Szövegekről

   Tisztelgés Bohumil Hrabal előtt!

   A bölcsesség és a fény felé haladva néha elvétem az utat, gyakran mellélépek annak az ösvénynek, amelynek talaját mezítláb tapogattam ki még kicsike gyermekkoromban, de én legjobban azokat a mellélépéseket szeretem, azokból okulhatok, ha nekimegyek egy falnak, hát nagyot koppan a fejem, és már tudom, merre kell mennem, hogy visszaérjek az útra, és akkor már folytathatom is tovább a menetelést, mintha légiós lennék, csak megyek és megyek… És valahányszor negatív kritikákat kapok, akár az életemről, akár a műveimről van szó, mindig mosolygok, jólesik nekem a dorgálás és ledegradálás, a fene tudja, hogy miért, én valahogy szeretem azt, hogyha nem értenek meg, ha félreértenek, az még rosszabb a meg nem értésnél, és én azt még jobban szeretem, nem azért, mert nem ér célba nálam egy negatív kritika, nagyon is megérint, csak éppen bennem a pozitív gombocskát kapcsolja be, így aztán erőt merítek belőle, hogy újra felvegyem nem létező kesztyűimet, és a nem létező csatatéren újra hadrendbe álljak. Leszoktam arról, hogy az engem ért megpróbáltatások, kudarcok miatt másokat okoljak, mert én magam idézem fejemre a bajokat, csak és kizárólag én rendelkezhetem magam felett, én önmagam kezében vagyok, és valahányszor elvétem az utat, a büntetést én magam szabom ki, hogy aztán én szenvedhessek egy sort, és néha jólesik szenvedni, néha az ember kívánja a be nem teljesült álmok kudarcát, csak akkor képes fejlődni egy ember, ha kudarcok és zárt kapuk állják útját, képzeljük csak el, ha folyton jó dolgok történnének velünk, egy idő után elfelejtenénk élni, tobzódnánk egy helyben, az pedig maga a halál.

   „Minden cselekedetem visszahull a fejemre, így aztán nap mint nap tanúja és oka vagyok drámáimnak.” Ezt írta Hrabal, az egyik legnagyobb író, aki csak élt ezen a bolygón, ő már úgy látta a világot, amilyen valójában, tökéletesen tisztában volt önmaga képével, és keserédes stílusával, világszemléletével felnyitotta az én szememet is, így rájöttem, hogy a világ gyönyörű, ugyanakkor egy lerombolt világ, ahol a humánum nem sokat ér, ezért szenvednek az emberek, kiváltképp a fiatalok; Hrabal a kocsmában, söröket iszogatva összemaszatolódott mindenféle emberrel, hogy azokból megírhassa örökéletű műveit; naphosszat eldiskurált az Arany Tigrisben, hörpölte a jó cseh söröket, vagy éppen Kerskóba vonult, hogy macskáival meditálva eltávolodjon magától, és minél inkább eltávolodott magától, annál közelebb került önmagához, mert ő felismerte, hogy az élet nem lineáris, hanem egy nagy kör az egész, aminek a középpontját megtalálva el lehet érni az üdvösséget.

   Most én is mindenféle noteszeket gyártok magamban, a fejemben: van már szakadt noteszem, amelyben már teljesen megsárgultak a lapok, a borítója rongyos, olyan szaga van, mint a régi könyveknek, én pedig egy rövid ceruzával vésem bele a gondolataimat; aztán van nekem átgyötört gondolatok notesze, amelybe a megrágott, féltve őrzött álmaimat és meglátásaimat jegyeztem le; és van nekem még egy olyan noteszem is, amelynek a megrágott elméletek notesze címet adtam, hogy bele tudjam írni azokat az élményeket és érzéseket, amelyeket gondosan őriztem és érleltem magamban, hogy majd egyszer mások elé tárhassam őket… Ezek a noteszek arra jók, hogy majd a későbbiekben meglophassam önmagamat, amikor majd rám jön hirtelen az írhatnék, amikor majd leülök az üres lap elé, és ömlenek belőlem a szavak, akkor csak előveszem valamelyik noteszomat, és mint az idős nénik, akik a noteszaikból írják be a mobiltelefonjukba a számokat, hogy hívni tudjanak, én is azért nyúlok hozzá, hogy egyfajta különleges kapcsolatot létesítsek valaki mással, akivel nem kívánok telefonon beszélni, vagy éppen nem áll módomban felhívni, mindig kéznél vannak ezek az én gondolataim, úgyhogy a kis spájzomban ott lógnak az én érzés kolbászaim, meg az emlék hurkácskáim, füstöltem szalonnát azokból a régmúlt időkből, amelyeket nem kívánok elfelejteni, szóval az éléskamrám jelenleg tele van, még a világvégét is átvészelhetem…

   Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a világ valóban gyönyörű, ha pedig nem látom annak, mert rám törnek azok a lehangolt napok, amikor csak az iváson jár az eszem, akkor a rosszabbik szemüvegemet viselem, amelynek lencséje nincs olyan finomra csiszolva, hogy meglássam az élet szépségét, az a lencse meggátol abban, hogy észrevegyem azt is, ami a szemem előtt áll, ezért aztán végérvényesen meg akarok szabadulni attól a régi szemüvegtől, mert sok jót nem köszönhetek neki, szeretek tisztán látni az életben, szeretem a világos képeket, amelyek akkor köszöntenek rám, amikor új szemüvegemet illesztem az orromra. Gondosan szemlélem minden éjjel életem nagy égboltját, megszámolom rajta azt a néhány csillagot, amelyeket sikerült felbiggyesztenem oda a sikereimből, de még egy Göncölrevaló sem jött össze eddig, keresem a Holdat, hogy némi világosságot adjon nekem a sötétben, azt hiszem, én tehetek róla, hogy nem találom azt a bolygót, talán nem jó helyen keresem, mindig csak a csillagokat próbálom felhajtani arra a nagy sötét égboltra, amelyet én annyira szeretek, még így igénytelenül is, így aztán minden éjjel megbarátkozom az én egemmel, hogy reggelre elfelejtsek mindent, mert én így távolodom magamtól, hogy aztán felismerjem, valójában mindig közeledek, ez az én akasztófahumorom, amivel minden egyes nap szembesítem önmagamat, és olykor maró gúnyom mögé rejtem tehetetlenségemet, amelyre önmagamat kárhoztattam valamikor nagyon régen, de kérem szépen, nem emlékszem, hogy mikor követtem el önmagam ellen ilyen dőreséget, úgyhogy keresgélek, nézelődök, körbe-körbe járkálok az én röppályámon, mígnem meglelem azt a bűvös kapumat, amelyen beléphetek halhatatlanságom tükörtermébe… szándékosan írom a szövegeimben a mondatokat jó hosszúra, szeretem ezeket a hosszú és hömpölygő mondatokat, ilyenkor érzem magam igazán embernek, amikor ki tudom fejezni magamat, amikor meg tudom osztani a fejemben lakozó állapotokat, arról nem tehetek, hogy másoknak elfárad a szeme, amíg elolvasnak egy-egy mondatot tőlem, de lehet, hogy a fonalat is elvesztik vagy kétszer, de amikor átkoznak az olvasók, hogy micsoda mondatok ezek, ilyeneket nem lehet olvasni, az olvasókat már figyelembe sem veszi az író, hogy van ez kérem? na, olyankor gondoljon arra a mélyen tisztelt olvasó, hogy ezeket a mondatokat meg is kellett írni, nem csak úgy rárepültek a papírra… Egy szöveget lehet szeretni, lehet gyűlölni, lehet kifogásolni a szerkezetét, én nem fogom elmagyarázni műveim lényegét, elég nekem megírni ezeket a szövegeket, úgyis elsősorban önmagamnak írok, hogy megtaláljam önmagamat, az már egy másik lapra tartozik, hogy ezáltal adhatok másoknak valamit, nagyon szívesen adok bárkinek bármit, szeretem az embereket, de hogyha egy író az olvasóit veszi figyelembe, azt lesi, hogyan tehet a kedvükre, hogy népszerűbbé váljon a műve, az megöli a művészetet, és az ember nem fogja megtalálni önmagát, éppen az ellenkezője fog megtörténni, elveszíti önmagát… Természetesen az irodalom kétélű művészeti ág, egyrészt vannak a költők, írók, akik lejegyeznek gondolatokat, érzéseket, élethelyzeteket, és vannak az olvasók, akik mindezt befogadják; egy író művei semmit sem érnek az olvasói nélkül, ez tiszta sor, Kosztolányi maga is foglalkozott ezzel a gondolattal, azonban egy dolog biztos: egy írónak nem az olvasó kedvére kell tennie, hanem a sajátjáéra, mégpedig azért, hogy adni tudjon valamit azoknak, akik felismerik az író művészetében a művészetet, az értéket, akik kedvelik azért, mert olyan, amilyen; ez az én hitvallásom, amit már valamikor régen megérleltem magamban, mint egy jó bort, és most csak iszogatom azokat az én nedűimet, sőt megkínálok belőle másokat is, akik csak kíváncsiak az ízére… A világon elég sokan megpróbálkoznak az írással, naponta jegyezgetik a szövegeiket, s bár rendkívül jól írnak, fejet hajtok rengeteg amatőr író előtt, mégis hiányzik belőlük valami, ami lenyűgözne engem, amitől hirtelen kicsúszna kezemből a könyv, nincs azokban az írásokban semmi olyan, amitől én többnek érezném magam, mert kaptam valamit, valami olyasmit, amit nem tudok megmagyarázni, csak több lettem, egyszerűen egy hangyányival több, de azért találtam néhány gyöngyszemet amatőröktől, én magam is egyelőre amatőr vagyok, csak magamnak meg a barátaimnak írom azokat az én szövegeimet, de szívesen írnék a nagyközönségnek, azoknak az embereknek, akik felfedezik munkásságomban azt a pluszt, amitől valódi lesz egy mű; én bizony rengeteg írótól rengetegféle munkát olvastam már, de kijelenthetem, hogy Hrabal mind között az egyik legnagyobb, még talán Hugo-nál is nagyobb, pedig ő aztán író és költő volt a javából, de említhetném Simenont is, mert ő bár krimiket írt leginkább, mégis olyan erővel bírnak azok a bűnügyi történetek, hogy az eszemet képes lennék eldobni, félelmetesen jók azok a krimik, és több leszek általuk, mintha a betűk belefolytak volna a bensőmbe, ez által megterhel, de ez a teher nemcsak hogy jó, hanem fenséges… Hrabalnak egyik legnagyobb erénye, hogy megpróbált úgy írni, mintha az élőszót kívánta volna papírra vetni, kiragadott néhány gondolatot a kocsma népének diskurálásából, lejegyezte, és abból máris olyan mű született, hogy az ember hirtelen érzi a leírt családnak minden emlékét és keserűségét, mintha minden szép emlék ott csillogna az olvasó előtt, minden valóságos élőképnek tetszik, ezért lehetett és lehet a manapság is remek filmeket forgatni Hrabal műveiből, mert olyanok, mint az élet; Hrabal érdeme az, hogy az olvasónak olyan érzése van a sorok olvasása közben, mintha belécsordogálna az a sűrű szirupszerű valami, amely egyszerre keserű, egyszerre édes, és ez a szirup táplálóbb, mint a húsok, vagy a zöldségek; mi csak sajnálhatjuk, hogy Magyarországnak nem adott ilyen írót a sors, és bár nem vagyok irigy ember, de a csehektől egy kicsit irigylem Hrabalt… 

