Mindig is szerettem elmerülni a saját világomban. Nem azért, mert közömbös vagyok az engem körülvevő környezet iránt, sőt éppen ellenkezőleg. Inkább az az elképzelésem, hogy a gondolataim folyamatosan lesben állnak és alig várják, hogy rám vessék magukat. Soha nem várakoztatom meg őket, mert a leghétköznapibb apróságok is képesek kizökkenteni a megszokott rutinfeladatokból. Elég egy pindurka félrelépés, felnyílik a gát, elárasztják a fejemet és bekapcsolják a zombi üzemmódot. Zsuzska ilyenkor se lát, se hal, és a reakcióideje is jelentősen megnő. Bár tény, hogy soha nem vagyok biztonságban tőlük, de nagyon szeretem őket. A legtöbbjük pozitív, örömteli, vidám és gyakran csodálatos emlékeket segítenek felidézni.

A bevezető után gondolom nem lep meg senkit, ha elárulom, hogy a hétfő reggeli hóesés engem egyáltalán nem ejtett kétségbe, ugyanis ahogy az első hópehely kényelmesen elhelyezkedett az orrom hegyén, én rögtön élőhalott funkcióra kapcsoltam.

Mentünk, mentünk, vissza a múltba.

 *

Nem tudom felidézni, hogy kisgyerekként szerettem-e a havat. Nem emlékszem, hogy a szívemnek oly kedves miskolci panelház negyedik emeletén lévő, tizennégyes ajtó mögötti lakás pöttöm lakója érzett-e vágyat arra, amikor meglátta ablakából az utcákat borító friss fehér takarót, hogy magára kapja overallját és a játszótérre szaladva belevesse magát az első hóbuckába. Emlékeim egyre szakadtabb hálóján egyetlen olyan kép ragadt meg, amiből arra tudok következtetni, hogy valamennyire engem is elvarázsolt a tél puha ajándéka.

Amikor leesett a hó, apa mindig előkotorta a pincéből a szánkót és azzal mentünk öcsiért az óvodába. Bár vidám kölykök voltunk és édesapám se volt soha egy mogorva ember, sokkal jobban éreztük magunkat a saját csendünkben. Kísértetiesek és rejtélyesek voltunk ahogy siklottunk hazafelé a néma utcákon, csak apa csizmája és a szánkó talpa alatt megtörő hó roppanását lehetett hallani. Néztem a házak bezárt ablakait, a köztéri lámpák halovány fényét és képzeletem egyre nagyobb szárnycsapásokkal emelt ki valóságból. Egy ilyen alkalommal, amire annyira elevenen emlékszem, mintha nem rég történt volna, pedig még csak 10 éves forma lehettem, megszületett a fejemben három különös alak története, akiket még felnőttként sem felejtettem el és akik a mai napig türelmetlenül várják, hogy papírra vessem meséjüket.

Születésüknél még nem gondoltam, hogy ilyen felelősségteljes bármit is megalkotni. Létrehozni őket könnyű volt, de évekig követtek, tűrve a folyamatos alakítást, amíg elnyerték végső formájukat. Utána már szinte követelték, hogy vezessem őket végig az útjukon, álmodjam meg köréjük a világot, segítsek nekik gondolkodni, beszélni. 

Olvasás közben is ragaszkodunk egy-két szereplőhöz, és a történet végén néha az is előfordul, hogy tovább lapoznánk, de az író már nem hajlandó tovább osztozni velünk a kalandokban. A saját hőseinkhez még erősebben kötődünk. Őket mi teremtjük meg. Azt a külsőt viselik, amit mi adunk nekik. Mi találjuk ki, hogy milyen színű a szemük, a hajuk, milyen a bőrük, milyen magasak, milyenek a vonásaik, mi sugárzik a tekintetükből. Amit mondani szeretnénk, azt fogják ők elmesélni. Hazudnak is, ha nekünk úgy tetszik. Beszélhetnek csúnyán, de lehetnek az ékesszólás bajnokai. Akár gonoszak, akár kedvesek, akár kegyetlenek, akár önfeláldozóak, akár angyalok, akár ördögök, akár szörnyek, akár szépségek, akár  hétköznapi személyek, akár nemlétező életformák, akármilyenek, ők a mieink.

Miközben lassacskán megmutatkoznak teljes valójukban, kicsit olyan érzés, mintha eljátszanánk Istent.

Majd kezdünk egyre jobban vágyni arra, hogy mások is megismerjék őket. Egyre izgalmasabb, érdekesebb, elgondolkodtatóbb helyzetekbe csöppennek, és mi égünk a vágytól, hogy ezeket mindenki átélje velük együtt. Szeretnénk, ha hallanák a szavaikat, gondolataikat, hogy érezzék örömüket, fájdalmukat.

Bennem mindig élt a vágy, hogy átnyújtsam őket az embereknek, de emellett a félelem is felütötte a fejét. Talán ez a magyarázat arra, hogy bár az elmúlt pár évben kétszer is neki kezdtem az írásnak, ahogy elmerültem a történetben, mindig elveszítettem a bizalmamat, az önmagamba vetett hitet. Pedig sosem álmodtam arról, hogy én leszek a következő J.K.Rowling vagy Neil Gaiman. Nem-nem, ahhoz egy kicsit több bennem a realitás és az alázat.

Görcsöt kaptam attól az érzéstől, hogy mit fognak gondolni erről az egészről mások.

Biztos vagyok benne, hogy rengetegen vagyunk, akik félnek a család, a barátok, az ismerősök, az idegenek reakcióitól. Pedig gyakran nincs is okunk a szorongásra, mert a családodnak úgy is tökéletes leszel, bármit is csinálsz, a barátaid, az igazi barátaid úgy szeretnek, az őrült gondolataiddal együtt, ahogy vagy. Az ismerőseid és az idegenek közül úgy is lesz, aki elégedetlenkedik majd, a világ tele van önmagát kritikusnak képzelő emberekkel (én is közéjük tartozom), vagy megküzdesz velük, vagy elmenekülsz.

Vagy lesz erőd vagy nem.

Vagy lesz kitartásod, vagy nem.

Vagy lesz bátorságom, vagy nem.

Úgy döntöttem, hogy lesz, és erre biztatok mindenkit, aki csak az otthon védelmében mer alkotni, legyen szó írásról, táncról, éneklésről, rajzolásról, festészetről, fotózásról, zenélésről, ékszerkészítésről, bármiről, amiben valami újat hozhat létre.

Határtalanul fantasztikus érzés a teremtés. Leírhatatlan gyönyör és büszkeség, amikor valami úgy sikerül, ahogy elképzelted, megálmodtad. Miért rejtenéd el mások elől?

Légy büszke arra, amid van és használd.