"Az, aki beleharap a kézbe, amelyik enni ad neki, általában megnyalja a csizmát, amelyik belerúg." Eric Hoffer

Évek óta ápoltam már az anyámat, mivel depressziós volt, és az idejét többnyire begyógyszerezve töltötte az ágyában, nem volt kedve semmit se csinálni, és folyton csak az öngyilkosságon járt az esze. Mindent megtettem azért, hogy jobban legyen, ha szólt, hogy túl világos van odabent, behúztam a függönyt, mostam, főztem, takarítottam rá, mindent megcsináltam helyette, az ágyába vittem az ételt, hogy egyen valamit. Egyszerűen képtelen volt ellátni saját magát, lesüllyedt egy magatehetetlen gyerek szintjére, és nem tudtam kirángatni ebből az állapotból. Hiába kapta a gyógyszereket, azok csak tompították az elméjét, aminek végülis valahol örültem, így legalább nem kellett hazaérnem a munkából arra, hogy mondjuk felakasztotta magát.
Egyik nap telefonált az öcsém, hogy hazajön pár napra, meglátogat minket. Az anyám láthatóan örült ennek, szinte kivirult a hírtől, hogy hazalátogat a fia. Boldog voltam én is, arra gondoltam, hogy segít majd nekem egy kicsit, törődik az anyjával legalább most, mert egyébként messze lakik, van már annak öt éve is, hogy utoljára láttuk. Még karácsonykor sem volt képes velünk tölteni egy-két napot, mindig volt valamilyen fontosabb dolga, furcsa is volt, hogy most hirtelen eljön hozzánk. Anyánkat mintha kicserélték volna, egész nap ébren volt és szervezkedett, bevásárló listát írt, mit hozzak a boltból, mit főzzünk, mikor jön az öcsém, hol fog majd aludni, rakjuk rendbe neki az ágyat. Azt hittem, hogy ez végre kibillenti a mély depressziójából, úgy látszott, hogy teljesen jól van, felkelt, takarított, lemosta a konyhaszekrényt is. Micsoda változás! Jót tesz neki, hogy meglátogatja a fia, jöhetne gyakrabban is, ha ennyire látványos javulást tud előidézni csupán azzal, hogy bejelenti, hogy jön, itt lehetne gyakrabban velünk.
Mire jött az öcsém, elrendeztem mindent, a kedvenc ételét főztem, mindent meg akartam tenni azért, hogy jól érezze magát nálunk, hátha ez majd arra ösztönzi, hogy többször eljöjjön hozzánk. Anyánk a kapuban várta, hogy megérkezzen, és úgy örült, mikor végre megjött a fia, a nyakába borult, megpuszilta. Jó volt látni az öcsémet, bejött a házba, és hosszasan mesélt az életéről. Anyám kiszolgálta, enni hozott neki, megmutatta, hol fog majd aludni, délután fényképeket nézegettek együtt, felidézték a régi emlékeket. Jobban nem is sülhetett volna el ez az egész, olyan jó volt végre fellélegezni egy kicsit, nem kellett anyámat pátyolgatni egész álló nap.
Másnap reggel kávéillatra ébredtem, az anyám és az öcsém a nappaliban kávéztak korán reggel, beszélgettek, láthatóan nagyon jól érezték magukat. Kimentem a konyhába, hogy én is töltsek magamnak a frissítő nedűből, de sajnos nekem már nem maradt, nem baj, főztem másikat. Később, mikor én is leültem volna közéjük kávézni, ők addigra már megitták, kimentek egy kicsit a kertbe, aztán az öcsém elvitte anyánkat a kocsijával egy kicsit kikapcsolódni. Beágyaztam, főztem, takarítottam, mire hazaértek megterítettem, végre együtt ebédeltünk megint úgy, mint rég. Az öcsémnek nem ízlett a főztöm, és ez borzasztóan rosszul esett, nem akarta megenni se a levest, se a főételt, az anyám jól le is szidott, hogy miért rontottam el, pedig szerintem teljesen olyan volt, mint máskor. Anyám hirtelen ötlettől vezérelve felpattant és főzött az öcsémnek mást. Míg főtt a második ebéd, beszélgettek a konyhában, engem megint egyedül hagytak, de nem bántam, úgy látszott, hogy nagyon jól megvannak együtt. Anyám kiszolgálta az öcsémet, savanyúságot hozott neki a spájzból, leültek enni újra, így azért csak más volt minden. Sokat nevettek, viccelődtek, míg ettek.