   Ez a nagyszerű író sokat segített nekem: például tőle tanultam meg, hogy bármit bárhogyan le lehet írni, és hogy egy mű autentikus legyen, de erre nem kell törekedni, mert egy mű magában hordozza a hitelességet, ha magából a való életből merítjük a témákat a szövegekhez, én pedig máshonnan nem is tudnék táplálkozni, mint az életemből, mások életéből, el sem tudnám képzelni, hogy ne vonjam le a konzekvenciákat az életemből, és abból ne próbálnék meg valamit átadni másoknak, ugyanis nekem ugyanúgy megvannak a problémáim, görcsölök ostobaságokon, amik felett mások átsiklanak könnyedén, egyszerre mindenkit szeretek, hogy közben gyűlöljem és megvessem őket, fáradtságomból erőt próbálok meríteni, hogy önmagam ítélőszéke előtt egyenesen tudjak állni, mindig van valami… ma éppen leszólták az egyik művemet, vagy éppen nem voltak megelégedve a mai teljesítményemmel a munkahelyemen, netán összevesztem anyámmal, vagy a kedvesemmel, rosszat láttam a villamosablakból, és most nyomja a kis lelkivilágomat, néha olyan aprócska történéseken múlnak az emberben végbemenő folyamatok, hogy el sem hinnénk, pedig hinni érdemes, már csak önmagunk miatt is, önmagunk életének doktorai és mérgezői vagyunk, ezt is Hrabal úr sugallta nekem, félelmetes, milyen intenzíven képesek a sorokból kiáramlani annak a kopasz cseh emberkének a bölcsességei, és az a stílus… ezer kilométerről megismerném Hrabal stílusát, azokat a szuggesztív erővel ható szövegeket, amiket ő leírt, és amikor olvasom őt, mindig elkap engem is az írhatnék, hirtelen nekem is mesélni támad kedvem, és csak pötyögöm azokat az én soraimat, hogy szövegeket gyúrjak belőlük; írni jó, ez nem is lehet másként, de azért egyszerre szeretni az irodalmat, közben nap mint nap megküzdeni vele, mint egy nagy szörnyeteggel, nem is olyan egyszerű, közben autentikus is legyen a szöveg, szórakoztasson másokat, lehetőleg önmagát írja bele az ember, mind-mind csupa apróság, afféle kiszórt hamisgyöngy, azonban, ha összeállnak azok a hamisgyöngyszemek, hirtelen valódivá változnak, hogy összességében értelmet nyerjenek azok a gondolatok, azok a szavak, és az elsuttogott szeretet is hirtelen érezhetővé válik a kötet lapjain, minden olyan gyönyörűséges, amilyenné tesszük, legyen szó akár a világról, vagy éppen a műveinkről… és hogy Hrabal mit segített nekem az életben? önmagát kereste a világban, folyton rohant, hogy megtalálja a horizont mögött megbújó életet, és amikor odaért, szomorúan fedezte fel, hogy ugyanolyan világ van ott, mint ahonnan ő indult, úgyhogy csak hajtotta tovább magát, és ment előre, hogy aztán végül meglelje önmagát, de ahhoz nem kellett messzire mennie, mert önmagát önmagában találta meg…

