Sansa elszökik Sandorral a Feketevíz-öbölbeli csata közben, és ez a kis találgatás szerint örökre megváltoztatja a sorsukat. Messzi földek és önmaguk felfedezése várja őket. <hr> Fordítás. Az eredeti történet itt lehet megtekinteni: http://www.fanfiction.net/s/8315597/1/Beyond-the-Ice-the-Fire-How-Fragile-is-the-Heart

„Valamiféle ösztönnek engedelmeskedve felemelte a karját, és szelíden a kezébe vette a férfi arcát. A szobában túl sötét volt, így nem tudta kivenni a vonásait, de érezte a ragacsos vért és valami nedvességet, ami azonban nem vér volt.

- Kismadár - mondta még egyszer Sandor Clegane. A hangja nyers volt és érdes, mint a kövön súrlódó acél. Aztán felállt az ágyról. Sansa hasadó ruha, majd távolodó léptek lágyabb hangját hallotta.” 

Megfordult, hogy megnézze, Véreb mit tépett le, és meglátta a férfi fehér köpenyét a földön, az ágya mellett. Kinyúlt érte a kezével, és finoman megérintette az ujjaival. Sansa rádöbbent arra, hogy a férfi képtelen elhagyni a várost a köpenye nélkül. 

És akkor mellbe vágta a véres valóság: Sandor elment, és felajánlotta, hogy elviszi magával! Megőrült? Miért van még mindig itt? Ha meg akar menekülni, akkor itt az idő.

Sansa gondolkodás nélkül kimászott az ágyból, felvette a köpenyt a földről, és kirohant a szobájából. A folyosó vége felé érte el őt, és amikor Sandor megfordult, meglátta Sansát, ahogy ott áll, kissé zihálva, szorosan szorítva magához a fehér köpenyét. 

- A kard talán segíthet, de a Vörös Kapun való átkelésnél a köpeny praktikusabb, mint azt gondolnád - mondta neki hevesen lihegve. 

Sandor Clegane véres és ijesztő arca lenézett rá. Sansa nem volt biztos abban, hogy a férfi hallotta őt. A gondolatok kergették egymást a fejében. Tudta, hogy ha ő ott marad Királyvárban, akkor semmi jóra sem számíthat. Ha Stannis nyer, Cersei királynét le fogják fejeztetni Ser Illynnel, akár az ő apját; és ha Lord Tyrion került ki a csatából győztesen, akkor Joffrey és a verései lesznek a jutalma azért, mert cserbenhagyta a vész órájában. Abban a pillanatban elfejtette Ser Dontost, és mindent, ami azelőtt történt, mielőtt visszatért a szobájába.

Egyedül azt tudta, hogy a Véreb felajánlotta neki, hogy kimenekíti őt ebből az őrületből, és védelmet biztosít a számára. „Ha van valaki, aki tud nekem segíteni, az csakis a Véreb lehet.” 

Eközben a Véreb még mindig szó nélkül nézett le rá, így Sansa kezdett attól tartani, hogy a bor hatása miatt a férfi azt gondolja, hibát követett el.

- Térdelj le, és visszateszem rád a köpenyt.

A férfi tette, amit a lány mond neki. Sansa ráterítette a vér-és koromfoltos köpenyt a hátára, és észrevette, hogy a páncélja nem csak, hogy véres, hanem be van horpadva és meg van égve. 

Felállt, kissé imbolyogva, és megragadta kérges kezével Sansa kezét.

- Akkor gyere velem - mondta végül. - Most el kell tűnnünk innen.

De három lépést sem tett meg, amikor Sansa így szólt:

- Várj. Nem... nem hozhatnék magammal valamit?

A Véreb nevetett, és megrázta a fejét.

- Nincs erre idő, kismadár. El kell repülnünk innen, mielőtt túl késő lesz. Mellesleg - mondta, enyhén oldalra döntve a fejét - mégis mit hoznál magaddal? Ruhákat, könyveket, hárfát? Attól tartok, nem lesz rájuk sokáig szükséged.

Sansa dacos tekintettel nézett fel rá.

- Igazából a meleg köpenyemre és az ékszereimre gondoltam. Ez nem sok, de lehet, hogy el tudnánk cserélni őket valamire. 

