak.

   Azt hiszem, akkor követtem el a hibát, amikor a szívem fölé tetováltattam az Újpest címerét, a lila-fehér korong immár kitörölhetetlenül ott virít a mellkasomon; ezzel, elképzelhető, hogy hibát követtem el, mivel egyes vereségek túlságosan megviselnek, mint a Debrecen elleni 5-1, amikor otthon, hazai pályán szenvedtünk el ilyen vereséget, engem a sírás kerülgetett, a kezemet már nem bírtam buzdításra emelni. Én szerelemből tetováltattam magamra azt a címert, hűségem és szeretetem jeléül, annak hirdetésére, hogy én melyik táborhoz tartozom ebben az országban, és hogy melyek azok a színek, amelyek láttán felpezsdül a vérem. Hiszek a szakrális, transzcendens dolgokban, ezért azzal, hogy szívemre került a címer, tudatosan és tudat alatt is elköteleztem magam, amit megvallom, egyáltalán nem bánok, sőt, szívesen, felemelt fejjel mutatom bárkinek, aki kíváncsi rá; ezzel örök hűséget fogadtam a mai nevén Újpest Football Clubnak.

   Hiszek az emberek erejében, az emberek szabadságában és megbecsülésében, ezért elköteleztem magam egy irány mellett, egy csapat mellett, csakhogy ez nem jelent egyet a Ferencváros, vagy a Honvéd gyűlöletével; én nem utálom a fradistákat, sőt, elég sok fradista barátom van, akikkel le szoktunk ülni sörözni, válogatott meccset nézni; jókedvvel ökörködünk, amikor csak lehetséges. A gyűlöletben semmilyen formában nem hiszek, noha egykor csatlakoztam azokhoz az emberekhez, akik balhét produkáltak az Üllői úton, vagy a Honvéd-pálya felé tartva Kispesten. Ezekre nem vagyok büszke, de nem is próbálom elhallgatni, én magam is ember vagyok, vannak erényeim és hibáim, cselekedtem jó és rossz dolgokat, csakhogy nem hiszem, hogy bármelyik ember is lehetne az ítélő bírám bármilyen ügyben is, vagy, ha mégis vállalkozik valaki, hogy ítélkezik felettem, önmaga szórakoztatására meg is teheti… nem bánom, látszatszabadságban élünk…

   Engem mindig elkápráztatott a lila-fehér stadion, a színes széksorokkal, a csodaszép, friss gyeppel, a fehér vonalaival, a színvonalas műsorvezetővel, aki mindig sorolja a játékosok számait és neveit; boldogan, piával megrakottan ballagtam ki unos-untalan a stadionba, reménykedve abban, hogy a csapat diadalt arat, hogy legyőzzünk ellenfelünket, és nem ellenségünket. A rivalizálás az én szememben nagyszerű dolog, egymás szidása a lelátón egyáltalán nem zavaró, enélkül egy Újpest-Ferencváros rangadó, a Derbi, nem is lehetne az, ami; ez az a mérkőzés még mindig, egészen a mai napig, amelyet teltház előtt játszanak, amelyet még mindig többen megnéznek a tévében, mint a Real Madrid-Barcelona találkozót, ez még egy olyan esemény, amelyre érdemes odafigyelni, és ebből okulhatnának a magyar labdarúgás vezetői, hogy lenne kereslet a magyar labdarúgásra, az emberek kijárnának a meccsekre, csak a színvonal közel sem kielégítő, hogy, azt ne mondjam, botrányos…