   Mostanában én is rohanok, nem bírok megülni egyhelyben, fáradhatatlanul tapodom a flasztert, jó érzés, hogy végre cselekszem, erőtől duzzad a lábam és a karom, minden pillanatban a boldogság hullámai csapkodnak, én pedig megpróbálom elérni a kiegyenlítődést. Csak ne lennének erre-arra a buktatók, valahogy úgy érzem a nagy bajok közepette, hogy hiába vagyok kívülálló, hiába csak nézem ezt az egész életet, a sok gúny, a sok hazugság annyira ellepett már, hogy életem megreformálásához egy óriási forradalomra lenne szükségem, egy véres forradalomra, amelyben elpusztulnak a gyenge, vékonyka hajtások… Minden egyes nap megmakacsolom magam, visszaveszem életem gyeplőjét a kezembe, rántok egyet azokon a megbokrosodott lovaimon, hogy néhány óráig, vagy egy fél napig békességben és nyugalomban ügethessek, de aztán minden felborul, és azok a lovak vágtatnak, elragadnak a messzeség szélére, a szakadék peremére, én meg mindig az utolsó pillanatban húzom vissza a szekeret, és nekem már elegem van, utálom, hogy gyáva vagyok, hogy önzésem közel határtalan, azt is utálom, hogy vannak emberek, akiket semmibe veszek, néha békétlen is vagyok, dühöngéseim viharos orkánjai pusztító erejűek; hiába minden, a hajlandóság már rég megszületett bennem, de valahol mindig megreked egy-egy pillanatra a megvilágosult fénysugár, valahol mindig elakadnak az elmém kifeszített hálóján a kis szeretet halacskáim, és én újfent dühöngök, a franc megeszi az életet, unalmas, kemény…

   A hétköznapjaim viszonylag békések és nyugodtak: eljárok dolgozni, nagy súlyokkal hadakozom, nyelem a finom port, emberek járnak körülöttem, ebben mind van valami szépség, fel is fedeztem már, mégsem elégít ki ez az egész cécó, csak járom az utam, jövök és megyek, de néha fárasztó az egész, mintha valaki mindig húzna visszafelé, mintha ki lennék kötve egy oszlophoz, és a mozgásterem egy-két méterre lenne megszabva; hétvégére aztán, mikor végre élhetnék, addig tökéletesen elzsibbadok, már kedvem sincs nagyon semmihez, ilyen ez az élet, úgyhogy hiába csodálkozik bárki, ha az ember menekülni akar ebből a világból… A világirodalom fele is a kirekesztettségről, keserűségről, békétlenségről szól, a megalkuvást nem ismerő ember bukásáról, aki oly könnyedén eldobta magától a humánumot, mint egy megszikkadt, penészes kolbászt, az egész világ egyfajta kátyúban ázik és fázik, én egymagam kevés vagyok ahhoz, hogy felmelegítsem az összes embertársamat, csak egy kis tüzet tudok csiholni, hogy kibírjam ezt a szibériai hideget, aztán, ha valaki mellém telepszik egy-két órácskára, nyugodtan megteheti, bárkivel megosztom azt a kis meleget, legyen az férfi vagy nő, fiatal vagy idős…

