Tanyáról Vegasba

   Negyvenöt éves korára kezdte úgy érezni Imre, hogy elege lett a tanyasi életből. Szüleit már huszonkét éve elveszítette, a két húgával és egy bátyjával pedig legalább tíz éve nem tartotta a kapcsolatot. Abszolút magányban élt komfort nélküli tanyáján a Hortobágy kellős közepén. Fejte a teheneket, nyírta a birkákat és szedegette össze a tojásokat a tyúkok alól; ez volt az a fajta elfoglaltsága, amit könnyűnek nevezhetünk. Egyébként minden idejét az tette ki, hogy előteremtse az állatállomány élelmiszerkészletét, vagy takarítsa hol a tehenek, hol pedig a birkák lakosztályát. Nem volt a tanyán villany, és víz is csak a kútban. Se tévé, se videó, semmi. Csak egy zsebrádió, amihez néha be kellett mennie biciklin a tíz kilométerre lévő falu kocsmájába elemekért. A magánnyal járó parázna és perverz gondolatok kiütése érdekében, egy pesti szexshopban vásárolt magának néhány évvel korábban egy guminőt. Elnevezte Lindának. Ha nagyritkán elutazott a városba, mindig vett neki valami kis ajándékot. Bugyit, melltartót, combfix harisnyát, ilyesmit. Egyszer fülbevalóval is meglepte, de mikor eléállt vele, csak akkor döbbent rá, hogy szegény Linda nem kapott füleket a gyártótól, így, hogy még véletlenül se bántsa meg legközelebb, demonstratíve kihajította az ékszert a pusztába. Nagyon szerette kedvesét, mégis előfordult, hogy elborult miatta az agya. Túlságosan passzívnak találta az intim együttlétek során; ilyenkor szokott előfordulni, hogy mégis támadnak az agyában bűnös gondolatok, és kimegy az uradalomba. Persze, minden alkalommal tudja, hogy mi lesz a vége, de azért csak próbálkozik újra és újra; a tyúkok túl szűkek, a tehenek túl tágak. A birkák még jók lennének, de egyfolytában bégetnek közben, és ez teljesen lelohasztja a lelkesedését. Szóval semmi sem jó már.

   Sohasem tudta Imre, mint ahogy ezen a reggelen sem, hogy milyen nap van - minek is kellett volna tudnia, hiszen a tanyán minden nap egyforma. Egy órával korábban ébredt a kelleténél, és visszaaludni nem tudott. Feje alá tett kezekkel feküdt hanyatt az ágyban, hallgatta a rádiót és bámulta magát a mennyezetre erősített fürdőszobatükörben. A Kossuthon beszéltek egy szerencsehuszárról, aki megütötte Las Vegasban a főnyereményt. Nem értette kristálytisztán, de valami Jackpot-ról beszéltek és az azzal járó milliókról. Meg a lehetőségek hazájáról, és így tovább.  Aztán elfogta a vágy, és előhúzta Lindát az ágy alól.

   Érzékien szeretkeztek, teljes átéléssel. Végig Imre volt alul, hogy nézhesse közben a tükörben Lindát. …és egyáltalán azt a harmóniát, amiben ők ketten egyesültek. Tökéletes párt alkottak, most viszont mégis született valami furcsa érzés, ami Imre számára valami forradalmian új dologként hatott. Miután elélvezett, hirtelen megváltozott a világnézete, és egy pillanat alatt eldöntötte, hogy nem fogja többé kimosni szeretkezések után Lindát. Sőt, szeretkezni sem fog vele többé. Ehelyett inkább elindul a világba, pontosabban a csillogó Las Vegasba.

   Lindát behajította a sarokba, pont eltalálva vele a józsefvárosi piacon vásárolt szamurájkardot, mire a csaj fütyülve kiengedte magából az összes levegőt. Miután végignézte, ahogy elvesztik tartásukat az ujjatlan kezek és lábak, majd groteszk módon ellaposodik az állandó csókra álló száj, megtörölte farkát a paplanhuzatba, és felkelt. Néhány szellentés mellett megitta reggeli kávéját és elszívott egy cigit. Negyedórára kiült a pottyantós WC-re, majd kezet mosott a tehenek itató vályújában. Visszament a házba, felöltözött és megevett fél kiló kenyeret egy kiadós rántottával nyolc tojásból, a végén pedig leöblítette az egészet egy nagyfröccsel.

   Mindennap teljes odaadással végezte a jószágtartással járó munkálatokat, most viszont végig tiszta ideg volt. Egyre vadabbul tombolt benne a reggeli szex közben ébredt érzés, és egyre inkább megszilárdult benne az elhatározás, hogy véget vet eddigi életvitelének. Annyira fel volt spanolva, hogy alig tudott koncentrálni a napi feladataira. Mire dél lett és megetetett minden állatot, összeszedett minden tojást és kiganézott minden szálláshelyet, már szinte remegett az izgalomtól. Még ebédelni sem bírt. Felpattant a biciklire, és harminc km/h átlagsebességet tartva húsz perc alatt bebringázott a faluba, hogy kocsmai közösségben oszthassa meg ambiciózus terveit.

   Belépett az ajtón, letörölgette homlokáról az izzadságot, kezet rázott a jelenlévőkkel és kért három deci tisztát az olcsóbbik kannás borból. Rögtön megitta. Kért még egyet, és mintha bárki is kérdezte volna, a pulton könyökölve néhány mondatban elhadarta, hogy mit fog tenni a közeljövőben. Voltak, akik úgy néztek rá, mint akinek elment az esze, voltak, akik elismerően bólogattak.