   Lenne igény nálunk a korszerű, igényes labdarúgásra, mert az emberek még mindig szeretik a focit, sokan szurkolnak a Ferencvárosnak, az Újpestnek, a Debrecennek, vagy éppen a Diósgyőrnek, Haladásnak, mégis az egész olyan lélektelen, semmitmondó, a mérkőzések fordulóról fordulóra csak bukdácsolnak, rúgnak néhány gólt, váratlan eredmények születnek, néha egy utolsó helyen álló csapat megveri az első helyen ácsorgót, és akkor huhognak az emberek, hogy hogyan lehetett mindez, én meg magamban nevetek, mert az egész eléggé bundagyanús; engem látszik igazolni az állítás, hogy egyre több csalást derítenek ki a magyar bajnokságban, játékosok fejei, valamint edzők fejei hullnak a porba, ami tulajdonképpen rendjén is lenne… A mi meggyötört, toldozott-foldozott bajnokságunkban csalnak, megvesznek meccseket, számomra nevetséges, mivel játéknak igencsak nehezen lehetne nevezni a mai labdarúgást kicsike Hazánkban… Csodálni tudom a mai fiatalokat, beleértve magamat is, hogy még mindig kijárunk a stadionokba, három-négyezren kilátogatunk a Megyeri útra, és azt az otromba, hitvány játékot nézzük, amelyet olyan labdarúgók mutatnak, amelyeknek jóindulattal talán a harmadosztályban lenne a helyük, de még lehet, hogy egy valamirevaló edző onnan is kiszórja őket; ez van nálunk, a lila-fehér gárdánál is bajok vannak, sőt! nálunk talán nagyobb a baj, mint máshol, mivel Újpesten a tulajdonosok számlájára írható a közelmúltban elszenvedett gyalázat, amikor kis híján kiestünk az első osztályból.

   Valójában én az egész IV. kerületet szeretem minden szépségével és romhalmazával együtt; a hatalmas panelházak között tekergőző utak, a rajtuk dübörgő ócska buszok, az aluljáróban kószáló hajléktalanok, és a proletár negyedek, ahol egy udvarban méter magas kerítésekkel vannak elválasztva egymástól zsebkendőnyi területek, és a lakásokban örökösen a hetvenes évek szaga uralkodik, mint egy itt ragadt ítélet; a kőtömbök közül kiszabadulva a tökéletesen kiszerkesztett utcák, a málló vakolatú öreg házak, amelyeket még akkor építettek, amikor még Újpest külön város volt; a kiskocsmák ezekben az utcákban, ahol annyi sört öblítettem már le, hogy magam sem tudom megszámolni, meg a kisboltok, ahol meccsek előtt vettünk szatyorszám olcsó söröket; Újpest a maga elhanyagoltságával, munkásszagával együtt valódi külváros, peremkerület, ahol nagyságok és szakadt alkoholisták születtek, és ahol cigányok dorbézolnak az utcákon az éj beköszöntével; aztán ott van a Váci út hömpölygő forgalma, a több sávon haladó konvojok, a benzinkút és a MacDonald’s, meg a rendőrsorfal, teljes harckészültségben, beöltözve, mint a katonák, akik a frontra indulnak, és a dübörgő tömeg, az újpesti énekek, a sör és cigaretta kellemes illata – ezt, kérem szépen, ezt jelenti egy újpesti szurkolónak a IV. kerület, Újpest-Központtól egészen a Városkapuig, a Megyeri útig, körkörösen körbeölelve ezt a szakadt kerületet, ahol olyan rock zenészek és blues zenészek döngethetnék a gitárjaikat, hogy világon nem találni párjukat… Kicsit szerelem ez, kicsit gyűlölet, megértés, megtérés;  egyszerre otthon, egyszerre tökéletesen idegen világ; szagok és ízek és arcok és emberek oszcilláló vibrálása, mintha nem is a Földön lennék, hanem a mennyországban, ahol kocsmatöltelékek harangoznának vaskos korsókkal; otthon érzem magam Újpesten, pedig egy percet sem laktam még a IV. kerületben, mindig úgy ülök fel a vonatra, hogy otthon szállok le, hiába indultam otthonról – így érdemes élni, otthonomból elindulok, és haza érkezem, mert talán mindenhol otthon vagyok: Budapest IV. kerület, Újpest…

   Valahogy a labdarúgás, az Újpest csapatának szeretetéből kialakult bennem a kerület szeretete, meg az a tulajdonság, hogy ott teljes valójukban, elesettségükben és fennköltségükben tudom őket nézni; ott számomra sokkal vonzóbb egyéniségek a lezüllött, megviselt alakok, akik az aluljárók kicsike italméréseiben szürcsölik a fröccsöt, a sört; Újpesten szimpatikusabbak nekem a gyenge, nádszál kisasszonyok, akik nem keltenek bennem semmilyen erotikus vonzalmat, mégis mosolyogva nézem őket, ahogy az utcán járnak-kelnek, mint holmi tébolydából szalajtott primadonnák, olyan kecsesen próbálnak lépegetni, de sehogy sem sikerül nekik…

