Kedves Klubtársaim!

A Kolónia című művem részleteimmel próbáltam beilleszkedni közétek, mostanra

pedig egy újfajta novellám első részletét szeretném Nektek bemutatni. Igaz, ebből a novellából  már bemutattam nektek néhány részletet de em értem vele a végére, így most jött el az ideje. Azt tudnotok kell, egy gyermekkori kedves jóbarátomról írok, akit 6 éves koromban veszítettem el. Az írás hibákért  - és a sajnálatos módon vele járó szóismétlésekért elnézést kérek. De ezt a novellát azért kezdtem el írni, hogy emlékezetessé tegyem Fodor Vilmos barátom életét. Remélem tetszeni fog a novella, jó olvasást kívánok!


                       

                             Találkozásom Vilmossal 1.

  

Kellemes nyári este volt. Kinyitottam az ablakot, mert szerettem hallani a

tücskök éjjeli muzsikáját. A számítógépem még be volt kapcsolva, de  a villany már nem égett. Csak ültem tétlenül, miközben világoskék fény világította meg arcom. Nem jutott eszembe semmi, amit el tudnék kezdeni írni. Semmi izgalmas történet, semmi újfajta fantázia sztori amivel fel tudnám kelteni mások figyelmét.

Kimentem hát a konyhába és tele töltöttem friss  ( házi nem pedig bolti tejjel ) a bögrémet. Mire visszaértem, egy fiút pillantottam meg. A székemben ült és mereven figyelte az ajtót hogy mikor lépek be. Megjegyzem, nem akármilyen fiúval volt dolgom. Egy szellemfiúval.

 Automatikusan kiejtettem a bögrét a kezemből, ami a parkettára érve összetört és darabokra hullott. Sokkot kaptam.

Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor a karate versenyemen állba rúgtak és elveszettem az eszméletemet.

 - Üdvözöllek. - csusszant ki a számon váratlanul a köszönés.

 A szellemfiú ugyanúgy meg volt rémülve mint én - de mitől? Majd néhány villámpillantást vetett a földön heverő bögre darabokra s újra rám nézett. Tekintete tükrös volt és rémült.

 - Szia. - hallatszott a köszönése.

Nem kellett megfigyelnem, de a szája mintha meg se moccant volna. Talán gondolatban köszönt nekem. De még ilyet! Társalgok egy szellemmel a szobámban! Minek nekem facebook?

 - Látom rosszkor jöttem. - tette hozzá a szellemfiú, majd egy pillanat alatt elmerült a szobám falában.

 - Várj! - kiáltottam utána.

A rémült arc kihajolt a falból, de csak a fej.

 - Nem akarom hogy eltörj még egy bögrét! - felelte szabadkozva és rámutatott a lábujjamra.

Amikor letekintettem, a nagy lábom ujján a körmöm be volt törve és vérzett. Érdekes, nem is éreztem semmiféle fájdalmat.

 - Majd begyógyul. - legyintettem és sérült lábujjamat. - Viszont annál jobban érdekel, hogy mit keresték a szobámban!

A szellem ekkor kihajolt a falból - s még csak most volt idegzetem megcsodálni áttetsző testét - majd búsan leeresztett fejjel szipogta.

 - Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni...

Sírni kezdett. Csodálkoztam persze, hiszen nem mindennap látok síró szellemet.

 - ...de üzenni szerettem volna a testvéremnek, és a nevelő szüleimnek!

Amikor arcát eltemette a tenyereiben a szellem, a torkomon keserű és kellemetlen ízt éreztem. Lehet hogy én is elkezdek sírni?

 - Figyelj. - kezdtem rebegve, tehát mindjárt én is bőgni fogok. - Én Krisztián vagyok!

Majd kezemet nyújtottam, amire a szellem úgy nézett, mintha ezzel az életét kapná vissza.

 - Én pedig Vilmos. - biccentett a fejével két a szipogás között. - Mármint voltam, amíg éltem.

 - Figyelj Vilmos, használd csak nyugodtan a számítógépet! - feleltem kedveskedő hangon és bevállt.

Bárcsak ilyen könnyedén tudnék hatni az édesanyámra, amikor akaratom ellenére boltba akar küldeni.

 Vilmos visszalibbent - akár egy léggömb - a fotelomba és boldogan hajolt a billentyűzetem fölé. De ismét elkeseredett. Rám nézett, mire én kérdően mozgattam felé a fejem.

 - Elfelejtettem hogy nem tudok hozzáérni semmihez. - rebegte Vilmos.

Baráti mosoly jelent meg arcomon. Odamentem hozzá és kértem hogy diktálja amit szeretne írni. Életemben nem jött rám ekkora sírógörcs mint most. Amit lediktált, abból kiderült hogy egy lány miatt veszítette el életét, - vonat elé ugrott - és a nevelőszülei pedig nem tudnak még most sem a haláláról.

Miután leírtam a sorokat, összerogytam és sírni kezdtem. Remélem az én testvéremmel nem fog ilyen szörnyű dolog történni. De ami ápolta a lelkem: segítettem egy elkeseredett szellemnek.

 - Köszönöm szépen! - mosolygott rám Vilmos.

Nahát! Csillogott az arca. Tehát így nézhet ki egy szellem, ha jobb kedve van. Ettől a perctől kezdve úgy beszélgettünk egymással, mint két barát. Elmesélte élete legboldogabb szakaszait, ami engem nagyon elszórakoztatott. Sajnáltam hogy életének 16. évében meg kellett halnia. Én is elmeséltem neki karatés éveimet, hogy imádom a fantázia könyveket, és hogy sikeresen levizsgáztam egy hónapja felszolgálónak.

Úgy érzem, barátra leltem. Méghozzá egy szellemfiú személyében. Lehet hogy megvan az új művem sztorija!

A címe pedig ez lesz: Találkozásom Vilmossal