Tina sietősen tipegett be magassarkújában a pompás nappaliba. Magasra tupírozott, vörös haja a sietség ellenére is katonásan állt, hála a betonbiztos hajfixálónak. Leginkább szafaládéra emlékeztető, új keletű ajkával feszesen csücsörített, mint mindig, amikor valami nyomta lelkét, mely megbújt D kosaras műmelle alatt. 
− Cicám! Cicám, hol vagy? − szólítgatta barátnőjét. Viki a kanapén feküdt és keservesen sírt. 
Szép arca, plasztikai sebésze legnagyobb műve, csupa maszat volt az elkenődött szemfestéktől. 
− Jaj, Drágám, gyere gyorsan! − intett kétségbeesetten rózsaszín karmos kezével barátnője felé.
− Mi a baj, Cicám? − kérdezte Tina, miközben lecsüccsent mellé.
− Jaj, ne is kérdezd, Drágám! Súlyos betegségben szenvedek! − felelte Viki, s elejtett egy halk sikolyt. − Meghíztam!
Tina ijedten szájára tapasztotta a kezét.
− Úr Isten! És fertőző?
− Nem tudom − felelte tragikusan Viki, és kisöpört egy szőke tincset homlokáról. 
− De mégis hogy történt? És mikor?
Viki mély levegőt vett, hogy megviselt idegeit kissé lecsillapítsa, majd kezébe vette vadonatúj topánkáját a fényesen csillogó parkettáról.
− Ezt a szandit ma vettem. Tudod, abban a cuki boltban, ami a plázában van. És képzeld, kihíztam néhány óra alatt!
− Ez rémes! És nem lehet, hogy csak a szandi fogyott le?
Viki gyászosan nemet intett. Felállt és a mérlegre lépett.
− Nézd meg, hány kiló vagyok! − kérte meg barátnőjét. − Én nem vagyok rá képes. 
Tina szembeállt vele, és erősen koncentrálva az eredményre meredt. 
− Kilencvenkilenc! − ordított fel ijedten.
− Istenkém, a reggel még csak hatvanhat voltam! Egyre súlyosabb az állapotom. − Viki szája ismét sírásra görbült.
− Ne aggódj, Cicám! − vágta rá hősiesen Tina. − Fogyókúrázni fogsz. És én veled tartok!
Viki a meghatottságtól puffasztott mellkasára tapasztotta kezét. 
− Milyen nemeslelkű vagy! Te vagy a legjobb barátnőm.
Tina szeme is könnybe lábadt.
− Ó, Cicám, te meg az enyém − felelte a lány és átölelte barátnőjét.
− És hogy fogjuk csinálni? − kíváncsiskodott Viki. − Ledugjuk az ujjunkat a torkunkon?
− Dehogy! Az már tavalyi divat − mondta Tina lenézően. − Láttam egy szupi műsort a bébécén. Abban azt mondták, hogy csak kaliberszegény ételeket kell enni. Kitakarítjuk a hűtődet.
− De én nem akarok takarítani! − rimánkodott Viki.
− Nem úgy fogunk takarítani. Csak kivesszük belőle a kövér ételeket.
− Hogy ez mennyire lol! − tapsikolt örömében a szőkeség. − Olyan intelligens vagy, mint az a mosópor a plazmában. 
Tina büszkén darázsderekára helyezte kezét.
− A nyolcadik osztályt is csak háromszor jártam − kontrázott rá.
Átsiettek a konyhába és óvatosan kinyitották a hűtőt. Tina tudálékosan a belsejébe nézett, majd válogatni kezdett. Egy rúd szalámi akadt a kezébe. Alaposan megmarkolta és tanulmányozni kezdte.
− Ez tök vékony, tehát maradhat. Mamikám! − sikított, amikor megpillantotta az alsó polcon lévő almát. − Nézd, milyen dagadt! Azonnal szabadulj meg tőle!
