Nem tudom ki gondolta azt, hogy egy pszichológus bárkinek is segíteni fog valamiben. Már mikor először bementem, akkor kirázott tőle a hideg. Alacsony nő volt, okoskodó arccal és platinaszőkére festett, rövidre nyírt frizurával. A szemei olyan feketék voltak, hogy nem tudtam kivenni a pupillája körvonalait. Leültetett magával szembe, az osztályteremben egy székre. Már csak az hiányzott, hogy megszólaljon!

- Mesélj magadról, kérlek! – mondta affektáló hangon.

- Anne Ice vagyok, egy nem éppen a földön járó lány. Szeretek olvasni, verseket írni és foci meccseket nézni. Az édesanyám egyedül nevel, mert az apukám és a bátyám négy éves koromban meghaltak. Utálom, ha az emberek annyira közhelyes kérdéseket tesznek fel, hogy ráz a hideg tőle, és ki nem állhatom Christopher Caren-t! – az utolsó kijelentésnél direkt felemeltem a hangom. Tudtam, hogy a szőke fiú odakint hallgatózik.

- Am… - a nőci megszeppent. – Elmesélnéd nekem, hogy mitől félsz gyakran?

- A sötéttől, a bogaraktól, a csúszó-mászó állatkáktól, a víztől, például a tenger, tavak, strandok, és azoktól a bunkó srácoktól, akik direkt szúrnak ki velem. – ismét felemeltem a hangom, mert Aaron is odakint állt.

- Am… - a nőci ismét zavarban volt és gyanakodva pillantott az ajtó felé. – Áruld el nekem, hogy mit érzel most, hogy elválasztottak az édesanyádtól?

- Ki tudnék nyírni valakit. – mondtam hangosan. Odakint fuldokló kacaj, majd egy visítás. A szőke nő próbálta leplezni kiborultságát.

- Köszönöm… kimehetsz…

Boldog voltam, hogy nem kell tovább sínylődnöm. Amikor kinyitottam az ajtót Matt-be ütköztem. Derűsen mosolygott rám és gratulálóan nyújtotta felém a kezét. Kezet ráztunk, aztán körbenéztem. Aaron a falat támasztva állt közel hozzám, és úgy nézett rám, mint egy kiskutya, aki tudja, hogy rosszat csinált. A visítást Monica hallatta, mert Chris undorító módon összetapizta (nem mintha a szintén szőke „liba” nem örült volna neki).

Megvártuk, amíg nagyjából mindenki végez, és már csak Christopher volt hátra. Valamiről nagyban tárgyaltak Mike-kal és Matt-tel, aztán amikor behívták mindenki az ajtóra tapasztotta a fülét. Elhangzottak a szokásos kérdések, és a focista válaszolt is rájuk, de aztán csend támadt. És vártunk, és vártunk, de nem hallottunk semmit. Két perc telt el és léptek hallatszottak. Hátra ugrottunk és néztük, ahogy a pszichológus kipirulva távozik.

A szőke fiú diadalittas vigyorral jött ki és a győzelem jelét mutatva összepacsizott a fiúkkal. Mi, lányok rosszat sejtve összenéztünk. Ezeknek az idiótáknak még ebben a helyzetben is kedvük van effajta perverz akciókra? Egyet biztosan tudtunk: ebből hatalmas botrány lesz!

Aaron a szemöldökét ráncolva figyelte a barátait, de nem ment közelebb. Miután megunta, hogy nem avatja be senki, elment a szobájába. Zoey rám pillantott és remélte, hogy értem mit akar. Mi is visszamentünk a szobáink felé. A kanyar után azonban sikeresen beleütköztem a visszafelé tartó Real drukkerbe.

- Bocsi. – mondta automatikusan, aztán mégsem ment tovább. – Ne haragudj, kérlek azért, ami kora reggel történt. Nem akartam rosszat, de Chris-nek elszállt az agya.

- Nagyon jól tudtad, hogy mi lesz! Ne add itt az ártatlant.

- Miért nem hiszel nekem? – kérdezte. Kék szemeiből az őszinte megkérdőjelezés csillogott rám. Elgondolkoztam rajta, hogy vajon tényleg, miért nem hiszek neki. – Mert Real Madrid drukker vagyok?