   Két teljes tanévet jártam oda iskolába, két évet töltöttem Újpesten nap mint nap, hogy a végére kivigyenek, szó szerint kicibáljanak a Megyeri útra, ahol egyetlen másodperc alatt örökre elköteleztem magam; ilyen az ember, valakinek vagy valaminek a szemébe néz, és örökre megbabonázódik; az egész kerületet bejártam széltében-hosszában, megfordultam a vasútállomásokon, a villamosmegállókban, lézengtem az aluljárók furcsa szagában, és a leomlófélben napfürdőző házak között is annyit csatangoltam, hogy bárhonnan bárhova eljutok bármelyik utcán keresztül.

   Itt találkoztam először a valódi szurkolás élményével, az ultrák vakmerőségével, bátorságával, itt láttam először görögtüzet a lelátókon, mikor a Ferencváros ellen vezetést, később a győztes gólt is megszerezte a Csapat; minden ideköt: a szerelmek, a foci, az italozások korhely emberekkel, utazások, barátságok…

   Ezeken a gondolatokon végigsétálva, elidőzve itt-ott néhány percig, rádöbbentem, hogy nekem rendkívül sokat jelent ez a városrész, ez a külváros, a maga proletár jellegével többet adott nekem az elmúlt nyolc-kilenc évben, mint bármely másik hely a világon; „… idejövök haza, Hűség, Büszkeség, újpesti csoda!” – ezt mondja az egyik szurkolói dal is, amelyet meccsenként legalább tízszer énekel a szurkolói gárda, egy emberként, üvöltve, hogy a lélektelen labdarúgók is meghallják. Szomorú gondolatok is köthetők ehhez a helyhez, mert amíg én elköteleztem magam egy csapat mellett, hogy egész életemben szívemből szurkoljak az Újpestnek, a Címert feltetováltattam a szívem fölé, addig nem látok egyebet, mint távozó újpesti labdarúgókat, külföldi labdarúgókat, akik azt sem tudják, melyik országban vannak; lélek nélküli játék fordulóról fordulóra, színvonaltalan mérkőzések, és amíg egy szakkommentátor kiemeli, hogy a szurkolás még mindig a régi időket idézi, addig a játék messze elmarad tőle, addig nekem van ott keresnivalóm, és annak a jó pár ezer embernek, akik kilátogatnak a Szentélybe, de furcsa mód, akik ténylegesen vezetik ezt a klubot, az edzők és a játékosok nem gondolkodnak el ilyenkor, hogy a szurkolás még mindig mesteri, a játék meg silány? Külföldi honlapokon gyakran kiemelik a Derbiken készült koreográfiákat, szurkolói képeket tesznek közzé mindkét oldalról, és írják a különböző nemzeteket, hogy érdemes odafigyelni az Újpest és a Ferencváros szurkolóira, mert ők még tudnak valamit; kérdezem én, kicsit nagy mellénnyel, akkor mi az Isten haragjáért a szurkolókat kell bántani, miért kell őket beszüntetni, ellehetetleníteni, amikor azok még képesek színvonalon működni, a labdarúgóink meg szart sem érnek, hogy egészen velős és tömör legyek!

   Ilyen ez a mi országunk: dilettánsok vezetik, ostobák, akik az adott szakterületükön sem értenek semmihez, nemhogy más és más területeken, félnek, hogy közben kiszedjék a pénzt, ahonnan csak lehet, ez Magyarország manapság, ahol lassan már szurkolni sem lehet, családbarát mérkőzéseket kívánnak, hogy a szülők kivihessék gyermeküket a meccsekre, ez a koncepció. A szurkoló: bűnöző. Ez áll a manapság oly divatos szurkolói törvények, rendelkezések élén, tehát mint bűnözőket, el kell tüntetni őket a stadionok közeléből, cenzúrázni kell a molinókat, a transzparenseket, és az sem mindegy, mit kántálnak a hangulatot valóban csinálók, mert a gyerekek sérülését mindenképpen meg kell akadályozni…

