Theana képe

I. rész

Az esküvőnk gyönyörű volt. Minden úgy alakult, ahogy terveztük, életünk legszebb napján, napsütésben, lombos fák alatt mondtuk ki a boldogító igent.
Tökéletes volt, szebb nem is lehetett volna, visszaemlékezve rá, úgy gondoltam, semmit sem lehetett volna jobban megoldani, vagy máshogy csinálni. Andris a szervezésben nem nagyon vett részt, de nem is bántam, megbeszéltük, hogy ez nekünk így jó, őt például egyáltalán nem érdekelte, milyen porcelánból eszi majd a húslevest, nekem viszont fontos volt még ez is, a színek, a virágok, szükségem volt a tökéletes harmóniára, így szinte mindent én intéztem.
A fényképek jól sikerültek, boldogan nézegettük őket, egy héttel az esküvő után. Mindenki ott volt, család, barátok, és mindenki jól érezte magát, ez látszott a képeken is. A videofelvételt még nem néztük meg, amikor furcsa csomagot kaptunk. Hat hónapja éltünk már az új házunkban együtt, így ismertem már a környéken mindenkit, a postást is, most is mosolyogva hozta a küldeményt.
Furcsa kis csomag volt, madzaggal átkötött, barna papírba csomagolt valami.
Mutattam Andrisnak is, hogy vajon mi lehet, mögöttem állt, mikor kinyitottam. Egy kép volt benne rólunk. Mintha egy négyzetrácsos füzetből kitépett papírra rajzolt volna le bennünket valaki, az esküvőn. Tetszett a kép, csak ne lett volna négyzetrácsos papíron, gondoltam magamban.

– Szkenneljük be! – mondtam Andrisnak, s már szaladtam is, nyitottam ki a szkenner fedelét.

– Mit gondolsz, ki küldte? – kérdezte ő.

– Hm, nem tudom, de biztos valaki, aki ott volt az esküvőn, lerajzolt minket és most elküldte. Milyen jól tette! Csodaszép ez a kép, olyan élethű, kár, hogy a papír… olyan…

– Hát, bárki is volt, jól meglepett minket! Gondolod, hogy valamelyik barátunk? – kacagott Andris.

– Tudod mit, elküldjük e-mailben mindenkinek, hátha jelentkezik az, aki készítette. Mit szólsz hozzá?

– Remek ötlet! Fogalmam sincs, hogy ki tud ilyen szépen rajzolni, ráadásul nem is vettem észre, hogy valaki minket rajzol.

A szkenner lassan pásztázott végig a papíron, majd megjelent a számítógépben a kép rólunk. Beolvasás után megnyitottuk, hogy megnézzük, kinagyítsuk. Döbbenten álltunk a monitor előtt. Nem akartunk hinni a szemünknek. A kép teljesen megváltozott, mind a ketten megcsúnyultunk, ráncosak, öregek és szomorúak voltunk a képen, a négyzetrácsok eltűntek, helyette az egész háttér fekete lett.
Andris kikapta a papírt a gépből.

– Mi a franc ez? Ki szórakozik ilyesmivel? – s mikor a papírra nézett, azon szépek voltunk, se ráncok, se fekete háttér.

– Te jó ég! Mi lehet ez? – bámultam a monitort közelebbről, leültem a gép elé.

A szkennelt képen, Andris vállán valami furcsa alak ült, egy kis ember, vagy manó, nem is tudom, minek nevezzem. Hegyes fülei, vékony, hátborzongató szemei, és vicsorgó fogai teljesen megrémisztettek, a kezem jég hideggé vált a látványtól, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről.
Nagyítottam a képen, hátha többet látunk, de Andris rám szólt.

– Zárd be! Most azonnal zárd be! – s én azonnal szót fogadva, bezártam a képet, majd felé fordultam.

– Láttad?

– Persze, hogy láttam! – a papír remegett a kezében a dühtől.

– Mutasd csak! – nyúltam a papírért.

Elvettem tőle, s alaposan megnéztem elölről, hátulról, de sehogyan sem tudtam rájönni, hogy lehet az, hogy amit látunk, az szép, a számítógép pedig teljesen másmilyennek látja.
A hideg futkosott a hátamon, szörnyű megérzésem támadt, hirtelen félni kezdtem, de pontosan megmondani nem tudnám, mitől.

– Nézzük meg a videót! – mondta Andris.

– Gondolod, hogy rajta van, ki rajzolta ezt a képet? – a kérdésemre nem válaszolt, csak mélyen a szemembe nézett.