- Nem… ne haragudj. – mondtam, és elsomfordáltam mellette. Megálltunk az ablakban Zoey-val és beszélgetni kezdtünk. Még visszapillantottam. Volt valami nem mindennapi ebben a fiúban. Még ha nem is volt a gimnázium legfelkapottabb pasija… tiszta, kék szemek, sötét, szinte fekete haj…

Egy hónap alatt minden megváltozott. Beletörődtünk… de hát mi mást tehettünk volna? A tantermeket kényelmesen berendezték. Mindenki megkapta a cuccait, és berendezkedett. A „szobám” egyszerűen csodálatos lett: a könyvtárat vettem az uralmam alá, és szabadidőmben állandóan olvastam. Az első hetünk végére három könyvet tettem vissza a polcra, és vasárnap este elővettem a negyediket. Főleg az ifjúsági regények érdekeltek, és szerencsém volt, hogy tele volt velük a terem. Úgy éreztem magam, mintha egy elvarázsolt helyen lennék. Körülöttem csend, könyv illat, és félhomály.

A lámpa nap közben is égett, mert odakint teljes sötétség uralkodott. Éjjel nappal fekete füst uralta a tájat és egy mukkot sem lehetett látni. Próbáltunk nyugodtak maradni, de valljuk be, hogy mindenki félt. Reggelre kihűlt az épület, és tekintettel erre, vastag ruhában kellett aludnunk. Az osztályfőnökünk még akkor is meglátogatott minket, amikor nem volt velünk órája. Bármilyen sárkányszerű nőszemély tudott lenni néha, úgy féltett minket, mint a saját gyerekeit.

Új pszichológust kaptunk. Sokkal tűrhetőbb volt, mint az előző. Komolyabban foglakozott velünk, mindenkinek a saját problémáival törődött és nem az általános kötelező kérdéseket tette fel. Megkedveltem, hiszen a barátnőmön kívül nem tudtam arról, hogy valakivel lehet-e egyáltalán így beszélgetni. A hét minden napján ott volt és megfigyelt minket, aztán a „tanítás” után fél órát mindenki bent töltött nála.

Csütörtökön egészen meglepett. Kikérte a véleményemet az eddig eltelt napokról, és hogy milyennek érzem a szűk osztály kapcsolatát. Ez még nem is volt furcsa…

- Vettél észre valamit? Hogy látod, vannak olyan fiúk, akik esetleg vonzódnának felétek, vagy fordítva?

- Am… - gondolkoznom kellett. Tudtam egy pár dologról, de a legtöbb magánügy volt. – Az a helyzet, hogy nem árulhatnék el semmit. A lányok egy részéről tudom, hogy vonzódnak pár fiú iránt, de ez titok.

- Tőlem nem szivárog ki. Azért fontos elmondanod, hogy esetleg, ha probléma akadna, tudjuk mi a helyzet. Remélem érted. Nem akarom világgá kürtölni senkinek sem az érzéseit, de tudnom kéne, hogy kinek ki tetszik. Te vagy az egyetlen lány, akit meg merek kérdezni erről, mert az osztályfőnökötök szerint veled mindenki jóban van.

- Hát. – mosolyogtam.

- Mesélj nekem először, hogy Monica-ról tudsz-e valamit!

- Oda van Christopher beképzelt fejéért… azaz… érti, miről beszélek. De nem érzelmi alapon. Nála ez nem így működik.

- Kiről tudsz még?

- Christy, Amy és Lili, Matt után bolondul… a többiekről nem tudok.

- Zoey? Úgy láttam, hogy néha a semmibe réved, és elkalandozik. Ez nem a honvágytól van.

- Neki is Matt jön be. – motyogtam alig hallhatóan. Rosszul esett, hogy elmondtam, de sarokba voltam szorítva. A nő egyszerűen úgy nézett rám, mint aki mindjárt kettéroppant, ha nem válaszolok őszintén. Hamisan elmosolyodott és lejegyezte, amit mondtam.

- És veled mi a helyzet? Te vagy a legjobban elvarázsolva órán.

- Nem… erről nem szeretnék beszélni. – mondtam hirtelen.

