II.

A könyvtár tele volt jobbnál jobb könyvekkel. Találtam mindenféle egyiptomi démonűző amulettet, kerestem az alvilági lények között azt a csúnya kis manót, akit láttunk, illetve mindenhol, utánanéztem a papírgyártásnak is, hogyan lehet ilyesmit előállítani, de sajnos nem jutottam előbbre. Annyi könyvet néztem át egy nap, ahányat csak tudtam, napokat töltöttem a könyvtárban, hiába. Viszont, felbuzdulva azon, amiket az amulettekről, füstölőkről olvastam, beszereztem néhány dolgot. Vettem egy szentelt keresztet is, hegyikristályt, fokhagymát tettem az ablakokba, fenyőágat az ajtó fölé, cirokseprűt az ajtó elé.
Andris furcsán nézett rám, de mivel semmilyen épkézláb magyarázat nem volt a papírra, az álmainkra, hagyta, hogy tegyek, amit akarok. Sajnos mindezek az óvintézkedések hatástalannak bizonyultak, hiába minden, rémálmainkban üldöztek minket, láttuk a képet, a furcsa manót, időnként a ballonkabátos alakot is.
A rendőrség egy hónap múlva feladta a kutatást, a képet visszakaptuk, bár nem szerettük volna, de ragaszkodtak hozzá, hogy vigyük el. Nem találták meg azt, aki lerajzolt minket, s mivel egyéb bűncselekmény nem történt azóta sem, a nyomozást felfüggesztették.
A képet eltettem az egyik fiókba. Andris el akarta égetni, újra kidobni, de mivel féltem, hogy újra megkapjuk, azt mondtam, inkább maradjon, és nyomozzunk mi tovább, ha már a rendőrség nem hajlandó. Számukra nem jelent semmit az, hogy rémálmaink vannak, sőt, azt javasolták, menjünk el pszichológushoz.
Egyik nap, épp a könyvtárból tartottam hazafelé, amikor megláttam valakit az út túloldalán. Szürke ballonkabátot és kalapot viselt. Rögtön megismertem, ő az, akitől a képet kaptuk!
Kiabálni kezdtem neki, szaporázva lépteimet, már-már futva közeledtem felé.

– Hé! Hé! Maga! Várjon! Álljon meg! Mi ez a kééép? – de a ballonkabátos, mikor észrevett, sietve indult tovább, át a parkon, hiába szaladtam utána, eltűnt.

Este elmeséltem Andrisnak, mi történt. Felhívta az egyik barátját, akinek volt kapcsolata a rendőrségen. Szerettük volna, ha figyelik a házunkat, hátha megjelenik újra ez az alak és elkapják. Hiába volt kapcsolatunk is, nem sikerült elérni, amit akartunk. Igazából, amióta ide költöztünk semmi sem sikerült, Andrist nem léptették elő, nekem nem sikerült munkát találnom, sőt, folyton beteg voltam, állandóan megfáztam, hasztalanul szedtem be ezerféle gyógyszert, nem tudtak kikúrálni.
Elegem volt már mindenből és mindenkiből lassan, amint hazaértem feszültté váltam, hiába füstöltem tele a lakást tömjénnel, egyre boldogtalanabb voltam. Andrisnak munkahelyi problémái adódtak, félő volt, hogy elveszíti az állását, e miatt is feszült volt minden nap. Amikor hazaért, sokat veszekedtünk. Szerinte túl sokat költöttem mindenféle vacakra, amik egyébként sem váltak be, de nekem meg kellett próbálnom tenni valamit, nem tudtam itthon ülni és várni. Ha itthon voltam, folyton azt a fiókot néztem, amiben a kép volt, átraktam máshová újra és újra, pakoltam, mint valami megszállott, de a tekintetem mindig odaszegeződött, ahol a kép volt.
A házunkkal is bajok voltak. Javíthatatlanok. Csöpögött a fürdőszobai csap, hiába hívtunk szerelőt, hiába cserélte ki, az folyton csöpögött, kivéve hajnalban, olyankor valahogy nem szeretett csöpögni. A tapéta egyszerűen levált a hálószobánkban. Visszaragasztottuk, lecseréltük, mindhiába, a tapéta újra és újra lejött, végül leszedtük és kifestettük, de akkor a vakolat kezdett hullani, hol a mennyezetről, hol a falról. A konyhában elromlottak az elektromos dolgok, először a kenyérpirító, majd a vízforraló, aztán a mikró, a kávéfőző. Borzasztó volt. Amióta összeházasodtunk, s megkaptuk ezt a képet, az életünk gyökeresen megváltozott. Minden megváltozott, elromlott, de én mindenáron helyre akartam állítani a rendet. Az ablakban álltam, szinte állandóan, ha otthon voltam, vártam, hátha felbukkan újra a ballonkabátos alak, és végre egyik nap megláttam őt.
Igen! Gondoltam magamban, kimentem a házból, szép, lassan, mintha észre sem vettem volna őt, mentem egyenesen, majd a park felé. A házunkat nézte, csak állt és bámulta a házat. Óvatosan figyeltem, mit csinál. Megkerültem a parkot, hátulról akartam őt megközelíteni, mindenáron beszélni akartam vele. Elhatároztam, ha kell, akkor ráugrok, és addig ülök rajta, míg nem beszél. Nagyon elmélyülten nézte a házunkat, észre sem vette, hogy közelítek felé, s mikor már a háta mögött álltam, megfogtam a kezét. Ő megfordult, el akarta rántani, de olyan erősen tartottam, amilyen erősen csak tudtam.