   Aztán menetrendszerűen, mint minden délben megérkezett Lajos, az átlagosnál lényegesen gyengébb agyműködéssel rendelkező ivócimbora, aki mellesleg Imre egyetlen barátja.

   Minden alkalommal ugyanúgy köszöntötték egymást:

- Imree! Bukj a tökeimree!

   - Lajoos! Akinek a töke olajoos!

   - Ez már kreténizmus – csóválta fejét a pultos, miközben összekeverte a kávéőrleményt a kiszárított kávézaccal.

   Belecsapkodtak egymás tenyerébe, megölelgették egymást, kértek közösen egy kancsó tisztát és leültek az egyik asztalhoz. Imre hozzálátott ecsetelgetni megvalósítandó terveit, Lajos pedig egyenesen valami emberfeletti cselekedetekre képes talentumként tekintett rá az ötlet hallatán. Valószínűsíthetően egy jó adag elfogultság is volt benne a hasonló szellemi színvonallal rendelkező Imre iránt a sok éve tartó jó barátság számlájára írhatóan.

   - Hát, Imre – bólogatott elismerően -, nekem ez soha nem jutott volna eszembe. És mi lesz a lábasjószággal? Meg azzal az egész hóbelevanccal?

   - A tanyát megtartom, de minden állatot eladok. A pénzből megcsinálom kint a szerencsémet, és ha nagyon bejön, akkor majd írok egy levelet, amiben közlöm, hogy rád hagyom a birtokot. És én má’ haza nem gyövök az biztos!

   - Nem is tudom, hogy köszönjem meg, drága barátom – hálálkodott a meghatottságtól könnyes szemekkel Lajos.

   - Csak úgy, hogy addig is kocsmázol velem. Mert mostantól kezdve, ameddig el nem utazok, mindennap kocsmázni fogok

   - Akkor egészségedre! – és koccintottak.

   - Gondold csak el, Lajcsi! Olajos tökű barátom! Láász Vegáász! Tudod, milyen hely az? Hmm?

   - Ami azt illeti… nem. …nem túlságosan – és zavartan kortyolt egyet a poharából.

   - Mindenfelé kaszinók – tárta szét a karját Imre -, szökőkutak, villogó fények és az a rengeteg csaj hatalmas dudákkal, ahogy bikiniben görkorcsolyával közlekednek, és közben a puncijuk majd’ megzabálja azt a kis picsatakaró gatyát.

   - Az nem Miami? – kérdezte bizonytalanul Lajos.

   - Na mi van? Mégis ilyen jól informált vagy?

   - Áá, nem. Csak eszembe jutott arról, amit mondtál egy szar sorozat a tévéből. Valami Miami-s… valami. Abban szoktak mutatni ilyen picsafaló gatyákat… mm vagyis fordítva. Na mindegy.

   - Ja… Szóval az az élet, Lajcsi barátom! Na, egészségedre! – és ittak, és töltöttek.

   - És biztos, hogy tele leszel lóvéval? – aggodalmaskodott Lajos.

   - Má’ hogyne lennék tele! Kapásból meg fogom ütni a főnyereményt az első kaszinóban. Érzem Lajcsi, érzem! És tudod, miért érzem? – dőlt hátra a székében, elégedettséget sugárzó arccal Imre.

   - Nem én. Nem tudom.

   - Mert ennek így kell történnie a yin-yang elmélet szerint.

   - Az meg mi a hódkóros betyárfasz? – hőkölt vissza meglepődöttségében Lajos.

   - Az, hogy minden élesen váltakozik az univerzumban, hogy meglegyen a kiegyenlítettség. Eddig érted?

   - Nem.

   - Mindegy, majd máskor elmagyarázom. A lényeg az, hogy a múltkor beszéltek erről a rádióban. Közvetlen utána pedig arról volt szó, hogyan meditálj, és hogyan tudd meg meditatív állapotban, mi voltál előző életedben, és hogyan haltál meg. Hát én kipróbáltam. És tudod mit kellett látnom lelki szemeimmel?

   - Mit?

   - Azt, hogy egy nyomorult csöves voltam.

   - Az meg hogy lehet? – csodálkozott Lajos. – Hiszen mindenki király vagy híres hadvezér, de mindenképpen valami történelmi személyiség szokott lenni a korábbi életében.

   - Márpedig én egyik sem voltam. Csöves voltam, baszd meg! És nem elég, hogy csövesként éltem, de még a halálom is durva volt. Képzeld, hugyos gatyában ért a végzet egy piaci hurkásnál, miután félrenyeltem egy cigányasszony maradékát!

   - Jaaj… - szörnyedt el Lajos.

   - És itt jön a yin-yang elmélet. Előző életem nyomorult volt, nyomorultul is döglöttem meg, ez a mostani pedig fényűző lesz, és elpatkolni sem úgy fogok, ahogy korábban, hanem bedrogozva egy csapat kurva közt hemperegve.

   - És arra ébredsz, hogy a csóré segged a falhoz ér! – szólt oda gúnyosan a pultos.

   - Neked nem osztottam lapot! Inkább normális kávét adnál! – válaszolt félvállról Imre. - …hülye fasz – ezt már csak úgy magában mormogta.