   Az én irodalmam elsősorban az én kereséséről szól, hogy valahol ott lent megleljem önmagamat, hogy rávilágíthassak igazi valómra, mert így könnyebben tudnék szeretni, sokkal békésebb lennék, és még a boldogságot is meglelném magamban, ahelyett, hogy valahol kívül keresem a világban, ahol bármit lehet találni, csak éppen boldogságot nem, na! ez a nagy probléma manapság, hogy nincs szeretet, nincs békesség, egy nagy mosógép a világ, ahol nap mint nap kimossák az ember agyát, a végén már azt sem tudjuk, kik is vagyunk, minden az ellen küzd, hogy megleld önmagadat, hiszen ha megtaláltad benső nyugalmadat, már nem vagy irányítható, senkinek nincs hatalma feletted, és akkor egy csapásra veszélyessé válsz, kirekesztett leszel, csakhogy azok az emberek, akik meglelték önmagukat, már nem foglalkoznak azzal, hogy ki szereti őket, ki az, aki megveti őket, egyszerűen csak élnek a világban, ahogy a mezőn a virágok… Akárcsak Hrabal, én magam is szeretném szűkíteni a kört, az életem spirális útján szeretnék egyre közelebb férkőzni a középponthoz, hogy végül mozgás nélkül haladjak, s így eljussak az örökmozgó állapotához, úgy, hogy ne fejtsek ki energiát, s mint afféle mennybéli lény, csak szeretetmorzsákat szórjak az éhes galamboknak, az életemmel példát mutassak azoknak, akik még nem értek el oda, ahová kitűzték a céljukat; tanácsot nem szívesen adok, de a cselekedeteimet bárki bármikor figyelemmel kísérheti, akár ítélkezhet is felettem, vagy felmagasztalhat, én azonban önmagamnak élek, és nem másoknak… Mások szeretete nem más, mint belépni az örökkévalóság békésen meleg oszlopcsarnokába… Azért írom azokat az én szövegeimet, hogy átadhassam az embereknek a szeretetemet, némi melegséget csempésszek a mindennapok bús rohanásába, némi levegőt kívánok pumpálni a légüres térbe, melyet világnak nevezünk, és úgy általában, adni szeretnék valamit, ami jó, ami némi értéket képvisel az olvasóim szemében, ezért élek és írok, ezért kelek fel nap mint nap, ezért létezem egyáltalán ezen a bolygón…

   És az életben végbemenő fejlődésem megjelenik rövidesen a szövegeimben is, egyre érettebb gondolatokat vagyok képes kipréselni magamból, a stílusom is valahol finomul ebben a fejlődésben, s mint egy jó diák, egyre rafináltabb leckéket tudok írni, és minél inkább kiírom magamból azokat az emlékeket, amelyek üdvösséggel töltenek el, vagy amelyek néha meggyötörnek, annál inkább törnek elő újabb és újabb képek, immár képtelen vagyok feltartóztatni ezt az elsöprő áradást, már csak arra tudok vigyázni, nehogy elsöpörje életem házacskáját a hegytetőről ez a barnás-zöldes folyam, amely, mint az özönvíz, képes elpusztítani bármit, úgyhogy csak egy zsilipet kellett felszerelnem a házamhoz, hogy le- vagy feltranszformáljam a vízszintet, attól függ, hová akarok jutni az életben… Az egész emlékfolyam nem más, mint egy kiáradt kanális, a jelenem pedig az, amivel megpróbálom elviselhetőbbé tenni az orrfacsaró szagokat… Furcsa dolog ez az emlékezés, mert némely sebem éppen azáltal szakadt fel, hogy emlékeztem rájuk, hogy felelevenítettem régmúlt idők eseményeit, ezáltal véreztem és gennyeztem minden ponton a lelkemben, fájt még az emlékezés is; más emlékeim pedig éppen oly módon gyógyultak meg, hogy górcső alá vettem a problémákat, a fájó gócpontokat, és aztán szépen kibeszéltem magamból minden gondomat, kedélyes sörözgetés mellett kivihogtam magamból azokat a sebeket, vagy a csodás szeretőmnek meséltem róla: Irodalomnak; szerencsére mi mindent meg tudunk beszélni egymással, az egész élet egy nagy csatatér nekünk, ahol úgy tologatjuk az ezredeket meg a századokat, mint ahogy az emberek rugdossák a köveket az utcán…