Végignéztük a videót, és meg is találtuk azt, amit kerestünk. Egy szürke ballonkabátos alak, fekete kalapban rajzolt le minket. A kamerának háttal állt, az arcát nem láttuk, csak egy pillanatra, amikor elindult a papírral a kezében, s elhaladt a kamera mellett.
Csak pár pillanat volt az egész, nem tudtuk, hogy ki lehetett az, nem ismertük fel őt.

– Ez borzasztó! Valaki ott volt az esküvőn, és lerajzolt minket úgy, hogy nem is vettük észre!

– Az még hagyján! A kép, ha ránézünk szép, de beszkennelve! Mi baja lehet? Mi ez az egész? Ki képes ilyesmire, és hogy csinálja? – kérdezte Andris felháborodva, persze válaszolni a kérdéseire nem tudtam.

Összehívtuk a barátainkat, elmondtuk, hogy mi történt. Újra beszkenneltük a képet és megmutattuk. Kíváncsiak voltunk, ki lehet ez az alak, hátha felismeri valaki, de senki sem tudta, hogy kicsoda. Mindenki rémülten nézte a szkennelt képet és a papírt.
Szörnyű volt, hogy az esküvő után ilyesmivel kellett foglalkoznunk.
Ráadásul éjjelenként szörnyű rémálmaim voltak, azzal a kis emberrel álmodtam, akit Andris vállán láttam, mint kiderült, mióta megkaptuk a papírt, őt is különös álmok gyötörték.
Folyton erről beszéltünk, hogy mi lehet ez, ki lehet az az alak, miért történik ez velünk.
Nem tudtunk mit tenni, úgy döntöttünk, hogy megszabadulunk a képtől, és örökre elfelejtjük. Andris az egyik este összegyűrte és kidobta a kukába, másnap reggel el is vitték a szemetesek.
Fellélegeztünk, úgy gondoltuk, hogy örökre elfelejthetjük azt, ami történt, de sajnos nem így lett.
Pár nappal később a postás csomagot hozott. Ugyanolyat, mint amiben a kép volt. Ugyanolyan barna papírba csomagolva, ugyanolyan madzaggal átkötve érkezett. Az asztalra tettem, s vártam, hogy Andris hazaérjen. Mikor megjött és meglátta a csomagot, s előtte ülve engem, csak ennyit mondott:

– Na ne!

– De igen – mondtam nagyot sóhajtva.

Andris alaposan megvizsgálta a csomagot, feladó persze nem volt rajta. Óvatosan nyitotta ki.
Ugyanaz a kép volt benne rólunk, ugyanolyan négyzetrácsos papíron. Mintha ki se dobtuk volna, pedig Andris összegyűrte és kidobta.

– Mia! – mondta halkan, mikor látta, hogy a sírás kerülget.

Letette a képet az asztalra és átölelt.

– Bárki is teszi ezt velünk, megfizet érte! – mondta határozottan.

Kis idő múlva, mikor már valamennyire megnyugodtam, a papírért nyúlt és elindult kifelé a házból.

– Hová mész? – kérdeztem.

– A rendőrségre! Azt akarom, hogy elkapják ezt az embert! Megfizet még ezért! – felkapta a kazettát is, és bement a kapitányságra.

Késő este ért haza, hulla fáradt volt. Amit lehetett, megtett, feljelentette azt az alakot, akit a videón látni, megmutatta a képet, beszkennelték, persze ugyanolyan ronda volt az is szkennelve, mint a másik. Innentől kezdve már a rendőrség is nyomozott, de mi sem adtuk fel, hogy kiderítsük, ki szórakozik velünk és miért. A rendőrségen azt kérték, hogy ne szóljunk erről senkinek, persze Andris elmesélte, hogy mi már megpróbáltuk kideríteni, hogy mi ez az egész, és nagyon sok embernek mutattuk meg a felvételt és a képet. Arra kértek minket, hogy mindenkinek szóljunk, hogy ne beszéljen erről senkinek.
Így tettünk hát, nem volt más választásunk. A barátainkban, rokonainkban bíztunk, ők pedig szorítottak nekünk, hogy elkapják a tettest.
Nem hagyott nyugodni ez az egész, a rémálmok egyre szörnyűbbek és egyre ijesztőbbek lettek, lassan ott tartottam, hogy nem tudtam aludni éjjel, csak akkor, ha Andris is ott volt mellettem.
Egyik nap úgy döntöttem, bemegyek a könyvtárba, és keresek olyan könyveket, amikben manókról, ilyen, hosszúfülű lényekről írnak, pontosan nem tudtam, hogy mit is keressek.
Jó volt kicsit kimozdulni, úgy éreztem, hogy teszek valamit az ügyünk érdekében, mert a rendőrség nem jutott semmire, pedig már eltelt két hét is, hogy Andris bevitte a képet.