Sansát elégedettséggel töltötte el a férfi döbbenettel vegyes, elismerő arckifejezése. 

- Megint csak igazad van, okos kismadár. Akkor menj, de jobb lesz, ha sietsz.

Sansa sarkon fordult, benyitott a hálószobájába, és gyorsan eltette a kis arany ékszeres dobozát. 

Azután a ruhásszekrényéhez ment a legvastagabb köpenyéért, amit belegyömöszölt a dobozba.

A szoba sötétjében, az újra és újra felcsapó futótűz fényében Sansa meglátta azt az üres boroskancsót, amit Véreb nem sokkal előtte a padlóra ejtett. 

„Ha meglátják, lehet, hogy rájönnek arra, hogy a Véreb segített nekem a szökésben.” Megragadta, és kihajította az ablakon keresztül. 

Véreb akkor megjelent az ajtajánál. Úgy tűnt, hogy kissé kijózanodott a ténytől, hogy Sansa vele tart.

Ahogy a lány felhúzta a lovaglócsizmáját, megkérdezte:

- Készen állsz?

Sansa bólintott, és megpróbálta féken tartani hevesen dobogó szívét.

Vajon a félelemtől ver így, vagy az örömtől, hogy sohasem kell újralátnia Joffreyt? Bizonyára az utóbbitól. Valahol mélyen belül tudta, hogy semmi baj nem érheti Véreb oldalán, legalábbis ezt mondta neki percekkel ezelőtt - ennek ellenére nekiszegezte a tőr hegyét... 

Mégis, Sansa biztos volt benne, hogy sikerül kijutniuk valahogy a városból.

- Menjünk.

Sandor Clegane szorosan megfogta a kezét, és vissza se nézve elmenekültek.

2. fejezet: A lángoló város

Évekkel később Sansa úgy emlékezett arra az estére, mint a leghosszabb estére az életében. Azt gondolta, hogy már elég sok mindenen ment keresztül, mielőtt a Véreb megjelent a hálószobájában, de igazából az volt még csak a kezdet. Szíve a torkában dobogott attól a pillanattól kezdve, hogy megszöktek onnan.

Sansa szorosan Véreb nyomában haladt, ahogy átmentek Maegor erődjének a felvonóhídján. Le volt engedve, és az emberek, akik állítólagosan őrizték a hidat ezen az estén, már rég elmenekültek. Gyorsan átmentek rajta, és hamarosan lefelé rohantak a szerpentinösvényen, hogy eljussanak a Fehér Toronyhoz tartozó istállókhoz, ahol, döbbent rá a lány, Sandor Clegane bizonyára már úgy töltötte az éjszakát, mint a Királyi Őrség tagja.

Ahogy a Véreb előkészítette a lovát, Sansa látta, hogy övé az egyetlen ló az istállóban. 

Sansa még mindig cipelte a medvebőr köpenyt a hóna alatt. A Véreb elvette tőle, és belesüllyesztette a nyeregtáskájába, miután hátrapillantott a válla fölött, hogy megnézze, van-e valaki a közelben. A kardja a nyeregben lógott, ahonnan könnyű volt elérni lovaglás közben; ezenkívül a lótakaró és a kutyafej-sisakja is hozzá volt erősítve, bár úgy tűnt, a bal fülét levágták. A zsákon belül pár alma, valamint csillogó arany rejtőzött. 

- Mi ez? - kérdezte Sansa Vérebtől.

- Étel, és ami maradt még a nyereményemből édesapád versenyéről. Az a helyzet, hogy költöttem belőle egy keveset, de több mint elég ahhoz, hogy kisegítsen minket. Figyelj, kismadár. Ha elfognak minket azelőtt, hogy elhagynánk a Vörös Kaput, csak mondd azt, hogy elraboltalak téged, hogy váltságdíjat kapjak a Starkoktól, megértetted? 

- Nem! Ha ezt teszem, Ser Illyn le fogja vágni a fejedet!

Véreb rekedten nevetett. 

- Oroszlánok vagy szarvasok, ha elkapnak engem, egyikőjüknek sem kell okot szolgáltatnom. Mindenképpen halálra fognak ítélni.