   - Még be mer szólni a köcsög – csatlakozott barátjához Lajos. – Nehogy felnyomja valaki egyszer, hogy felesbe keveri a kávét a zaccal. Pöcsfej.

   - Na szóval, érted már, hogy miért kell működnie a tervnek? – kérdezte Imre.

   - Ja. Aha.

   - Akkor igyunk, olajos tökű Láli! – és ismét koccintottak.

   Két órát húzott rá a zárórára a pultos. Fő a forgalom! A két tanyasi totál kiütötte magát, mire hajlandóak voltak biciklire szállni és hazaindulni.

   Imre a hazafelé vezető úton négy esést, valamint egy csomó horzsolást és zúzódást szenvedett el. Miután megérkezett, kihányta magát a kapuban, bement, levetkőzött, hanyatt dőlt az ágyon… és újra megkívánta Lindát.

   „Csak egy búcsúszex.” – gondolta, és üggyel-bajjal betapasztotta a szamurájkard okozta, nem rendeltetésszerű lyukat egy darab ragasztószalaggal.

   Nem kis erőfeszítés árán felfújta, bekente ott alul egy kis margarinnal és újra elmélyülten szeretkezett vele. Talán még elmélyültebben, mint reggel. De csak egy darabig. Tíz perc után úgy érezte, hogy mégsem fog ez menni. Valami eltört benne a sorsdöntő elhatározás óta, mégpedig az a valami, ami eddig a Linda iránti érzelmeit táplálta. Aztán balkézzel megragadta Linda nyakát, jobbal lekevert neki egy hatalmas pofont, ezután pedig durva erőteljes lökésekkel addig dolgozott rajta, míg el nem élvezett.

   - Na milyen volt? – fordult le kedveséről Imre. - Valami ilyesmit neveznek baszásnak – mondta a fejét felé fordítva, aztán rágyújtott egy cigire.

   Másnap délig aludt. A másnaposságot leszámítva tele életkedvvel ébredt. A tapasz minősége nem volt kielégítő, Linda tök lapos lett reggelre. Összegyűrte, bedobta a kukába, majd jöhetett a cigi, kávé, WC stb. Amilyen gyorsan és slendriánul csak tudta, elvégezte a tanya körüli teendőket és indult a legközelebbi városba, hogy feladja az állatok eladására irányuló hirdetést.

   Két órával később, miután lediktálta a szöveget, és kifizette a szótagonkénti alapon összeadott arcpirító díjat, átment a szomszédos épületben lévő okmányirodába útlevelet igényelni.

   - Kezit csókolom! - köszönt illedelmesen Imre.

   - Jó napot kívánok! Mit parancsol? – nézett rá úgy az ügyintéző hölgy, akár egy csodabogárra.

   - Teccik tudni, Las Vegasba szeretnék menni – mondta Imre büszkén.

   Már tudta a hölgy, miért volt olyan furcsa még első látásra is az ipse. Nyilván nem normális.

   - Igen, és?

   - Útlevelet akarok kérni.

   - Ja, persze – aztán elővett egy paksamétát. – Kérem, töltse ki ezt a formanyomtatványt, utána készítünk önről egy fényképet, majd leadjuk az igénylést. Ha szerencséje van, két-három héten belül kezében lesz az okirat.

   Imre teljesen ledermedt.

   - Két-három hét?! Előbb nem lehetne megkapni? Mondjuk már ma! Igaz, hogy még nem adtam el a jószágot, de a spórolt pénzből most is elindulhatnék, ha meglenne az útlevél. Talán még elérném a pesti vonatot – nézett rá Imre reménykedve.

   - Mit mondott? Las Vegasba? – fojtott el egy kisebb röhögőgörcsöt a nő. – Nem megy az olyan könnyen. Ha már megjött az útlevél, vízumra is szüksége lesz. Az újabb egy, de az is lehet, hogy két hónap. Követség, ujjlenyomat, higgye el, nem egyszerű dolog ez egy olyan embernek, mint maga! Jobb, ha elfelejti az egészet!

   Imrének természetesen esze ágában sem volt elfelejteni vagy elállni szándékától. Két és fél hónapjába került, de végül sikerült magát átrágni a bürokrácián, hogy kezében legyen minden passzus, beleértve egy fapados járatra szóló repülőjegyet is. Viszont addigra minden spórolt pénze elfolyt a kocsmában. Vagyis a spórolt pénz már az első két hétben elfogyott, az ezt követő két hónapot pedig az állatokért kapott összegből finanszírozta. Mázlija volt a hirdetéssel. Ahogy feladta, másnap egy maszek húsfeldolgozó üzem az utolsó tyúkig elvitt minden birkát és tehenet. Tehát… ezeknek az árát is már csak múlt időben lehetett emlegetni. Még szerencse, hogy az egyik ügyintézési napon felöltözött egy pesti turkálóban. Így legalább ruhát már nem kell vennie magának, és elfelejtheti a melósgöncöket. Ami azt illeti, végül is sínen van. Van egy csodálatos halványzöld öltönye, a zsebében minden szükséges okmánnyal… A bökkenő csak az, hogy az a járat, amire a jegy szól, csak újabb három hónap múlva indul.