Valahogy olyan rosszul esett mindezt látni. Belém nyilallt egy furcsa érzés, féltékeny voltam, velem sosem nevetett így az anyánk, nem puszilt meg, mikor hazajöttem valahonnan, nekem nem főzött soha. Minden megváltozott, és nekem örülnöm kellett volna, hogy az anyánk jobban van, mégis, mi ütött belém? Nyeltem egy nagyot, és nyeltem még és még, amíg nálunk volt az öcsém. Az anyám kimosta a pólóját, mikor arra ráfröccsent a pörköltszaft, kipucolta a cipőjét, megvetette az ágyát, kávét főzött neki. A végén már furcsa módon az öcsém el is várta mindezt. Parancsolgatott, ezt hozzon az anyja, azt csinálja meg neki, porszívózza ki a kocsiját, hozza oda a papucsát, és anyánk ment és pattogott, mint valami gumilabda. Alig vártam, hogy vége legyen a hétnek, és az öcsém hazamenjen. Nem akartam visszatérni a „régi kerékvágásba”, reméltem, hogy miután elmegy az öcsém, anyánk akkor is majd ilyen aktív lesz, meggyógyul a depresszióból és végre én is élhetem az életemet, lehet családom, utazgathatok, úgy, mint az öcsém.
Sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy vártam. Az öcsém elment, az anyám pedig hosszasan siratta őt, lefeküdt az ágyába, enni se akart. Teljesen átváltozott, újra a depressziós önmaga lett, és hiába vittem az ágyába az ételt, nem kellett neki. Nem tudtam, mit csinálok rosszul? Velem miért viselkedik másként?
Egyik nap jött egy levél a földhivatalból, mivel anyám megint begyógyszerezte magát, így nekem kellett elolvasni, mi állt benne. Kiderült, hogy az öcsém nevére íratta a házat, amiben mi éltünk. Dühös voltam, forrt bennem a méreg, évekig ápoltam őt, etettem és gondoztam, kiszolgáltam, és ez érte a hála és a köszönet? Az öcsém eljön pár napra, meglátogatja, és máris egy házat kap érte? Mit tett ő anyánkért? Ő hordta kezelésekre? Ő vigyázott rá, nehogy baja essen? Etette, elátta? Hát nem! Sőt, még kiszolgáltatta magát, mikor itt volt, ő mégis többet ér anyánk szemében, mint én. Nekem nem volt saját életem, feláldoztam mindent azért, hogy az anyánk végre jobban legyen, dolgoztam látástól vakulásig, és tessék!
Írtam egy levelet, remegő kézzel vetettem papírra a gondolataimat, ha ez már az öcsém háza, akkor nekem semmi keresnivalóm sincs itt. Összepakoltam, anyám észre sem vette, hogy mit csinálok, nem is érdekelte. Aznap, mikor elköltöztem otthonról, odaadtam neki a levelet, és mentem, el se köszöntem tőle.
Úgy éreztem, hogy hatalmas kő esik le a szívemről, még valahol hálás is voltam az öcsémnek azért, hogy „megszabadított”. Láttam, hogy az anyám képes másról gondoskodni, hát gondoskodjék akkor saját magáról is! Egy ember sem vállalhat felelősséget a másik tetteiért, ha öngyilkos akar lenni, az ő döntése, hát tegye. Nem érdekelt, hogy nem kaptam semmit, hogy az én nevemre nem íratott anyánk egy vasszöget se, többet ért nekem az, hogy végre szabad voltam, és nem valaki olyat ápolok és teszek meg mindent érte, aki semmibe se néz.