Sansa azt gondolta, hogy semmit sem fog úgy csinálni, ahogy a Véreb mondta neki, de csendben maradt és nem feleselt vissza.

- Nem akarod viselni a sisakodat?  - kérdezte, mondani akart valamit, ami nem a Lannisterekről és a lefejezésről szól. - Védelemből?

Sandor nevetett. 

- Azonkívül, hogy megkönnyítem benne mások számára a felismerésemet már messziről, ezzel célpontot biztosítva számukra, nem hinném, hogy sokat számít, viselem vagy sem - mondta, majd felmászott a lovára. Sansa felé nyújtotta kezét, hogy ő is fel tudjon mászni a háta mögé.

- Nekem nem elöl kéne lennem? - kérdezte Sansa.

- Később, de most kell a hely ahhoz, hogy mozgathassam a kardomat. Fogj szorosan! - recsegte.

Még mielőtt a nagy, fekete paripa futni kezdett volna, Sansa már átölelte, karjaival szorosan fogva Sandort. A férfi olyan izmos volt, akár egy bika, a válla és a háta pedig olyan széles, hogy Sansa nem bírta teljesen átfonni a karjával. Úgy kapaszkodott a páncéljába, ahogy csak tudott.

A vasszegecsek a férfi mellényén bökték a felsőtestét, de Sansa gyorsan elfeledkezett erről. Furcsa volt a számára, hogy nem oldalt ül a nyeregben, de még inkább az, hogy mindezt hosszú ruhában kell tennie.

Amikor elérték a Vörös Kaput, két riadt őr megállította őket, és azt mondták nekik, hogy nem mehetnek át a Királynő régense által hozott rendelet miatt. Sansa emlékezett azokra a szolgákra, akik korábban megpróbáltak kisettenkedni, és akiket felfedeztek, majd lefejeztettek Ser Ilynnel. 

Nyelt egyet.

- A füst nem csak a kibaszott szemedet, hanem a józan eszedet is elhomályosította?! - mordult rá az egyikőjükre, aki beszélt. - Nem látod, ki vagyok, fiú?!

Az őr közelebbről is végigmérte Vérebet, és végül úgy tűnt, felismerte. Ekkor megszólalt a másik:

- Ismerünk téged, Ser, de minket arra utasítottak, hogy senkit ne… - A szavai félbemaradtak, mert Véreb a torkának szegezte a kardját. Olyan gyorsan húzta ki a hüvelyéből, hogy Sansa nem tudta, mi történik, egészen addig, amíg a férfi el nem terült a földön. A lány a levegő után kapkodott.

Clegane ránézett a másik őrre. 

- Ne hívj „Ser”nek. És nekem is van utasításom. Kinyitnád nekünk ezt az átkozott kaput?!

A fiatal őr sietett, hogy engedelmeskedjen. De ahogy keresztülmentek a kapun, Véreb még egyszer lesújtott, és megölte a fiút, ahogy az őrtársával tette. 

- Miért ölted meg őt is? - kiáltotta Sansa. - Kinyitotta a kaput!

- Látott engem és felismert - válaszolta, ahogy sürgette a lovát. - Amikor a Lannisterek elkezdenek keresni téged, jutalmat fognak felajánlani annak, akinek van bármiféle használható információja. A féreg tudta, hogy velem együtt menekültél, és azon nyomban rohant volna a királynőhöz némi ezüst reményében. Joff a végén megölte volna, mint árulót, amiért hagyott téged elrepülni. 

A férfi keserűen nevetett. „Hogy tud így nevetni ilyenkor?” A lány megrémült, de látta az igazságot a szavaiban. Úgy érezte magát, mint a lázadás napján.

„De ő megmentett akkor, és megmentett most is. Még akkor is, ha meg vagy rémülve tőle, nem szabad félned. Véreb ugyan nem lovag, de ő az egyetlen reményed.”