- Régi szerelmi történet? Esetleg valami miatt kerülitek egymást? Kérlek! Látom rajtad, hogy szenvedsz miatta. Segíteni szeretnék és elhiheted, hogy nem rohanok oda az illetőhöz és nem újságolom el neki! Az osztályfőnök előtt titkolhatod nyugodtan, mert ő biztos elkotyogja… - a szájára tette a kezét, de aztán elvigyorodott. Annyira fiatalos volt, olyan élettel teli, és őszinte, hogy én is elmosolyodtam.

- Nem szeretném elmondani a nevét, de annyit elmondok, hogy nem lehet közöttünk semmi. Azt sem mondom el, hogy miért, csak hogy a véleményünk valamiről nagyon különbözik és mindketten túl büszkék vagyunk.

- Mit érzel?

- Kettősséget. Nem akarom, hogy létezzen, de néha elmerengek, hogy milyen is lenne.

Hallgattunk egy darabig. Gondolom ő végig azon agyalt, vajon kivel nem értek egyet és miben. Tudtam, hogy előbb utóbb rá fog jönni. De reméltem, hogy inkább utóbb. Nem örültem, hogy letelt az időnk. Nagyon szívesen beszélgettem volna még vele, sőt az utolsó másodpercben elszántam magam, és el akartam mondani az igazat, de ő előbb megszólalt és elköszöntünk egymástól.

Kint a folyosón Aaron ült egy széken. Ő volt a következő, mert aznap névsor szerint hívtak be minket és nem életkor szerint. Fáradtan nézett fel rám, amikor elmentem mellette, és halkan köszönt. Visszaköszöntem. Volt valami érthetetlen a tekintetében, amit még nem vettem eddig észre. Zoey szokott így nézni, mielőtt kérdezni akar valamit.

- Jól vagy? – kérdezte végül, mivel nem jutott más eszébe. Visszafordultam.

- Igen. Sok szerencsét.

- Kösz. – elmosolyodott és felállt, hogy bemenjen. Megvártam, amíg becsukja az ajtót, aztán megfordultam. Szinte felsikítottam úgy megijedtem: Mike mögém lopózott, amíg háttal álltam a folyosó többi részének, és jót vigyorgott rajtam.

- Mi ez az áhítatos hangulat közöttetek?

- Hagyj békén! – mondtam neki, és elindultam a szobám felé. A nyomomba szegődött.

- Úgy néztetek egymásra, mintha évek óta nem láttátok volna egymást. Vagy mondjam máshogy? Olyanok voltatok, mint akik éppen belezúgtak egymásba!

- Mi? – álltam meg tettetett döbbenettel. A szívem tájéka fájni kezdett, hogy ezt teszem, de nem tudtam megállni. – Gondolj már bele! Ő Real-os, én Barca-s. Nagyon nem jön össze!

- Igaz. – visszanézett. – Szerinted ezt az egyetemes büszkeséget meg lehet törni?

Fagyasztó pillantást mértem rá, majd otthagytam. Tudtam, hogy nagyon csúnya dolog volt ez tőlem, és nem a szívem cselekedett, különben nem ezt a kifogást mondtam volna. Szerettem volna darabokra törni a büszkeségem jégcsapjait, de úgy éreztem megközöztek. Végig ezen járt az agyam és azon, amit Mike mondott. Tényleg úgy nézett volna rám? Miért kellett így reagálnom? Mi lesz, ha visszajut Aaron fülébe?

Amikor hétfő reggel felébredtem, hideg volt. Rossz szokásomhoz híven, ismét két órával korábban keltem a kelleténél. Az első reggel óta nem találkoztam ilyenkor Aaron-nal. Mindig, amikor elmentem az ajtaja előtt hallottam, hogy megfordul, vagy, hogy megigazítja a takaróját, esetleg ásít egyet. Feltételeztem, hogy nem alszik, de nincs kedve felkelni ebben a hidegben.

Nem volt ez máshogy akkor sem. Piszkosul fáztam, de nem érdekelt. Egyedül egy dolog tartott vissza: nem égett egy lámpa sem a folyosón… én pedig a sötéttől úgy félek, mintha életveszélyes lenne. Nem hallottam semmit, de amikor körbenéztem egy kicsit megnyugodtam, hiszen az ablakon át egy kis homályos fény szűrődött át. Odamentem hát, és megpróbáltam megnyugodni. A szívem hevesen vert és minden apró hangra összerezzentem.