– Engedjen el! – kiabálta, de nem engedelmeskedtem neki.

– Kicsoda maga? Miért küldte azt a képet? – dulakodtunk, s miközben rángatta a kezét, leesett a kalapja, hosszú, derékig érő vörös haja kibomlott, csodálkozva néztem, azt hittem, hogy egy férfival állok szemben.

– Azonnal engedjen el! – rivallt rám újra.

– Nem, amíg nem beszél!

– Jól van! Jól van! De nem itt! – súgta nekem, kérdően néztem rá.

– Jöjjön utánam! – mondta, s én nem tehettem mást, követtem őt.

Jó ideje sétáltam már mögötte, mikor betért egy kis utcába. Az utca végén lakott, egy régimódi, kis parasztházban, melynek fala lila színű volt. Mint valami mézeskalács házikó úgy nézett ki, csak nem mézeskalácsból volt.

– Kerülj beljebb! – nyitotta ki a kiskaput, majd az ajtót nekem.

Beérve már láttam, ez a nő, vagy kicsoda valami boszorkányféle lehet, az itt felhalmozott kacatokból legalábbis erre következtettem. Levette a kabátját, felakasztotta a fogasra.
Füstölőt gyújtott a bordó terítővel letakart asztalon, majd leültetett, s ő is leült velem szembe.

– Kérdezz csak, mit szeretnél tudni?

– Még, hogy mit szeretnék tudni?! – fakadtam ki – Először is, hogy kicsoda maga! Miért küldte nekünk azt a képet, és mit akar?! Talán ezzel szórakozik? Vagy pénzt akar? Ránk rakott valami rontást?! – nem bírtam magammal, borzasztóan dühös voltam rá, úgy éreztem, ő tehet minden rosszról, ami velünk történt.

– Nyugodj meg. Hm… elmagyarázok mindent, végülis tudtam, hogy ez lesz a vége. A nevem Theana. Azt a képet azért kaptátok, mert figyelmeztetni akartalak titeket. Nem akarok semmit, csak azt, hogy… nem is tudom, nem tudtam szó nélkül hagyni. Nem rakok én senkire sem rontást, inkább segíteni szeretnék! – mondta halkan.

– Micsoda?! Nem beszélnél egy kicsit világosabban?!

– Az, hogy ilyen dühös vagy, az is miatta van! Várj, főzök egy teát, maradj itt, kérlek!

Theana elment teát főzni, nekem pedig eszem ágában sem volt elmenni addig, míg mindent el nem mondott, mi történik velünk.
Hamar visszaért, finom teát hozott, igazán jól esett. Megittam, bár egyáltalán nem bíztam ebben a nőben, mégis valami azt súgta, hogy nem akar rosszat.
Theana végül beszélni kezdett. Elmesélte, hogy figyel már minket egy ideje, s észrevette, hogy valami nincs egészen rendben, főleg Andrissal. Eljött az esküvőnkre és lerajzolt minket, azt nem árulta el, hogyan képes arra a papír, amit már láttunk. Faggattam őt, de csak annyit mondott, hogy a papír tudja az igazságot. Azon látszik, hogy Andris vállán van egy lény, ami a gondjaink forrása, őt kellene valahogyan legyőzni. Elmondta, hogy látta, miket vettem, szerinte mind jó ötlet volt, de nem elég. Hogy honnan jött ez a lény és mit akar, azt próbálta kideríteni, mikor a házunk elé jött. Ő kapcsolatban áll mindenféle szellemekkel, de pontosan ezekről sem mesélt, pedig nagyon kíváncsi lettem volna rá.
Egész délután beszélgettünk. A bizalmatlanság elszállt, elmeséltem neki mindent, ami a házunkban történik, szerinte mindezt az a lény okozza, akit a képen láttam, s én hittem neki. A képet azért küldte, mert segíteni akart, ő rajzolta és adta fel nekünk, így jelezve, hogy valami baj van. Theana szerint a kép hajnalban mutatja az igazságot. Arról nem is tudott, hogy a számítógép is másmilyennek mutatta a papírt.
Esteledett már, mikor elindultam Theanatól hazafelé. Alig vártam, hogy beszámoljak minderről Andrisnak is, Theanaval pedig megbeszéltük, hogy segít nekünk elűzni azt a lényt, aki ránk telepedett.