Fogalmam sincs, hogy miért vagyok itt… Idegességemben az előbb összetörtem egy pezsgős poharat. Minden izmom harcol az ellen, hogy innen kimenjek és szembenézzek a véleményekkel. De ne rohanjunk rögtön az végére. Kezdjük csak szépen az elején..

Na de azért nem a legelején, elég csak 12 éves koromtól. Ekkor történt ugyanis az a sorsfordító esemény, ami elvezetett idáig. Rajzóra volt, épp a hátsó sorban beszélgettem a barátnőmmel. Nálunk amolyan fakultatív módon zajlottak a rajz órák. Aki akart dolgozott, aki meg nem, az nem. Így hát az osztálytársaim végig beszélték az egészet, (amiért természetesen később sem kaptak semmiféle megrovást) de én azon kevesek közé tartoztam, akiknek a szájuk mellett a kezük is járt. Szóval éppen befejeztem egy rajzot, amikor odalépett mellém a rajztanárnő - akit nagyon szerettem, mert nem hagyta, hogy a suttyók lelombozzák - és megdicsérte a munkámat. Ennél a pontnál indult el a lavina…
Az egy dolog, hogy az akkori barátnőm – akiről ballagás után egy szót sem hallottam – lehordta a rajzomat, azzal nem is foglalkoztam. De amikor óra után a tanárnő közölte, hogy ideje elgondolkodnom a továbbtanuláson, és hogy merjek nyugodtan művészeti irányba továbbmenni, gyakorlatilag le sem lehetett lőni! Egyfolytában papír és ceruza volt a kezemben, és megpróbáltam minden érdekességet rögzíteni. Így utólag visszanézve, határozottan gyerekrajzok… szóval semmi köze a valósághoz!
Most ugorjunk egy kicsit, méghozzá 16 éves koromig. Nem, az az évem most nem számít… Akkor nem történt semmi lényeges, csupán összejöttem az első barátommal, aki aztán szépen átejtett. Na de mindegy is… Szóval 17 éves koromig ugorjunk, amikor már fogalmam sincs, hogy milyen csoda folytán, de sikerült bekerülnöm egy művészeti gimibe. Magas szinten oktatták a rajzot, ami nem is lett volna gond, ha a megfelelő rajztanárt osztják be mellénk. De akit mi kaptunk, közel sem volt megfelelő. Minden munkámat lefikázta, és négy éven át hallgathattam, hogy egy tehetségtelen senki vagyok. Mondanom sem kell, hogy minden kedvem elment a rajzolástól és a pokolra kívántam a tanárt. Aztán, az egyik délután, ahogy a padon csücsültem, ismét egy váratlan esemény történt. Még volt fél órám a busz indulásáig, ezért bent maradtam a suliban. Nem akartam a buszváróban ácsingózni, így inkább ott üldögéltem. Aznap négy rajz órám volt, (ahol megkaptam, hogy kicsi vagyok és jelentéktelen) és előtte való napon szakított velem a második barátom. Tibinek hívták és teljesen oda voltam érte! De nem számít, a történetünkben a neve teljességgel lényegtelen. Egy szóval, totál mélyponton voltam! És akkor odajött hozzám egy iskolai tanár. A többiektől már hallottam, hogy jól tanít, de én személy szerint még egy szót sem váltottam vele. De most leült mellém s megszólított.

-         - Minden rendben?