   Nem volt mit tenni. Hogy újra legyen pénz a zsebében, Imre a következő héten meghirdette a tanyát is, minden ingóságával együtt. Családi meg ilyen-olyan okok miatt sürgősen eladó. Addig is hitelben, de kitartóan mindennap hülyére itta magát a kocsmában Lajossal együtt.

   - Nyugi, olajos tökű barátom! A tanya elmegy, de Vegasban megütöm a jackpot-ot. Abból majd veszek egy másikat, amit rád hagyhatok – mondta Imre Lajosnak, részegen feszítve a halványzöld öltönyében. Mióta felöltözött a turkálóból, csak azt az egy ruhát volt hajlandó hordani. Talán, mert azelőtt soha életében nem volt rajta más, csak dzsuvás munkáscuccok.

   Az ingatlanpiacon is rámosolygott a szerencse.

   A hirdetés feladását követő nap reggelén éles dudaszó ébresztette. Kiment a ház elé és fogadta az ígéretes vevőt Lakatos Eduárd személyében.

   - Jó reggel, drága dezsvírem! Há’ felébresztettelek? Há’ ne haraguggyáá!

   - Jó reggelt! Parancsoljál!

   - A híírdetésre jöttem. Megvenném esztet a tanyát! Mennyi az ára?

   - Hát… - vakarta a fejét Imre. – Nem is tudom… Mennyit ér meg neked?

   Körüljárták az uradalmat, hogy Lakatos felmérhesse mekkora értéket képvisel az ingatlan és a hozzá tartozó lim-lom.

   - Na, idefigyejjé drága tesóm! Adok én neked ezér’ a szemétdombér’ egy milliót kápéban. Aztán összeteheted a két mellső lábad, hogy én jöttem, mert velem aszt jójárol! Más nem adna ezér’ egy kanyit se’ Őszintén szólva, nem is értem, hogy mér is mék ebbe bele.

   Imre nagyon megörült a szimpatikus üzletember ajánlatának. De volt egy kis gubanc.

   - Az a baj, hogy nem számítottam ilyen hamar vevőkre, és csak három hónap múlva tudok kiköltözni – mondta.

   - Tesókám! Van nekem hol laknom. Akkor költözöl ki, amikor akarol vagy tudol. Addig maradol, amíg akarol, csak írgyuk meg az adásvételit! Én bízok benned. Adok neked hetvenezert má’ mos’, és semmilyen papper nem kő nekem rúlla. Mos’ nincsen nálam több bányi, tesókám de a többit egy hét múlva hozom. Bízzunk egymásba’, ez a lényeg dezsvírem! A mai világban a bizalom a legfontosabb dolog. Többet ér bármilyen papperná.

   Imre, látván Lakatos komoly szándékait a vásárlást illetően, és mert módfelett bizalomgerjesztő, szimpatikus embert látott benne, hajlott az üzletre.

   „Ezért a putriért egy millát? Ekkora balekot!” – gondolta.

   Nagyon örült, és ugyanakkor némi lelkiismeret-furdalást is érzett, amiért kénytelen így lehúzni ezt a becsületes, és úgy látszik, hogy az üzleti életben járatlan úriembert. De hát ez van. Az adás-vételnek ez a lényege; egy üzlet akkor köttetik meg, ha mindkét fél azt hiszi, hogy sikerült átvernie a másikat.

   Megírták az adás-vételi szerződést, Lakatos leszámolta Imrének a hetvenezer Ft-ot, megpecsételték egy kézfogással és két feles pálinkával, majd minden jót kívánva egymásnak elbúcsúztak.

   „Milyen becsületes ember – nézett utána Imre gondolkodva. – Csak úgy adott előlegbe hetven rongyot, és még elismervényt sem kért… Persze, de hülye vagyok! Minek is kért volna, mikor nála a bizalom a legfőbb emberi erény. Nincs az a papír, ami többet érne számára ennél a tulajdonságnál. És még kiköltöznöm se kell. Ráérek majd három hónap múlva, amikor indul a repülő Vegasba, pedig már holnap hozza a maradék pénzt a tanyáért. Milyen rendes ember!” – azzal felpattant a biciklire és eltekert a kocsmába.

   Egy héttel később, reggel megint ugyanolyan éles dudaszóra ébredt, mint hét nappal korábban.

   „Nocsak, megjött a maradék pénz” – és egy pillanat alatt kiugrott az ágyból. Öltözködnie nem kellett; öltönyöstül feküdt le az éjjel.

   Kitámolygott a ház elé, megdörzsölte a szemeit, de Lakatos Eduárdot nem látta. Viszont látott két 1200-s Ladát, öt felnőttet és egy focicsapatra való gyereket.

   - Szevasz ecsém! – lépett oda hozzá az egyik férfi, Rostás Elemér, és egy adásvételi szerződést lobogtatott a kezében, miszerint még a tegnapi napon megvásárolta az ingatlant minden kacatjával együtt Lakatos Eduárdtól.

   - De hát, mi ez? És hol van Lakatos? – kérdezte döbbenten Imre, sejtve már, hogy mi lesz az eredmény.

   - Ne kérdezősköggyé itten nekem, hanem dzsavejjáá eel! – válaszolta agresszívan a Rostás család feje. – A pecu má’ tennap óta az enyim, de nem vagyok én geci, nem kérek erre az egy napra tűled pénztet, csak húzzá el, de mán!

   Imre köpni-nyelni nem tudott. Érezte, hogy borzasztóan megrendült a Lakatosba vetett bizalma. Aztán, hogy valamelyest észhez térjen, kapott Rostástól két nagy pofont.

