Szombati napom jó részét, Vilmossal töltöttem. Odakint a kertünkben, mutattam neki egy két cselt és lövést. Persze nem egészen jól alakult a reggelem, de próbáltam jobb kedvre bírni önmagam.  Amikor megtudtam hogy ma kell visszavinnem azt a bizonyos könyvet a volt barátnőmnek, még a gyomrom is összeszorúlt. Elment az étvágyam is, de Vilmos igyekezett rávenni a reggelire.

 - Sokkal tisztábban fogod látni a dolgokat, ha előtte eszel. - tanácsolta barátságosan, de csak a fejem csóváltam.

 - Gyere, keressük meg a könyvet, azután indúljunk el. - hívtam, mire árnyékként követett engem.

A szüleim nem voltak itthon, így bátran sétálgathattunk a házban. Természetesen a könyvet nem találtuk meg könnyen. Éreztem hogy egyre jobban kezd görcsölni a hasam, s belegondolta hogy jöhet ennél rosszabb is, ha nem találjuk meg. Végül Vilmos, - aki siklóhoz hasonlóan kikúszva a nappalit és a konyhát elválasztó falból - integetett nekem. Megtalálta. A konyha asztalon volt, egy halom újság alatt. Sikeresen megtaláltuk a könyvet, de mégsem éreztem magam jobban. Ezután sem jött meg az étvágyam, pedig Vilmos felajánlotta hogy készít nekem rántottát. Azt bizony el is felejtette hogy képtelen megfogni bármit is. De a szándéka nagyon jól esett.

 - Menjünk este! - torpantam meg, mielőtt még Vilmos kiúsztathatta volna testét a csukott ajtón keresztül.

 - Miért? - kérdezte, nyugtalan pislogások közepette.

 - Olyankor nyugodt a város. - hazudtam meggondolatlanul. - Gyere, addig megnézünk egy filmet.

Vilmos bármi egyéb kérdést mellőzvén, követett. Nem ellenkezett még szinte várta is a film vetítést. Tetszett, hogy a haverjaimmal ellentétben, ő türelmes volt.

Bekapcsoltam az internetet, és leszedtem találomra egy filmet. Véletlen szerűen a Capser című filmet néztük meg. Éreztem magamon hogy kissé kínos helyzetbe hoztam ezzel mindkettőnket. Főleg Vilmost, aki török ülésben lebegett mellettem az ágyon, miközben néha elcsavarogtak gondolatai a film alól. Ennek ellenére, tetszett mindkettőnknek a film. Miután vége lett, csendben néztünk magunk elé. Majd egymásra, de nem jött ki hang egyikünk torkán sem. Majd végül így feleltem.

 - Indúljunk.

Besötétedett. Furcsa, mert nyáron nem bújik el hamar a nap. Amikor felnéztem az égre, csillagokat sem láttam. Csak borús felhőket. Tehát nemsokára eső lesz. Ez mégjobban kedvemet szegte. Végig sétáltunk a Besnyő utcán, aminek a végére érve, balra tovább indúltunk. Néma csendben sétáltunk a két oldalt helyezkedő ház sorok között. A köztársaság utcára érve, ég dörgéseket hallottunk. Vilmos nem csak hogy az árnyékomként követett, de majdnem belém is olvadt, a hangos égdörgés miatt.

Szándékosan a hosszabb útvonalat választottam, de sajnos előtt értünk oda, mint gondoltam. Barátságos kis kertes ház előtt torpantunk meg, aminek a kerítése mögött egy kis fekete pumi kutya ugrott ki a házából. Felénk rontott, és megállás nélkül csaholt. Gondoltam, erre Vilmos biztos meg fog ilyedni. mire hátranéztem, az én barátom már a köztársaság utca végén tartott. Még így sosem láttam menekülni senkit. Utánakiáltottam, de nem a nevén, hanem csak úgy.

 - Szia, Krisztián! - hajolt ki az ablakon Ilona néni, Virág édesanyja. Barátságos mosollyal fogadott engem, ami őszintén szólva nekem is jól esett. De a lányától már nem számíthatok hasonló üdvözlésre.

 - Csókolom. - hajoltam meg neki udvariasan. - Visszahoztam Virágnak a könyvet.

Mosolyogva bólintott erre, azután végig vezette rajtam a szemeit. S késve hozzátette.