És ami a megdöbbentő, hogy tényleg érdekelte! Az első gondolatom az volt, hogy frenetikusan nézhetek ki, ha alapból így jön oda… Olyasmi, mintha azt mondaná „Jó a hajad. Hánytál?” De aztán elmondtam neki, hogy most ért véget egy kapcsolatom. Erre behívott a termébe, hogy maradjak rajz szakkörön és rajzoljam ki magamból az érzéseimet. Úgy gondoltam, hogy nincs sok veszteni valóm, szóval leültem rajzolni. 10 perc után kiborított, hogy nem tudok összehozni egy normális rajzot, és el akartam szabadulni. De ő a kezembe nyomott egy ecsetet és odavezetett egy vászon elé. „Fesd ki magadból!” Elmosolyodtam és savanyúan megjegyeztem, hogy „ha rajzolni sem tudok, hogyan tudnék festeni?”. Ügyet sem vetve keserű ábrázatomra bíztatott, hogy próbáljam meg… Másfél óra, néhány könnycsepp és rengeteg ecsetvonás után elkészült életem első, igazi festménye!
Még most is beleborzongok, ha arra a délutánra gondolok. Ahogy az ecset mozog, ahogy a festék kezd száradni… Minden nap eszembe jut, hiszen ott lóg a hálószobám falán. Gyula bá még azon a héten a kezembe nyomta mondván, hogy a rajta megjelenő érzelmek túl személyesek így jobb, ha hazaviszem.
Most tegyünk egy nagy lépést az időben előre… 8 évet. Épp a buszon ültem, egy festő szakon szerzett diplomával a hátam mögött, és természetesen szinglin… Megállt a busz, és feltódultak az emberek.

-         - Szabad ez a hely? – Kérdezte egy hölgy.

-         - Persze.

Leült mellém, de valahogy furcsán nézett rám… Kedves arca volt, de nem értettem, hogy miért vizslat úgy, mint egy ékszert a kirakatban. Mikor kezdett kényelmetlenné válni a helyzet, feszengeni kezdtem. Majd nem bírtam tovább, és megkérdeztem, hogy segíthetek-e valamit. Ahogy megszólaltam, felcsillant a szeme és a nevemet mondta. Próbáltam kutatni az emlékeim között, hátha beugrik az arca, de mintha egy sötét sikátorban kotorásznék… Majd mint egy villámcsapás, lecsapott rám a felismerés: az általános iskolás rajztanárnőm! Beszédbe elegyedtünk, és megkért, hogy kísérjem el egy kiállításra. Mivel nem volt semmi fontos dolgom (csak be akartam menni a tescoba, de az ugyebár megvár) vele mentem. Igaz, hogy a kiállítás túlnyomórészt szobrokból állt, és csak néhány festmény volt, de érdekesnek találtam. Amíg én körbenéztem, Juli néni (nekem már csak Juli néni marad) egy idősebb férfivel beszélgetett. Egyszer csak odahívott, és bemutatott minket egymásnak. Kiderült, hogy a férfi az ottani kiállítás szervező, és nagy pácban van… A következő kiállításra – ami három hét múlva esedékes – az egyik festő lemondta a részvételt. Három perccel ezelőtt még a szobrokat nézegettem, és most azon kaptam magam, hogy a kiállítás szervező próbál meggyőzni, hogy készítsek két festményt a kiállításra. Hirtelen megrémített a nagy lehetőség, még nem éreztem késznek magam… De aztán Juli nénivel addig bíztattak, hogy elfogadtam a felkérést!
Két nappal később egy halomnyi vázlatokkal telefirkált papírral körülvéve ültem az ágyamon. Gondosan megterveztem egy kompozíciót, amit másnap felskicceltem a vászonra. Másfél hétig dolgoztam azon a képen, hogy minden tökéletes legyen. Egy kicsit borongós hangulatú, témájú festmény lett. Összesen két képet kellett csinálnom, így amikor elkészültem az elsővel, nekiláttam a második megtervezésének. (Nem akartam párhuzamosan csinálni a kettőt) De azok közül, amiket lerajzoltam, egyik sem volt az igazi… Eltettem őket, mert még jól jöhet későbbre, de erre a kiállításra nem akartam beadni. Addig húztam az időd (2 új süti receptet tanultam meg, kifestettem a fürdőszobát…) amíg három napom volt hátra a határidőből. Aztán déltájt, mikor egy hófehér papírlap felé görnyedtem eszembe jutott, egy hálószobámban lógó festmény… amit a festés alatt éreztem. Felpattantam, előszedtem a festéket és a vásznat (egy jó nagyot), és önfeledten festettem. Egy délután alatt elkészültem! Igaz, hogy teljesen másmilyen lett, de ugyanúgy élveztem az ecset mozgását. Amíg a régebbiben benne van minden kamaszkori világfájdalmam, addig ez a boldogságot és a szabadságot mutatja. Másnap bevittem a galériába.