Keresztülvágtak egy városon, ami úgy nézett ki, mint a pokol, és az őrület közepén Sansa egy pillanatra sem engedte el Vérebet. A Vörös Kapun belül a levegőben tűz és füstszag terjengett, de Sansa igazából csak a tüzet látta; a város lángokban állt, és kicsordult a könny a szeméből a füst miatt. A hátuk mögött a Feketevíz zöld volt, de itt az utcán új tüzek törtek fel és teljes káosz uralkodott. Ahogy Sandor jobbra fordította a fejét, és azt mondta, fogja őt szorosabban, Sansa egy fél pillanatra félelmet pillantott meg azokban a sötét szemekben. Istenek! Ez a pokol sokkal rosszabb neki, mint kellene! - gondolta Sansa kétségbeesetten. Az a nézés egy szempillantás alatt eltűnt, és helyét átvette a szokásos, mogorva tekintet, miközben a lány próbálta még szorosabbra fogni az ölelését. Sansa megkönnyebbülten felsóhajtott, vagyis, csak akart, mert nem sikerült kinyitnia a száját. 

Ahogy a férfiak haldokoltak mindenütt, úgy tűnt, a világ vörös, fekete, zöld és narancssárga színekbe öltözik.

 Számos üzlet és ház leégett, és az emberek úgy szaladgáltak körülöttük, akár az őrültek. Sikolyok szőtték át az éjszakát, és az anyák gyermekeiket szólították, miközben záporoztak a könnyeik, ahogy a férfiak erőszakolják őket. Sansa szívébe rettenet költözött a kegyetlenség láttán. 

Férfiak és a nők egyaránt raboltak és fosztogattak a pékségekből és raktárakból. Sansa még azt is látta, hogy néhány zsoldos, akik úgy voltak öltözve, mint a Lannisterek őrei, csészéket és ezüsttányérokat lopnak egy gazdag kereskedő házából, miközben a kereskedő ott áll az ajtó előtt, és tépi a haját. 

Sansa zaklatottan elfordult, ahogy a jóképű zsoldos belemélyesztette a kardja hegyét a férfi szívébe. Véreb elkerülte Bolhavéget, amire Sansa alaposan megkönnyebbült.  Ha a dolgok ilyen rosszul álnak a vár közelében, el sem merte képzelni, mi lehet Bolhavégnél. 

Véreb kis utcákon és sikátorokon keresztül vezette őket egy ideig, amíg Sansa felismerte az Alkimisták Céhének a csarnokát.  

„Közel vagyunk már” - gondolta. 

Mindenütt lovasok, és kitörő zavargások voltak. Messze tőlük, a távolban hallani vélte azt a kétségbeesett éneket Baelor Nagy Szentélyénél, ahol több százan gyűltek össze azért, hogy kegyelemért könyörögjenek az isteneknek. 

Csupán azért kapaszkodott Sandor Clegane-be, hogy életben maradjon, és ne veszítse el az ép elméjét. 

Amikor a csőcselék meglátta őket elhaladni, valaki felkiáltott, hogy fogják el őket, de senki sem mert szembeszállni Vérebbel, miután vetettek rá még egy pillantást.

Csak egy ember próbálta megragadni a ló gyeplőjét, de Véreb legázolta őt. De abban a pillanatban Sansát nem érdekelte Véreb kíméletlensége, sőt, örült a vadságának. „Istenek, adjátok, hogy a többiek túl gyávák legyenek ahhoz, hogy közelebb merészkedjenek!”

 Az istenek hallgattak rá, mert sikerült minden probléma nélkül elérniük az Oroszlánkaput. Sansa homályosan emlékezett arra, hogy a Véreb azt mondta neki, hogy ők a Vaskapun fognak keresztül menni, de amint jött a gondolat, olyan gyorsan el is illant. Ahogy a Nagy kapu egyre közelebbről tornyosult föléjük, Sansa látta, hogy az aranyköpenyesek nem tudták elnyomni az emberáradatot, akik megpróbáltak elmenekülni a városból, de amikor elérték a kapukat, azok végül kivágódtak. Az őrök többsége csatlakozott a tömeghez, és velük együtt menekültek. Látta, hogy az emberek még mindig savanyúan méregetik a sötét lovukat, de utat engedtek maguk között nekik, és ők végül maguk mögött hagyták a fővárost. Sansa nem akart megfordulni, hogy vessen egy utolsó pillantást a helyre, ahol egykor oly boldog volt…

A Királyvár magas falain kívül a parasztok otthonai kis mezőkkel és a versenypályával voltak körbevéve. Voltak, akik elmenekültek a házaikból az őket fenyegető ostrom miatt, de mások maradtak, abban a reményben, hogy meg tudják védeni az ingóságaikat és a lányaikat a várost elözönlő férfiaktól. Nem volt hová menniük, így maradtak, és megpróbálták elviselni mindazt, ami éri őket. 