Bámultam kifelé és közben anyára gondoltam. Eddig nem temetkeztem az önsajnálatba, és nem sírtam még egyszer sem a bezárásunk óta, de éppen itt volt az ideje, hogy engedjek ezen a szorításon. Észre sem vettem és már záporoztak is a könnyeim. Drága édesanyám mindig mondta, hogy bájos vagyok sírás közben. Vele ellentétben sohasem dagadt fel a szemem és az orrom egy kiadós zokogás után.

Próbáltam csendes maradni, nehogy felébresszek valakit, de nem tudtam abbahagyni. Behunytam a szemem és lehajtottam a fejem. Sok volt már ez nekem. Megfogadtam, hogy soha többé nem hagyom ilyen sokáig a felszín alatt rejtőzni az érzelmeimet. Eltelt öt perc és úgy éreztem vége. Megtöröltem az arcom, a pulóverem ujjába, de megdermedtem. Éreztem anya kedvenc öblítőjének illatát. Ó Istenem! Mennyi szép emlékem van róla! A forró délutánok, amikor az udvaron kiterítettük a lepedőket száradni. Annyit játszottunk ketten… sajnos csak ketten. Mindig nevettünk, amikor az egyikünk hirtelen előbukkant a túloldalról, aztán kergetőztünk. Végül mindketten sírva fakadtunk…

Befogtam a szám, mert ismét keservesen zokogni kezdtem. Összepréseltem az ajkaimat, de nem segített. Lehajtottam a fejem és megtámasztottam az ablakpárkányon. Megéreztem a radiátorból áradó enyhe meleget. Örültem, hogy végre valaki bekapcsolta. Mély levegőket vettem, de percenként újra rám tört az a fájdalmas érzés. Még mindig ebben a testhelyzetben voltam, amikor valaki megérintette a vállam.

Tudtam, hogy Zoey az, ezért nem fordultam meg. Ismét sírni kezdtem, és hagytam, hogy megveregesse a vállam, és közelebb húzódjon. Csukott szemmel az ölelését kerestem, és megtaláltam, csak hogy… ijedten ellöktem volna magam, de nem engedett. Kicsit felkavart lelki állapotban, de összekulcsoltam a háta mögött a kezem. Éreztem, hogy ő is sír, és ugyanúgy fél a jövőtől, mint én.

Láttam, hogy Zoey kinéz a „szobája” ajtaján és elkerekedik a szeme. Hát, nem minden napi látvány volt, az biztos. Már alapjában, az sem, hogy Aaron sír. De hogy közben átölel… nem volt egyáltalán szenvedélyes. Sőt, szenvtelen volt, attól függetlenül, hogy éppen hagyta az érzelmeit kiömleni.

Nem tudom mennyi idő után, de elengedett. Sóhajtott egyet, aztán a szemembe nézett, vagyis próbált nézni, mert sötét volt. Hallgattunk. Kínos helyzet volt, mert mindketten tudtuk, hogy ha most éppen nincs ez a „világ vége” helyzet, és egy általános gimnáziumi napon történik ez meg, két perc alatt híre menne a dolognak és mindkettőnket azonnal kiraknának a drukker klubjainkból.

- Nem tudom, hogy magyarázzam ki magam. – mondta megtört hangon.

- Nem kell magyarázkodnod. – szólaltam meg csendesen, majd szipogtam. – Jól esett. Menj és próbálj elaludni, oké?

- Rendben. – a szobája felé nézett, de nem indult el. Hallgatózott, és nem hiába: valaki felsírt. Azonnal tudtam, hogy Monica az. Ösztönösen elindultam a hang irányába, bár nem láttam semmit. Tudtam, hogy a folyosó legvégén, a jobb oldalon, a második terem az övé. Reméltem, hogy nincs semmi baja. Benyitottam és először elvakított a fény, de aztán megláttam őt.

   A szőke lány a hasán tartotta a kezét és fájdalmas arcot vágott. Nem festett túl jól, engem egyenesen megijesztett. Utánam azonnal megérkezett Zoey és Aaron is. Mind ugyanolyan képet vágtunk: döbbentet. Monica ránk emelte rémült szemeit és mondani próbált valamit, de nem jöttek ki szavak a száján.