 - Jól vagy?

 - Igen. - feleltem, nem túl lelkesen. - Na és ön?

 - Hmm. - húzta a száját kelletlenül. - Vagyogatok. Na szólok Virágnak, nem szeretném ha eláznál.

Majd visszahajolt, de másodpercek múlva ismét elő tűnt.

 - De gyere ám be nyugodtan!

 - Neeeem. - tartottam magam elé a tenyereimet. - Csak átadom neki a könyvet.

Csalódottan húzta az ajkát, majd ismét eltűnt az ablakból. Gyorsan hátranéztem. A kutya nem ugatott már, de Vilmos szemmel láthatólag a sötétben reszketve nézett rám, az utca végén lebegve. Intettem neki, hogy jöjjön vissza. Válaszul a fejét rázta. Ismét intettem neki.

 - Mit integetsz? - csapta meg a kellemetlen hang a fülemet.

Virág csoszogott ki hozzám. Amikor csoszogott, az azt jelentette hogy haragudott. Méghozzá nem is köszönt. De ennek ellenére szépen ki volt öltözve. Hosszú, egyenesre vasalt szőke haja köpenyként lógott le a két vállára, csillámos ruhája pedig rikított a sötétben. Hiába szakítottunk, kellemes kék szemei még most is tetszettek, még akkor is ha úgy nézett rám velük, mint a véres rongyra.

 - Szia. - integettem neki hallkan. - Hogy vagy?

Erre nem csak Virág, de még én magam is meglepődtem. Nem értettem, miért csúszott ki ez a kérdés a számon.

 - Megvagyok. - vonta meg a vállát Virág, aki még arra sem méltatott, hogy felháborodjon a kérdésemen. Odasétált hozzám, kivette a kezemből a szatyrot, és sarkon fordúlt. A szívembe mintha ököllel csapnának bele. Ott is hagyott, ennyi volt a találkozás.

 - Szégyeld magad! - kiáltottam utána.

Mintha megfagyott volna az ajtó elé érve. Lassan felém fordúlt, s nyakamon éreztem, szigorú tekintetének melegét. Testemen kellemetlen vibrálás futott végig, melyet többnyire akkor éreztem, amikor a lekésett busz után rohantam.

 - Szégyeld magad, te! - kiabálta, hátra csapott kezekkel. - Nem hívtál fel 2 hétig, mert fontosabbnak tartottad az idióta foci meccseidet! Megmondtam már, ilyen fiú nekem nem kell!

Hirtelen a bajnokság utolsó fordulóira való készülődések napjai ugrottak be nekem. De azt a pillanatot, keresve sem találtam, amikor megfeledkeztem volna Virágól.

 - Tessék? - hőköltem meg, amikor már centikre volt tőlem.

 - Vagy már nem is emlékszel ugye? - kiabálta továbbra is, miközben fokozatosan közelebb és közelebb ért hozzám. - Bezzeg a barátaidnak tudtál küldeni sms-t, és még fel is hívtad őket, hogy jól sikerültek a meccseid!

 - Fura, hogy beleolvastál titokba a telefonomba. - húztam el az arcom, Virág izzó tekintete elől. - Mert az lehet hogy értesítettem őket, de te voltál az első, akinek írtam!

Virág kiegyenesedett. Egy pillanatig megvetően és kiabálástól remegő szájjal nézett rám, majd elfordúlt. Erre nem számítottam. Talán jobb lett volna, ha az előbb nem szólok utána, és most nem dobogna a torkomban a szívem. De hol késik már Vilmos?

Lopva elnéztem az utca végére, ahol már nem láttam. De az is feltűnt, hogy amíg veszekedtem Virággal, a pumi kutya nem vakkantott közbe. Mert a közelünkben sem volt.

 - Mégvalami! - fordúlt hozzám határozottan Virág. - Szeretném ha ezentúl, nem a mi utcánkban sétálgatnál.

Nem figyeltem rá. A háta mögött lezajló esemény, akaratom ellenére lekötötte a figyelmem. Vilmos röppent ki a szomszéd ház oldalából, majd keresztül - kasul a szőlő lugason, végül pedig az autó garázsában tűnt el, nyomában pedig a vérszomjas pumi kutya. Kelletlenül behunytam a szemem, miközben próbáltam eltalálni, Vilmos hogyan futott össze a kutyával. De a következő pillanatban ismét előtűnt. Nyomában az üldözője, aki szerencsére koránt sem volt olyan gyors, de kitartóan futott utána.