És itt vagyok most… A kiállítás megnyitón. Csak éppen nem merek kimenni… Szerencsére kevés a felszolgáló, szóval jól jöttem a konyhában, mint kisegítő munkás. Hálás voltam, amiért segíthettem nekik, és nem kellett kimennem. (Nem hiszem, hogy ők is hálásak lennének nekem, a pohárral történt incidens után, de előfordul az ilyesmi. Vagy nem?) Egyelőre elfogyott a mosogatni való, így tétlenül ültem egy konyhai széken. Azt hiszem, valami ilyesmi érzés lehet a pasiknak a szülőszoba előtt várakozni. Tetszett nekik a munkám vagy nem – fiú lett vagy lány? Hirtelen elcsendesedett a tömeg nyüzsgése és egy karakteres férfi hang kezdett el beszélni. Ekkor meglátott az egyik felszolgáló lány, hogy az ajtónál hallgatózom, és kitoloncolt a konyhából, mondván, hogy ez az én kiállításom is, élvezzem! Kisurrantam az ajtón, és a tömeg hátsó sora mögött kényelmesen ácsingóztam. Nem is olyan szörnyű. Igaz, még nem hallottam a véleményeket, de már kezdek megnyugodni. Sőt, már határozottan nyugodt vagyok. A megnyitó végén majd meg kell köszönnöm a pincér lánynak, hogy kitessékelt.

-       -  Ez tehát, amit most látnak, a megyei fiatal művészek kiállítása.

Jaj nekem, jobban örültem volna, ha fiatal pályakezdők kiállítása volna… Mert így már vér profik is vannak itt.

-         - Három jó barátommal együtt segítettem felrakni a kiállítást, és ezáltal rendesen meg tudtuk őket szemlélni.

Ekkor egy kicsit pipiskedtem, így megláttam az érces férfihang tulajdonosát. Beletelt egy kis időbe, de rájöttem, hogy az a négy személy híres képzőművész, akikről ódákat zengtek az egyetemen. Szabályszerűen leesett az állam!

-         - Már biztosan kíváncsiak, hogy miért nem láthatók a festmények alatt az alkotók nevei. Mikor megérkezett az összes alkotás, sorszámokkal ellátva néztük meg őket. Nem tudtuk, hogy melyik munka melyik alkotóhoz tartozik. Közösen megszavaztuk a legszimpatikusabbnak, vagyis inkább a legszívhezszólóbbnak járó díjat. Igazság szerint ez nem jár semmilyen jutalommal, de ha az alkotó elfogadja, a barátaimmal szívesen látnánk egy közös vacsorán vendégül. De most csak egy oklevelet kap. Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy kié lehet a munka, így nem is szaporítom tovább a szót. – Lenézett a papírjára. – Összesen 20 művésztől tekinthetünk meg, fejenként 2 vagy 3 munkát. A választottunk a 13.as számú festmény.

Mivel nem néztem meg a kiállítást (gondoltam, majd ha elmegy a tömeg), nem tudtam, melyik lehet a 13-as.

-         - Most kikeresem a 13-as versenyző nevét, akié ez a nagyméretű kép itt, mögöttem. Hogy idejöhessen átvenni az oklevelet. - Nevetett, miközben átvett egy papírt a kiállítás szervezőtől. (Az oklevél is a szervezőnél volt.) – Tehát a díjat, a legkiemelkedőbb munkáért Eméry Nóra kapja.
Teljesen lesokkolódtam. Mindenki tapsolni kezdett, én pedig bambán, fa arccal álltam. Fél pillanat múlva észbe kaptam és elindultam a tömegen át, a mikrofon felé. Ahogy kezet fogtam a kedves tekintetű művésszel, akinél a mikrofon volt, elmosolyodtam, és onnantól kezdve vigyorogtam. Kezet fogtam mind a négy művésszel és átvettem az oklevelet. A szívem hangosan dobogott, és éreztem, hogy vörösödik a fülem… Könnyes szemmel álltam a kiállító tér közepén, a festményem előtt és a tömeg csak nekem tapsolt!!!