Viki rémülten kisöpörte a gyümölcsöt a hűtőből, és ahogy az a földre ért, veszettül taposni kezdte. Tina is bekapcsolódott a mentőakcióba. Hosszú tűsarkaik alatt az alma fájdalmasan ropogott, majd teljesen szétroncsolódott.
A küldetés végeztével a lányok megkönnyebbülve kifújták magukat és elégedetten visszamentek a nappaliba.
− Nézd meg, hogy fogytál-e − mondta Tina szőke barátnőjének, aki egy másodpercet sem késlekedett, izgatottan magához vette a cipőt. Ám amikor megpróbálta beledugni lábát, ismét csalódnia kellett. Panaszosan Tinára pillantott.
− Ez sem segített. Miért mindig velem történnek ilyen szörnyűségek? − rázta öklét a magasban, utána kilépve minden béketűréséből többször is a dívány melletti asztalkához verte a cipőt. Hirtelen megtorpant, amikor észrevették, hogy egy papírgalacsin kifordult annak orrából. Egy végtelennek tűnő másodpercig meghökkenten pislogtak egymásra, majd Viki gyámoltalanul felpróbálta a lábbelit. Arca nyomban felragyogott az örömtől.
− Hát sikerült! Hát mégis sikerült! − ujjongott.
− Látod, a kemény munkának mindig megvan az eredménye − bölcselkedett Tina, és elismerően megtapsolta Vikit. 
− Jaj, az ilyen tragikus helyzetekben döbbenek rá csak igazán, hogy milyen fontosak a fontos dolgok. Gondolj csak bele! Van, aki olyan szegény, hogy még gyémánt nyakékre sincs pénze.
− Bizony! − helyeselt Tina. − Épp ezért adakozok én is. 
− Tényleg? − csodálkozott Viki. − Hogy te milyen rendi vagy! És mit adakozol?
− Tudod, vannak Afrika országban ilyen emberek, és képzeld, rettenetesen le vannak égve. Olyan feketék, mint a négerek.
− Szentséges ég! − sajnálkozott szőke barátnője.
− Ezért küldtem nekik egy csomó naptejet. 
− Hogy te milyen adózó vagy! − Viki valósággal ragyogott a csodálattól. − Ú, majd elfelejtettem. Láttad mostanában Micit?
− Ú, láttam − csillant fel Tina szeme, mint mindig, amikor szaftos pletyka van a láthatáron. − Olyan kövér! Akkora a hasa, mint egy... − elgondolkodott, nem találva megfelelő hasonlatot. − Szóval nagyon nagy.
− Ja, és ráadásul még hazug is − mondta durcásan Viki. − Mindenkinek azt mondja, hogy a kilencedik hónapban van. Pedig biztosan tudom, hogy öregebb. 
− így van, barátném! Manapság az emberek nagyon sok hülye hülyeséget összebeszélnek. 
− És mennyire gonoszak! − háborgott a szőkeség. − A múltkor is ment ilyen dokufilm a plazmában. Mindenféle emberekről beszéltek. Képzeld, valami Katrina hatalmas pusztítást végzett az USA-ban. 
− Az olyan, mint a USB? − érdeklődött Tina.
− Dehogy, te buta − felelte elnézően Viki. − Az az Egyesült Államok.
− Érdekes, én azt hittem, az Egyesült Államok az Amerika. Milyen jó, hogy van egy ilyen okos barátnőm, mint te − mosolygott hálásan Tina. 
− De te okosabb vagy! − duruzsolt Viki.
− Nem, te vagy az okosabb! − ellenkezett behízelgő vigyorral a vörös lány.
− Mindketten okosak vagyunk! 
− És szépek is!
− A legszebbek!
Örömükben felpattantak és ugrándozva tapsikoltak.
− Juj, menjünk vásárolni! − kiáltott fel Tina.
Viki megtorpant a kellemes ajánlat hallatára.
− Gondolatolvasó vagy. Öribarik?
− Öribarik! − bólogatott hevesen Tina, majd régi szertartásuknak megfelelően eszkimó puszit váltottak és kézen fogva eltipegtek.