   Ma itt tartunk, szégyen szemre nem csak a labdarúgást szedték szét, most már az ultrák világa is veszélyben forog, már nem lehet tisztességesen végigőrjöngeni egy Újpest-Ferencváros találkozót sem, mert a rengeteg rendőr mindent tökretesz; a valóság sokkal szörnyűbb, mint amire én gondoltam: Magyarországon nem dilettánsok kormányoznak, hanem nagyszerű szakemberek, csakhogy a tudásukat arra fordítják, hogy teljesen hazavágják ezt az országot, úgy szőröstül-bőröstül; mivel a szurkolók nemzeti radikálisok, „fasiszták” (ez a szó egyébként sosem felelt meg a valóságnak), ők nem fognak erre a mostani rendszerre szavazni soha a büdös életben, ezért számolják fel őket, mert mint olyanok, a rendszer ellenségei lesznek minden időben; ez az egész nem más, mint a hatalomért folytatott harc, mert ezek az ultrák, ha egyszer tisztességesen összeállnának, akkora forradalmat tudnának csinálni, amihez képest ’56 csak afféle farsangi mulatság volt, ez a hatalmas kockázat az, amiért ma a szurkolóknak búcsút kell mondaniuk a szurkolásnak, meg azoknak a balhéknak, amelyek régen a nagy mérkőzések savát-borsát adták.

   Így állunk a jelenben, ebben a mai korban, 2013-ban ez a helyzet, demokráciának álcázott aljas, hazug diktatúrában élünk, ahol a zsidók diktálnak mindent, cenzúráznak mindent; a mai világban szét kell rombolni mindent, ami érték, fejre kell állítani a jól működő intézményeket, és ha mindezt valaki megkérdőjelezi, ne adj’ Isten, felemeli ez ellen a szavát, akkor mindjárt „antiszemitának” minősül (hasonlóan nevetséges szó, illetve szóhasználat, mint a fasiszta), nemzetbiztonsági szempontból kockázati egyeddé válik, és így tovább, a sort reggelig lehetne folytatni, de erre én már alkalmatlan vagyok!  

   Az ilyen csodás helyeket, mint Újpest; a Csapatot, a labdarúgást, az országot, csupa háttérben manipuláló, sötétben bujkáló férgek teszik tönkre, akiknek semmi más nem számít, csak a pénz, a haszon, a profit, akiknek nem érdeke, hogy ez a nemzet összefogjon, mert akkor máris költözhetnének vissza a Földközi-tenger partjára; ilyenkor egy „egészséges” emberből (az egészséges szó itt csak torzulva értendő) fel kéne hogy törjön a kirekesztő szócska, hogy ez az író egy egész nemzetiséget gyaláz meg az írásával, a haláltáborok világa érződik a sorokból, meg tudja a fene, mi mindent kéne még mondania rám az emberfiának, én azonban azt mondom, hogy egy valóban egészséges ember, aki teljes valójában képes szemlélni az életet, az egyetlen pillanat alatt felismeri a mai helyzet fonákságát, és teljes erejével NEM-et kiállt, hogy köszönöm szépen, én ezt nem kérem, elutasítom, menjenek szépen haza, köszönjük a részvételt, de mi inkább megpróbálkoznánk magunk irányítani az életünket!

   Ezek a gondolatok mind Újpesten fogantak meg bennem, mikor láttam a túlzó méreteket öltő pusztítást, a dőreségnek azt a magas fokát, amely mellett már nem lehet szó nélkül elmenni. Engem a szeretet vezérel, szeretem ezt a Hazát, itt születtem, a magyar írókat és költőket szeretem, a magyar művészet óriási (nem a mai), a történelmünk színes, vannak rendkívüli értékeink; szeretem a főváros egy kerületét, és az ott székelő Csapatomat, szeretem a Szentélyt, a lila-fehér széksorokat, és a gólokat, amelyekről oldalakat tudnék írni – végeredményben én mindent szeretek, csak azt nem, ha pofátlan módon kihasználnak, élősködnek rajtam, olyankor kinyílik a bicska a zsebemben; ha pedig mindezzel nem értek egyet, máris kirekesztő vagyok, meg náci, és még az ördög tudja, mi vagyok…

   Hegyen-völgyön lakodalom, ünnep lesz!