   - De a Lakatos aszonta… - kezdte mondani az arcát tapogatva, ekkor Rostás közbevágott.

   - Ne egyed má’ meg az idegeimet, unguru! Beszéjjed meg a Lakatossal, ha valami bajjod van, hogy a rráák egye ki a beled, gádzsó paraszt! – ordított rá, aztán lekevert neki még egyet.

   Imre belátta, hogy itt semmi értelme emberi nyelven próbálkozni, ha meg tettlegességhez folyamodna, ezek nemcsak kifiléznék, de valószínűleg meg is ennék krumplival. Nem maradt más választása; lógó orral elindult kifelé a birtokról hátrahagyva mindent. Közben az egyik felettébb csintalan rajkó még utána futott és hátba köpte.

   Három órát gyalogolt, mire odaért egy vasútállomásra, ahol újabb két órát várt az első vonatra, amivel Pestre utazott. Szerencséjére az elmúlt napokban csak kisfröccsöket ivott a barátjával, az meg ugye nem túl drága, így a vonatjegy árán felül még mindig maradt ötvenezer forintja.

   Amint leszállt a Nyugatiban, rögtön megtalálta egy közel-keleti forma fiatalember.

   - Cséndzs, cséndzs? – érdeklődött mosolyogva.

   - He? – nézett rá értetlenül Imre.

   - Én adok neked cséndzs – válaszolta bólogatva, az összes fogával mosolyogva az erősen napbarnított férfi. – Te adsz forint, én ad neked júró, dollár, amit csak akarsz te.

   Imrében a nagyfokú segítőkészség és udvariasság láttán újra feléledt a bizalom érzése.

   - Aszontad, dollár? – ráncolta elgondolkodva a szemöldökét.

   - Igen, van! Menyit akarsz, annyi van.

   - Ötvenezerér’ adjá’ nekem dollárt, barátom! – mondta, és elővette a pénzt.

   - Én látom, te szegény ember.

   - Hát… mostanában van bajom.

   - Én sajnálok pénztelen emberek, ezért adok neked nagyon jó ajánlat.

   Imrében, mivel újra erősen élt a bizalom érzése, szinte könnybe lábadt a szeme a kedves fiatalember szavai hallatán.

   - Ezér’ pénzér én ad neked száz ropogós dollár. De csak, mert én sajnál téged. Látok ruhád koszos, büdös. Te vagy fedél nélkül. Ebből pénzből új életet kezdesz, ha rám hallgatsz.

   - Nagyon köszönöm, drága barátom. Vannak még rendes emberek. Ha máshol nem is, Pest forgatagában biztosan – mondta könnyekig hatódva Imre, aztán pénzt cseréltek. A pénzváltó arabnak pedig amint sikerült kiszabadulnia Imre hálálkodó öleléséből, pillanatok alatt eltűnt a tömegben.

   Imre betette a ropogós százast az útlevél és a repülőjegy mellé a nejlonzacskóba, a zacskót be a zakója belső zsebébe és elindult, hogy valahogy életben maradjon az utazásig fennmaradó időben.

   A következő két hónap és három hét a gép indulásáig valóságos nyomorban telt Imre számára. A százasra gondolnia sem szabadott, legfeljebb csak, mint tabutémára, hiszen abból kell majd Vegasban meggazdagodnia. Így nem maradt más, mint aprót koldulni az emberektől kannás borra, kaját és dohányárut pedig csak a kukákból remélhetett. Közben az éjszakákat bokrok vagy padok alatt töltötte, kényesen ügyelve rá, nehogy véletlenül kutyaszarba feküdjön. Egy másfél hetes időszakot közben sikerült kihúznia egy hajléktalanszállón, aztán kirúgta a gondnokként ott dolgozó szociális munkás, mert elviselhetetlenül szaglott már és nem volt hajlandó levetni a zakóját, nehogy meglovasítsa valamelyik csöves a belső zseb tartalmát. És mint tudjuk, a fürdéshez feltétlenül szükséges, hogy levetkőzzön az ember. Az említett kényszeridőszakban valódi öltönyös ősemberré kupálódott. A ragacsos haj és szakáll tökéletesen harmonizált retkes bőrével, a körmei alatt lévő koszból pedig akár egy ágyásra való palánta is kikelt volna. Az meg, hogy fekália- vagy lábszag dominált-e inkább a közelében, eldönthetetlen volt.

   Mire elérkezett a nagy nap, Imrének valahogy sikerült kizarándokolnia Pestlőrincig, innen már csak a gyorsforgalmi úton kellet eljutnia a reptérig. De csak pár órája maradt az indulásig, az ereje viszont mostanára szinte nullára redukálódott. Aztán meglátott egy rendőrautót, és eszébe jutott a megoldás: nem volt könnyű, de sikerült kikönyörögnie, hogy segítsenek rajta a járőrök. Annyit mutogatta nekik az úti okmányokat, hogy végül megsajnálták. Beterítették a csomagtartóba a hajléktalanok és a drogosok szállításához használatos fóliát, Imre bemászott, rácsapták az ajtót és kivitték a reptérre.

   Miután kimászott Imre a csomagtartóból, megkérte az egyik járőr, hogy vegye ki a fóliát is, és dobja a kukába vagy csináljon vele amit akar, nekik már nem kell. Ezután, még mielőtt nekiállhatott volna Imre hálálkodni, bepattantak a kocsiba és elhúztak.

