- Roberto, Roberto, ezt hallgasd! Ez a kedvenc részem.

Puli berobogott a szobába, kezében lebegtetve közös regényük kinyomtatott kéziratát.

- Jaj már, nem lehetne, hogy békén hagyj?

Roberto dühösen horkantott, végül intett a fejével Pulinak, hogy folytathatja.

Puli büszkén maga elé tartotta a papírt, és olvasni kezdte:

- „Roberto kinyitotta az ajtót. Szétnézett, nem látja-e valaki, majd bement rajta. Odabent mindenfelé madártetemeket látott. Kibelezett volt mindegyik, amin Roberto módfelett meglepődött.

Hirtelen mozgást hallott a háta mögött. Rita volt az. Rémülten futott a szobába, majd kérdőn ránézett.

- Hát itt mi történt? – kérdezte.

- Fogalmam sincs – felelte. – De inkább nem is akarom tudni.

Azzal kirohant, hogy a lába sem érte a földet.

Végignézve a madártetemeken, hirtelen elnevette magát.

- Milyen jók is ezek a filmes trükkök. Most már biztosan nem fog többé visszatérni, hogy háborgasson.”

Puli kérdőn Robertora nézett, aki bólintott.

- Jó voltál – dicsérte Pulit. – De azért azt el kell ismerned, nekem a nyomomba sem érhetsz.

Puli hevesen bólogatott.

- Igazad van, mester, teljesen igazad van.

Összenevettek.

Jó barátok voltak ők ketten. Roberto és Puli, a hűséges társak. Jóban-rosszban együtt.

Roberto egyébiránt a regényben egy menő focista volt, a szerző innen vette írói álnevét. A műbeli Roberto szerette élvezni az életet, egyik nőt felhajtani a másik után, minden reggel más ágyában ébredni, lehetőleg minél részegebben. A szerző mindezt csak szerette volna. Ők ketten Pulival jól megvoltak ugyan a kis albérletükben, azonban mindkettejük életéből hiányzott az igazi pezsgés. Ezért menekültek a regények világába.

- Na, hová megyünk holnap, Pulika? – tette fel a kérdést Roberto, miközben kényelmesen elnyújtózott a nagy franciaágyon.

- Hát Sir Sigourre-hoz – válaszolt csillogó szemmel Puli. – Megmutatjuk neki a regényt.

- Okos vagy – simogatta meg kócos haját Roberto. – Ezért megengedem, hogy legközelebb egy teljes fejezetet írhatsz a regénybe.

Puli majd’ kicsattant az örömtől.

***

Másnap reggel felkerekedtek, és elindultak Sir Sigourre-hoz.

Sir Sigourre nyugdíjas irodalomtanár, kritikus és újságíró volt. Számos publikációja megjelent olyan neves lapoknál, mint például az Írózsenik vagy a Profizmus Napjainkban. Előszeretettel felkarolta az általa tehetségesnek tartott írópalántákat. Roberto-ra és Pulira volt talán a legbüszkébb.

Sir Sigour teával és süteménnyel várta vendégeit. Roberto és Puli, amint letelepedtek a kanapéra, azonnal neki is láttak az evésnek.

Sir Sigour köhintett, mire Roberto észbe kapott, és átnyújtotta a kéziratot. Sir Sigourre felvette olvasószemüvegét, és elmélyülten tanulmányozni kezdte a művet.

Fél óra sem telhetett el, mire újra felnézett. Lassan levette a szemüvegét, és az asztalra tette. A papírt tartó keze enyhén reszketni kezdett.

- Ez valami… remekmű! – Hangja elcsuklott a meghatottságtól. – Nem tudom, hogy csináljátok, de le a kalappal! Ahogy formázzátok Roberto és Rita karakterét, na meg ez a sok izgalom… Minden fejezetben történik valami olyan, amire az olvasó felkapja a fejét, hogy „Hoppá, erre nem számítottam!” Azt hiszem, szólok is egy pár szerkesztő kollégámnak a kiadónál, nézzék már át. Ennek a regénynek meg kell jelennie!

Roberto és Puli büszkén összenéztek. Rövid hallgatás után Roberto szólalt meg:

- És igaz, hogy még a nagy D. műveinél is jobb?

Sir Sigourre összeráncolta a homlokát. Végül így felelt:

- Ki kell jelentenem, igen. Az öreg D. írt jó könyveket, de valljuk be, több száz oldalt áldozott a nagy semminek. Mégis, Németországban ma nagy becsben tartják, és sikeres – Átható pillantást vetett Roberto-ra, és hozzáfűzte: - Ti is befuttok majd ezzel a művel, meglátjátok! Ha rajtam múlik, már holnap a könyvespolcokon lesz.

Roberto felállt, odament az öreg kritikushoz, és megölelte őt. Szorosan, mint igaz, jó barátot szokás.

- Nagyon szépen köszönjük a szívességét! Soha nem felejtjük el!

Amikor Roberto elengedte Sir Sigourre-t, Puli is odament, és követte barátja példáját. Idegesen, hadarva szólalt meg:

- Köszöntjük a szívét! Soha nem fejezzük be!