Ez egyfajta különös módja a bátorságnak - gondolta Sansa, miközben keresztüllovagoltak a kis viskóik mentén.

A Véreb hirtelen balra fordult, a Királyi kapu irányába, ahol a küzdelem egy része zajlott. Azok, akik az Oroszlánkapun futottak észak felé, most dél felé vették irányukat! 

Sansa kiáltani akart Vérebnek, hogy rossz irányba mennek, de nem jött ki hang a torkából. A karja és a lába rettenetesen sajgott a nyeregtől, és attól, hogy szorosan kell fognia Sandor Clegane-t. A levegőben terjengő füst miatt nem tudta kinyitni a száját köhögés nélkül. Hirtelen Véreb keletnek vette irányát, és elindult a Feketevíz felé, ahol az út találkozott az aranyúttal.

Csakhogy a Királyok kapuján túl a tornyok lángokban álltak, és tűz csapott fel az ég irányába. A kapu megreccsent a faltörő kostól, és a föld megremegett a robbanásoktól. Ők messze voltak a tényleges csatától, de a sebesült katonáknak egészen addig sikerült eljutniuk, ahol ők lovagoltak. Szinte a semmiből bukkantak elő, de a legtöbben csak botladoztak a súlyos sebeik miatt. Szerencsére azonban senki sem akarta elvenni tőlük a lovukat.

Sansa balra fordult. Abból, amit a Feketevízből látott a füstön és a mocskon keresztül, hálát adott az isteneknek, hogy lánynak született, és nem kell harcolnia ebben az őrületben. Nyilak és sikolyok záporoztak a levegőben, miközben Sansa bámulta a távoli vizeket, ahol valaha a Halpiac állt. Volt valamiféle kísérteties szépség a látványban, ami őt lenyűgözte. Ahogy a hatalmas hajók mennydörögve felrobbantak, nagy, zöld lángok törtek elő mindenütt a folyó mentén.

Hamarosan elhagyták Királyvárt és a küzdelem őrületét. Sansa hamarosan fagyűjtőket pillantott meg a távolban, akik a Rózsaúton jöttek fel. A Királyerdő felé igyekszünk, de minek? Lord Stannis együtt van a törpe klánjának a tagjaival! Vérebnek tényleg elment az esze?

De nem találkoztak senkivel, mikor beléptek a sötét erdőbe, a vészjósló, éjszakai árnyak alá.

A férfi, aki tartozott Stannisnek, nem volt messze a Feketevíz-öböltől. És különben is, azok a katonák csak a vérontással foglalkoznak, nem azzal, hogy ki vagy mi suhan el mellettük. Nem láttak felderítőket, és nem kerültek bajba az úton. Tyrion Lannister klán-tagjait sem látták sehol sem. Sansa kezdte azt hinni, hogy talán túl szigorúan ítélkezett Clegane felett. Úgy tűnt, hála az égnek, hogy tudja, mit csinál. Egyikőjük sem tudta, hogy elég szerencsések lesznek-e ahhoz, hogy elkerüljék Tywin Lannister fegyveres erőit, akik az Égikertből jönnek a Joffrey által támogatott Tyrellekkel. Egy órával hajnal előtt érték el azt a pontot, ahol a Rózsaösvény elhagyta az erdőket, és Keserűhíd és Égikert irányába halad tovább. Hirtelen a Véreb visszafordította a lovát dél felé, és elhagyta az utat, hogy letáborozzanak lent, a domboknál. A fák menedéket nyújtottak nekik, de most teljesen beléptek a Királyerdőbe. Ahogy a fák takarásba vonták őket, többé már nem tudtak tisztán kivenni egy jelölést sem előttük. Sansa Stark egyre csak azon tűnődött, hogy honnan merítette a bátorságot ilyen hosszú út megtételére ilyen rövid idő alatt...