   Imre bedobta a közeli szemetesbe a fóliát, aztán peckesen besétált a váróba. A biztonságiak azonnal közrefogták és ki akarták hajítani, de ő  lázasan lobogtatni kezdte az ott tartózkodása jogosultságának bizonyítékait. A reptéri alkalmazottak tisztában voltak vele, mivel járna az, ha a szenzációéhes média felkarolná ezt a csövest, és ezáltal elkezdenék rugdosni a töküket az emberjogi aktivisták. Onnantól kezdve mindenki őket baszogatná amiatt, hogy csak a szaga miatt nem részesült megfelelő kiszolgálásban ez a szerencsétlen. Így inkább maximálisan felkarolták. Becsekkolták, kezébe nyomták a beszállókártyát, elkísérték ameddig csak kellett, leültették a megfelelő kapuhoz, és közölték vele, hogy mikor csatlakozzon a beszálló utasokhoz. Pontosan elmagyarázták neki, hogy majd át kell szállnia, de ne aggódjon, a stewardess mindenben segíteni fog. Ezután otthagyták és letelefonáltak mindent a Kennedy reptérrel New York-ban, hogy ott se legyen fennakadás a fura szagú úrral.

   Ahogy belépett Imre a gépbe, azonnal látták a légikísérők, hogy improvizálniuk kell. Semmiképpen nem ültethetik le emberek közé. De mit csináljanak? És az egyik kapcsolt. Mivel nyilvánvaló volt, hogy fogalma sincs az úrnak egy repülőút körülményeiről, bátran és határozottan állt elé a nő a kérésével.

   - Jöjjön velem uram, kérem! – invitálta mosolyogva kissé odébb a bejárattól a stewardess, miután ellenőrizte a beszállókártyáját.

   - Igen… - pislogott rá Imre.

   - A kivételes egészségi állapotára tekintettel, és mert annyira rokonszenvesnek tűnik, szeretnék segíteni önnek.

   - Jaaj, drága hölgyem! Nagyon szépen köszönöm! Tudja, én még sosem repültem, és az igazat megvallva… rendesen be vagyok szarva.

   - Akkor most csendben elmondom, hogy mit fogunk csinálni.

   - Jó – bólogatott hálásan Imre.

   - Folyamatosan viharban fogunk repülni. Ez olyan, mintha megállás nélkül hullámvasutaznánk. Ettől az utasok egyfolytában a WC-re fognak rohangálni és lesznek olyanok is, akik egyszerűen képtelenek lesznek hosszú percekig kijönni onnan, a többiek meg emiatt kénytelenek lesznek az egészségügyi zacskókat használni. Hogy önnek ne legyen hasonló kellemetlenségben része, bezárom az utazási időre ebbe a teljesen elszeparált személyzeti WC-be. New-York-ban az átszállásnál már várni fogja egy kolléganőm és ugyanígy fog eljárni az ön érdekében.

   Imrében erre a gesztusra már az egekig hatalmasodott a bizalom érzése.

   - Édes, drága kisasszony! Én nem is tudom… hogy köszönjem meg? – mondta elcsukló hangon.

   - Ugyan, kérem! Igazán semmiség – mosolygott kedvesen a stewardess, majd a kezébe adott három szendvicset, két liter narancslevet, és gondosan rázárta az ajtót.

   Amint befejezte az utasok fogadásával járó kötelezettségeit, gyorsan leadta a reptérieknek az infot az eset megoldásáról, hogy időben elindíthassák a hírláncot a Vegasba csatlakozó járat személyzetének. Bezárta az ajtót, elmondott az utasoknak minden ilyenkor szokásosat és bement a pilótafülkébe, míg a másik légikisasszony lelkesen rohangált, hogy maradéktalanul ellásson minden kívánságot (bizonyos kereteken belül) és oldjon minden feszültséget.

   - Ezt megoldottam fiúk – sóhajtotta a találékony stewardess a pilóták szekréciójába lépve.

   - Jól van, ügyes kislány vagy – mondta a másodpilóta és becsúsztatta kezét a szoknya alatt egészen a bugyi széléig.

   - Az utat figyeld, ne nyúlkálj! – csapott a kezére színlelt felháborodással a légikisasszony.

   - Ok, elég a romantikából! - mondta mogorván a kapitány. – Egyébként mit adtál a csövinek? Csak nem a Mc Donald’s-ból hozattál neki menüt?

   - Dehogyis! Miféle menüt hozattam volna neki? – reagált a nő nem értvén a poént.

   - Mifélét, hát mekfosat menüt! – vihogott a kapitány. – Attól van ilyen jó szaga. Nem?

   - Na jó, megyek a területemre – forgatta szemeit a stewardess, aztán sarkonfordult, mire kicsúszott a makacsul visszatérő kéz a bugyiból. A másodpilóta megszagolta az ujját, beletörölte a nadrágjába, sóhajtott egyet és elmélyülten tanulmányozni kezdte a fedélzeti műszereket.

   Kilenc óra elteltével Imrét, mint egy stafétabotot adták át a Kennedy repülőtéren, hogy a professzionális logisztikának hála, még öt órát zsibbadhasson egy újabb, bár ugyanolyan személyzeti WC-ben. Attól függetlenül, hogy az utóbbi hetekben nem igazán volt mit ennie, egy dologban biztos elhatározásra jutott; soha többé nem eszik tonhalas szendvicset, és nem iszik narancslevet.