Roberto értetlenül meredt barátjára.

***

A lépcsőház kapujában összefutottak az öreg Pista bácsival.

Pista bácsi nyugdíjas kisállat-kereskedő volt, aki szabadidejét írással töltötte. Még annak idején, az internetes Szárnybontogatók Klubjában publikált együtt Roberto-val és Pulival. Éles kritikáival hamar kivívta a két jó barát ellenszenvét.

- Jó reggelt, Pista bácsi! – köszöntötte őt harsányan Roberto, és a vállára csapott. Puli követte példáját.

- Képzelje – folytatta Roberto –, most voltunk Sir Sigourre-nál, és azt mondta, segít megjelentetni a legújabb könyvünket.

- Ez nagyszerű! – motyogta Pista bácsi, és igyekezett elsétálni Roberto mellett. Roberto azonban útját állta.

- Nem is gratulál? Hát milyen írótárs maga?

- Én nem vagyok író – jelentette ki emelt fővel Pista bácsi. Roberto hangos nevetésben tört ki.

- Hát nem, ebben igaza van. Mi viszont azok vagyunk, úgyhogy lehúzhatja a vécén a kritikáit!

- Én csak jót akartam… - próbálkozott Pista bácsi, de Roberto-t nem hatotta meg.

- Azzal, hogy lesz.rozza a regényünket? Igazán kedves, tényleg.

- Rávilágítottam a hibákra. De nem csak én láttam őket hibának, ha jól emlékszem.

- Maga egy szarházi! – sziszegte dühösen Roberto, és arcon köpte Pista bácsit. Erre Puli is közelebb lépett.

- Maga házi szar! – mondta, és ő is arcon köpte Pista bácsit.

***

Két hét telt el a Sir Sigourre-nál tett látogatásuk óta. Roberto és Puli közös regénye, a Roberto élete ott pihent a nevesebb könyvesboltok ifjúsági regényei között.

Roberto és Puli gyakran lejártak a közeli könyvesboltba, hogy meggyőződjenek róla, mennyire kelendőek. Nap nap után azonban csak csalódás érte őket: regényükből egy darab sem fogyott.

Egyik délelőtt kíváncsiságból odaálltak a pénztáros elé. Roberto megkérdezte:

- Maga megismer minket?

A pénztáros hosszan elgondolkozott, végül tagadólag megrázta a fejét.

- De hiszen itt is van regényünk, ebben a boltban! – próbálkozott Roberto, de a pénztáros nem mutatott különösebb érdeklődést.

- Nem hiszem el, hogy nem ismer minket – súgta Pulinak, kissé odébb húzódva a pulttól. – Hiszen…

Ekkor elakadt a lélegzete. Egy anyuka a tízéves-forma kislányával az ifjúsági regények felé vette útját.

Roberto lélegzetvisszafojtva várta a fejleményeket.

- Anya, vegyük meg a Roberto életét! – könyörgött a kislány, meg-megrántva anyja blúzának szélét. – Az Evelinnek is megvan, és azt mondja, nagyon jó.

- Sajnálom, kislányom, nincs ilyen zagyvaságra pénzünk.

Azzal odébb sétáltak. A kislány azonban nem adta fel.

- Anya, ha nagy leszek, olyan fiút szeretnék magamnak férjül, mint Roberto. Na, kérlek, vegyük meg! Most lesz a születésnapom.

Az anyuka sóhajtott, végül beadta a derekát. Visszament az ifjúsági regényekhez, leemelte az egyik példányt, és a kosarukba tette.

- Hallottad, Pulika? Ez már azt jelenti, hogy az országban kettő példányt már biztosan eladtak! Híresek leszünk!

Puli csillogó szemmel, hevesen bólogatott.

***

Pista bácsi otthon, a megboldogult felesége befőttes üvegei közt itatta az egereket. Kezében tartotta egy régi kéziratát, amit akkoriban meg akart mutatni az egyik kiadó ismerősének. Minél többször olvasta azonban újra, annál bizonytalanabb lett. Végül úgy döntött, nem érdemes próbálkozni, mert pocsék a mű.

Éveken keresztül töltötte fel írásait a Szárnybontogatók Klubjának honlapjára, hátha valaki felfigyel rá. Ám az utóbbi időben már ott sem merte őket publikálni. Nem érezte elég tehetségesnek magát. Ehhez még segítségül járult, hogy Roberto és Puli rendre leteremtették. Persze, a kritikái miatti bosszúból. A többi klubtag meg vagy hallgatott, vagy helyeselt. Pista bácsi hamar megunta a helyzetet.

Most egy lábasba tette a kéziratot, és remegő kézzel meggyújtotta. Keserves könnyein át nézte, ahogy hosszú évek munkája válik hamuvá.

Aztán bement a szobába, ahol a csillár helyén vastag kötél lógott, hurokkal a végén. Alatta szék – arra állt rá, majd miután fejét átcsúsztatta a hurkon, kirúgta maga alól.

Teste még pár másodpercig vonaglott, végül megadta magát a halálnak.