Újpesti anziksz

Kora délutáni forgalom az utakon. Tömött parkolók. Reménytelennek látszó helyzetben próbálunk a Munkásotthon utcában az Ady Endre Művelődési Ház mellett parkolóhelyet találni. Végre az utca sarkán pont egy autónyi szabad hely van a zebra előtt. Kiszállunk. Férjem tanakodik magában, végül mégis csak más helyet keres.

Álldogálok a járda szélén, várok és közben nézegetem egy üzlet kirakatát. „Szépséghibás műszaki áruk boltja”- olvasom. Bekukucskálok az üzletbe. Ekkor szemembe ötlik egy felhívás: „Kedves autósok, kérjük, hogy a zebra előtt 5 méterrel hagyják szabadon a területet, mert itt tilos parkolni és ezt szigorúan ellenőrzik is!” Milyen jó volt a megérzése a férjemnek…Belépek a boltba, kérek tőlük egy névjegyet, mert meg akarom nézni majd a honlapjukat. Közben megköszönöm, hogy ilyen kulturáltan figyelmeztetik a gyanútlan autósokat (több ezer forintot és egy jó adag bosszúságot spórolva így meg nekik).

Sétálok tovább. Lassan, ráérősen lépdelek, hagyom, hogy szétáradjon bennem a nyugalom, ami eltölt ezen a szép őszi délutánon. Ma van a Zene Világnapja. Hamarosan kezdődik a koncert. Lélekben már töltekezem, hogy kellően laza állapotban adhassam majd át magam a kórus műsora élvezetének.

Közben pillantásom átsuhan a boltok kirakatán. „Kilós méteráruk boltja” – látom a feliratot. Eszembe jut a sötétítő függöny, amit már olyan régen szeretnék megvenni. Rövid tétovázás után belépek az üzletbe. Nézelődök, míg az eladó befejezi a virágok locsolását. Puha plüssök borítják a pultot. Végigsimítom őket és gyermekkori mackóm jut eszembe, az volt ilyen finom puha érintésű. Megnézek néhány anyagot, elbeszélgetek a hölggyel, majd elköszönök tőle.

Ide még visszajövök – határozom el.

Sétálok tovább. Egyszerre friss kávéillat csábítását érzem. Egy kis pékség előtt állok meg, ahol helyben sütik a pékárut és kávékülönlegességeket kínálnak. Ma úgyis elmaradt az ebéd utáni kávézás – gondolom, s belépek. A kicsi üzletben igen kellemesen kialakított kávésarok vár rám. Kedves eladó tüsténkedik a pult mögött, arcán fáradtság tükrözódik, de mosolyogva kérdezi: -mit szeretnék? – Megkóstolnám valamelyik különleges kávéjukat – mondom s az árlapot böngészve végül egy Wiener Melange mellett döntök. Ha már itt vagyok, eszem egy süteményt is – a Marlenkát választom. Kulturált kiszolgálásban van részem. Szerzeményeimmel a kávépulthoz indulok. Isteni a sütemény (nesze neked fogyókúra!) és finom a mézes kávé.

Közben nézegetem a falon levő képeket. Egy plakátról vidám férfiarc néz rám. Olvasni kezdek: a bolt tulajdonosa nyilatkozik az újságírónak, hogy miért is hozták létre ezt a pékséget. A „retró” szellemében arra törekszenek, hogy igazi, békebeli péksüteményeket kínáljanak vevőiknek: pacsnit, három féle kiflit, kakaós csigát és finom kenyeret.

Milyen az igazi kenyér? – ezt tudom meg a másik plakátról: búzacsírából készül, speciálisan őrölt búzaliszt hozzáadásával és így megőrződik a gabona teljes hatóanyaga.

Veszek belőle és a kifliket is kérem. Közben az eladó büszkén mondja a képen látható férfira mutatva: - Ő a sógorom, övé a bolt. – Minden elismerésem a sógoráé – no meg a magáé, hiszen látom, hogy ő itt a pék is egyben. Jókedvűen, mosolyogva búcsúzunk el egymástól, szép napot kívánva. Készítek néhány fotót a kirakatról, mert az is nagyon gusztusos.

Most már lassan az utca végére érek, célom az Újpesti Áruház. Előtte azonban belépek egy Gyógyszertárba sebtapaszt venni. Örömmel fedezem fel, hogy van egy automatájuk, amellyel száz forintért hasznos adatokat tudhatok meg magamról. Bedobom a pénzt, ráállok a gépre és követem az utasításokat. Már éppen végzek, mikor megszólal a telefonom. Férjem hív, hogy menjek az Áruház melletti Művelődési Házba. Átsétálok az aluljárón, egy pillanatra magamba szívom az ottani hangulatot, majd felmegyek a lépcsőn, ahol férjem már vár rám. Egymásba karolva érünk a régi, patinás épület elé. Itt lesz a hangverseny.

Csodásan felújították belül ezt a régi épületet. A díszteremben a csillárok szikráznak, fényüket hatalmas tükrök verik vissza.  A falakon körben stukkódíszítések.

A kórusok már próbálnak. A beéneklések kellemesen zsongító hangzavara kellőképpen ráhangol a zene élvezetére. Leteszem a táskámat egy székre és sétálgatok a folyosón. Közben nézegetem a régi újpesti házakat ábrázoló fotókat.

A díszteremben most a férjemék próbálnak; beülök és hallgatom őket. A zongoristahölgy, Marianna keze szaporán táncol a billentyűkön. Megigézve nézem s közben irigylem egy kicsit, vagyis inkább magamat sajnálom, hogy nem játszom semmilyen hangszeren. Arra leszek figyelmes, hogy kották repülnek le mellettem a földre. Odalépek, felveszem. Marianna egy mosollyal nyugtázza. Ott maradok és segítek neki: elveszem tőle a kottalapokat. Hálás tekintettel pillant rám. Pár perc múlva már úgy dolgozunk együtt, mintha ez mindig így lett volna.

Az előadás kezdete előtt gyorsan kioktat a kottalapozás rejtelmeiről és megnyugodva veszi tudomásul, hogy szívesen segítek neki fellépés közben is.

Aztán elkezdődik a műsor. Egymás után jönnek a kórusok, akiket a 111 éves Kodály Zoltán Férfikar hívott meg Újpestre. Ismert dallamok, ismeretlen kórusművek nyerik el a közönség tetszését. Néha velük együtt énekeljük halkan a dalokat. A népdal, a bordal és Verdi operái jól megférnek a latin nyelvű egyházi énekekkel. Nagy tapssal köszönünk el tőlük. Még körbefotózom a dísztermet és a folyosót, majd könnyed léptekkel és a lelkemet betöltő zene visszhangjával eltelve indulok haza. Jó kis nap volt. Köszönöm, Újpest!