   Össz-vissz tizennégy órás repülés után végre megérkezett Las Vegas-ba. A többieket követve átjutott az útlevél ellenőrzésen, aztán ki a vegasi nyüzsgésbe, ahol szeme-szája kerekedett a csodálkozástól. Ilyen nagy lármájú, tarka sokadalmú kavalkádot még soha életében nem látott. Pest ehhez képest egy csendes skanzen.

   „Lajos, olajos tökű barátom – gondolta elégedetten mosolyogva, ahogy csípőre tett kézzel megállt és körülnézett –, ha ezt látnád!”

   Aztán odament az egyik, majd a másik, aztán a harmadik járókelőhöz is, hogy érdeklődjön a legközelebbi kaszinó holléte felől, de mindenki csak makogott valami nem emberi nyelven és fintorogva otthagyták vagy elfordultak tőle. Egy darabig várt, mire meglátott egy irgalmatlanul fekete, tagbaszakadt négert kiszállni egy taxiból. Odalépett hozzá, de vele is csak úgy járt, mint a korábbiakkal.

   - A rosseb a koszos fajtádat te fekete ördög! – kelt ki magából mostanra Imre. – Mér’ nem tudol segíteni az embernek, mi?! Büdös nigger!

   - Bár az afro-amerikai úr nem beszélt és nem is értett magyarul, egy szót mégis tisztán kivett a szóáradatból.

   - Fucking stinking homeless! (Kibaszott büdös hajléktalan!) – adott hangot nemtetszésének és úgy orrba vágta Imrét, hogy az rögtön elájult.

   Arra ébredt, hogy két rendőr locsolgatja az arcát egy ásványvizes palackból, és közben az egyik gyengéden pofozgatja gumikesztyűs kézzel. Hirtelen úgy megörült a panasztétel lehetőségének, hogy fel sem tűnt neki az egyik törvényszolga fekete bőrű mivolta.

   - Képzelje biztos úr, az előbb pofánvágott egy koszos nigger! A kurva anyját a fekete üstökének!

   A rendőr ugyancsak nem tudott magyarul, de hasonlóan az előbbi polgárhoz egy szó neki is megütötte a fülét. Bár nyomatékosan, de udvariasan közölt valamit Imrével, ügyelve rá, hogy kiérződjön hangjából a fenyegetés súlya.

   - Nem érti? Há’ ércse má’ meg! Pofánbaszott egy tepsiszájú N-I-G-G-E-R!

   A fekete rendőr újra megpróbált valamit megérttetni Imrével, de aztán a mondat felét elharapta, megcsóválta a fejét, Imrét hátrabilincselte, majd a kollégájával közösen talpra állították és bekísérték az őrszobára.

   - Tudom, miért baszakodtok velem! – dühöngött Imre. – Azér’ mer’ ti is buznyák NIGGEREK vagytok!

   A kihallgató helyiségben már nem törték magukat a hatóságiak, hogy bármit is megérttessenek Imrével. A zsebeit viszont átnézték, és amikor szembesültek vele, hogy az útlevélben talált ropogós százdolláros hamis, úgy döntöttek, tüzetesebb vizsgálatnak vetik alá, nem hozott-e magával kábítószergyanús anyagot. A nagyobbik darab rendőr a kezére feszegetett egy egészségügyi kesztyűt, Imréről lerángatták a nadrágot, ráhasaltatták az asztalra, ők felvettek egy-egy gázmaszkot, és munkához látott a kesztyűs.

   - Óóó! ÁÁÁ, hogy szakadt volna abba a lila pinájú anyádba a fejed, Kunta Kinte! Ááá! BÜDÖS BOKSZÓÓS! Úúú, a kúúrva anyádat! - ordított Imre. Nem csoda, hogy szenvedett, hiszen úgy érezte, mintha egy krinolinnal turkált volna a fenekében a nagydarab rendőr.

   Kábítószert ugyan nem találtak, de a hamis százas bőven elég volt ahhoz, hogy a bírói döntésig bekasztlizzák Imrét.

   Hatan voltak a zárkában, mikor belökte az ajtón a smasszer. Mind négerek, és egyik sem volt száz kiló alatt. Valószínűsíthető, hogy puszta jófejségből, de már leadta addigra valaki a drótot a bentlévőknek Imre négerekkel kapcsolatos véleményéről, mert nagyon szigorúan nézték. Két-három másodpercnél nem volt több ideje. Kapott az egyiktől egy hatalmas állast, amit ő csak egy szimpla villanásnak érzékelt. Elájult.

   Mikor magához tért a cella étkezőasztalán hasalva, az első pillanatban azt hitte, hogy újra a rendőr kutakodik a fenekében. Aztán rádöbbent a kellemetlen érzés okára. Hátranézett és rémülten vette tudomásul, hogy a második gyanúja igazolódott be.

   - What a nice white gay with a narrow asshole! (Micsoda egy fehér buzi szűk segglyukkal!) – fröcsögte kéjesen a legdagadtabb néger két lökés között. Bizonyára ő volt a zárkamenő.

   Imre már ettől a felismeréstől sokkot kapott, de amikor újra előre nézett és meglátta, hogy a másik öt afro-fazon meztelenül kenegeti a farkát valami síkosító féle cuccal, és csak arra vár, hogy sorra kerüljön, nem bírta tovább az idegrendszere. Ismét elájult.