 - Figyelsz te rám??- üvöltötte az arcomba Virág.

Továbbra sem válaszoltam, mivel nem is néztem rá. Hirtelen elkapott a röhögő görcs. Nem bírtam ki nevetés nélkül, amit ezután láttam. Vilmos, megunva az oda - vissza repülgetést, gyorsan fellibbent a legközelebbi szilva fára. Ezt követően egyszerre három macska is, hangosan fel nyávogva ugrottak le. Szinte hat felé rohantak, amikor csak hárman voltak. Menekülésük közben össze is akaszkodtak, amiből egymásra karmolás és fújtatás következett. Vilmos fent rekedt a fán, és hallkan fenyegetni kezdte az alatta csaholó pumi kutyát.

 - Na ide hallgass, Krisztián. - mutatta fel az ujját Virág. - Sose kedveltelek! De magamat sem tudom megérteni, hogy mi tetszett meg benned! Mert egy magadnak való, másokkal nem foglalkozó hülye gyerek vagy! Kihagytam volna valamit? Jah, igen! Utálatos vagy!

Ekkorra néztem rá Virágra. Sajnos az összes eddigi szavát megjegyeztem, ami pillanatok alatt elvette a kedvem. Gyomrom annyira görcsölt, hogy még a szemeimet is összehúzta, torkomon pedig keserű ízt éreztem.

Ránéztem ekkor Vilmosra. A szellemfiú már nem a kutyával foglalkozott. Arcán megbocsátást nem tűrő bosszú ült, szemeinek helyén pedig a két luk, mintha vörös lángoktól izzott volna. Mint egy fürge hal, leúszott a fáról, és Virág háta mögé ért. Ekkorra a lány, diadalmasan mosolygott mintha legyőzött volna, de látta rajtam hogy a háta mögé nézek, így megfordúlt.

Vilmos nem moccant meg, türelmesen várta, hogy tekintetük találkozzon. Találkozott is.

Virág megugrott, mintha áram ütötte volna testét.

 - Nem beszélhetsz így, a barátomról! - sziszegte Vilmos.

Majd mutatóujjával megérintette óvatosan Virág homlokát, aki váratlanul összecsuklott és szét terült a friss zöld gyepen. Kétségbeesetten néztem végig a történést, de nem hajoltam le hozzá. Pedig megijedtem, nem tudtam most mit tett vele a szellemfiú.

 - Meghalt? - hallatszódott a számból az ijedt kérdés.

 - Nem. - csóválta meg a fejét Vilmos. - Csak elaltattam. Nemsokára felkel, semmi baja sem lesz.

 - Elaltattad? - néztem rá nagy szemekkel. - Ezt meg tudod csinálni?

 - Persze. - felelte egyszerűen. - De csak azokkal, akikre nagyon mérges vagyok. Tudok kómába is ejteni, de ahhoz gyűlölnöm kell.

Nyeltem egyet. Nem szeretnék félni Vilmostól, ert nagyon megkedveltem, de most rám hozta a frászt. Hazafelé sétálva, meg sem mertem szólalni. Nem nyűgözött le a képessége, inkább megijesztett. De mégis örültem, hogy velem volt.

Fura volt mérgesnek látni. Pedig egy szellem fiú volt, aki még saját magától is képes megijedni. Mégis kiállt mellettem, és szembe szállt azzal, akivel én nem mertem.

 - Vilmos. - szólítottam meg, amikor kihalásztam zsebemből a házunk ajtajának kulcsát. A szellemfiú ekkor rám nézett és kiváncsian várt.

Rámosolyogtam. Mélyen belenéztem a szemeibe, mármint a helyükbe, és kellemes érzéssel töltött el, hogy ezt kinyílváníthattam neki. - Köszönöm hogy kiálltál mellettem!

Vilmos visszamosolygott rám. Nem számított köszönetre, ugyanis nagyon meglepődött rajtam és amilyen hangsúllyal mondtam. Jó érzéssel töltötte el, amit mondtam neki. Mielőtt bementünk volna, ő állított meg engem és ünnepélyesen, rám biccentett.

 - Nagyon szívesen!