   Amikor újra kinyitotta a szemét, a trauma hatására tisztán emlékezett az legutóbbi percekre, amiket öntudatánál töltött. Most pedig szentül meg volt róla győződve, hogy a mennyországban van. De ha nem is ott, mindenképpen a másvilágon. Kényelmes, a tisztaság illatát árasztó ágyban feküdt kellemes, légkondicionált szobában.

   - Szép napot, kedves Imre! – köszöntötte egy barátságos férfihang. – Látom, ébredezik.

   - Mi ez? Hol vagyok? – forgatta Imre a fejét jobbra-balra, észrevéve az ágya mellett ülő öltönyös férfit.

   - Hersiczki Salamon vagyok, az ön kirendelt ügyvédje. Ön pedig Las Vegas egyik legjobb hírű korházában fekszik, épp lábadozás alatt.

   - Micsoda!? – kérdezett vissza megrökönyödve Imre. – Semmit se értek! Mirű van itten szó, he?

   - Arról van szó, kedves Imre – kezdte nyugodt diplomatikus hangon az ügyvéd -, hogy az önnél talált százdolláros hamis volt, így önt eljárás alá helyezték. Mivel én jól beszélek magyarul, mondhatni anyanyelvi szinten – mosolygott Salamon -, engem nevezett ki a bíró az ön ügyének képviseletére. Tudja, a szüleim zsidó mivoltuk végett voltak kénytelenek még jóval a születésem előtt elhagyni Magyarországot, és Amerikába emigrálni a náci rezsim elől. Az ő jóvoltukból tanultam meg tökéletesen a nyelvet. Meg kell mondjam, sokkal színesebb nyelv, mint az angol. Összehasonlítás terén valójában azt venni észre, hogy az eredeti irodalmi angol nagyjából egy szinten van azzal a magyarral, amit egy hároméves autista gyerek beszél.

   - He? – nézett rá értetlenkedve Imre.

   - Jaj, ne haragudjon, kissé elkanyarodtam a témától! – csapott a vállára szórakozottan az ügyvéd. – Hol is tartottam… Igen. Tehát önt eljárás alá vonták, és a bíró a távollétében lefolytatta a tárgyalást, minek eredményeképpen önt kitiltotta az Egyesült Államokból – bólogatott. – Bizony, ilyen olcsón megúszta. Igazán szerencsés ember. Pedig egy ilyen fajsúlyú ügyben hosszú évekre szokták errefelé bebörtönözni az embert. Úgyhogy, önnek már nincs más dolga a felépülését követően, csak hazarepülni magyarhonba.

   - Miféle felépülés? – kérdezte Imre, a takarót bámulva. Nem merte megemelni, elég volt neki az alóla kifutó csövek látványa.

   Az ügyvéd együttérző arckifejezéssel sóhajtott.

   - Történt önnel valami az előzetes letartóztatását követően a fogvatartotti körletben. Valami szörnyűség, ami miatt önt még aznap idehozták sürgősségi orvosi ellátásra. Ne ijedjen meg, kedves Imre, a kórház legjobb orvosai hajtották végre a beavatkozást. Műtéti ellátásra volt szüksége. A költségek miatt ne aggódjon, a tetteseket fogja terhelni!

   - Milyen műtét? Mióta vagyok itt, ÚRISTEN?!

   - A zárkabéli incidens pontosan egy hete történt. A sokkhatás okozta reakció az volt a szervezetétől, hogy kómába esett. Ma reggel hívott fel az ügyeletes nővér, hogy kezd ébredezni. Neki köszönhető, hogy fogadhattam önt a visszatérése alkalmából. Tehát az incidenst követően rögtön behozták és azonnal megműtötték… És… Hát… Nézze! Én nem tudom, mit művelhettek magával azok a feketék a börtönben, de a WC-kefe benntört nyelével együtt el kellett távolítani a végbelének jelentős részét is, valamint a sérült heréket és a péniszének csaknem nyolcvan százalékát. Nagyon sajnálom, uram! – fejezte be végül az ügyvéd, barátságosan megveregette Imre vállát, felállt az ágy mellől és elhagyta a kórtermet.

   Imre percekig feküdt kővé dermedten az ágyban. Próbálta megemészteni és elfogadni a hallottakat, de rájött, hogy egyik sem fog menni. Soha. Aztán felidézte magában eddigi életét, leszámítva az ideút élményeit; normális rendszer szerint működő tanyasi élete volt, felesége volt - még ha csak gumiból, akkor is. Most meg itt fekszik a világ másik felén egy kórházban pénz, de ami még rosszabb, fasz nélkül.

   Ledobta magáról a takarót. Az ágyékából nem látszott más, csak egy óriási kötszerköteg, ami alól három áttetsző cső vezetett ki, hogy egy kis tartályba gyűjtsék a műtét után felgyülemlő váladékot. A kis tartályt a kezébe fogta, feltápászkodott az ágyból és odament az ablakhoz. Kinyitotta. Húsz emelet magasságból nézett ki a csillogó Las Vegas nyújtotta panorámára. Odahúzott egy széket, fellépett rá, aztán kiállt az ablakpárkányra.

   Mielőtt leugrott, még utoljára Lindára gondolt. Nem érezte a becsapódást. Mire földet ért, halott volt.