   Hrabal azt állította, hogy az emlékezés a második jelene, hogy olyankor újra jelenként éli meg a múltat, így aztán az a véleményem, hogy szegény ember semmit sem tudott tökéletesen lezárni, ami néha-néha elég szomorú eseményeket idézhetett elő; Hrabal gyakran félt, elsősorban önmagától, aztán a rendszertől; a lelki nyugalmat kereste ott belül, és csak és kizárólag ő lehetett a felelős, hogy ezt nem találta meg, mert bár ő fel volt szerelkezve az összes szerszámmal, hogy kincseket leljen a lelkében, ám azokat a kincseket gonosz manók mindig odébb hordták, nem akarták, hogy ez a kopaszodó, koros író hazataláljon, aki a végjátékban kivetette magát a kórházablakon… Hrabal érdemei között meg kell említeni az írói szabadságot, mint óriási, csodálnivaló erényt, ő mindig mindent úgy írt le, ahogy megtörtént, vagy ahogy ő akarta, így aztán autentikus művek ezreit kopogta le az írógépén, aztán lesétált a kocsmába, hogy új anyagot gyűjtsön a készülő szövegekhez, és bár a szemére vetették az emberek, hogy iszik, hogy részeges, egy dolog biztos, víg poharazgatások mellett lehet a legjobb anekdotákat, adomákat hallani, a kocsmában mindenki szabadabbá válik némileg, a söröktől, boroktól egy idő után beszédesebbé válnak az emberek, és mint egy nagy gát, úgy törnek szét az emlékezés és vidám történetek gátjai… Én magam is szívesen elmegyek a kocsmába a barátaimmal, vagy éppen egyedül, mert az ember a kocsmában mindig találhat cimborákat, még akkor is, hogyha a barátság csak néhány sör erejéig tart, hogyha az egész komaság csak addig a néhány történetig tart, amíg összemaszatolódunk egymással, átitatjuk egymást az élményekkel, és harsány nevetések közepette vitatjuk meg a munkában megedzett történeteket, vagy éppen házasságról és gyermekekről is folyhat a szó, néha a politika is terítékre kerül, de akkor az ember hallhat mindenféle antiszemita megnyilvánulásokat is, hogy éppen melyik mocskos zsidó lopott a Parlamentben, már megint megemelték az adókat, hogy ők jobban éljenek; máskor a cigánykérdést veszik elő, és vége-hossza nincs a vitának, a kiabálásoknak…         

   Irodalmi szövegeket nyugodt szívvel lehet írni egyszerű, hétköznapi emberekről, ők a valódi istenek mindennapos bajaikkal, meglátásaikkal, valahol ott a mélyben, magukban hordozzák az isteni bölcsesség csíráját, mint holmi lappangó vidámságot; hogy tudnak azok az emberek nőkről és italról beszélni, mintha a részegség együtt járna a szexualitással, bizony elég szoros lehet a kettő közt a kapocs; aztán megint változik a beszélgetés képe, újabb körök kerülnek az asztalra, és a korsók tükrében megmártózhatunk egyenként, mint önmagunk tükrében, hogy aztán ki-ki eldöntse, a továbbiakban sírva kíván vigadni, vagy inkább átadja magát a felhőtlen nevetésnek, amelyhez csillogó szemek is társulnak… A való életből kiragadott gondolatok, beszélgetések, arcok, mind autentikussá tehetnek egy szöveget, amely valahol ott lebeg a levegőben, csak el kell kapni, beszippantani, mint az oxigént, és máris írtunk egy novellát, vagy akár egy egész regényt, manapság mindenből lehet írni valamit, ami belénk férkőzik, hogy aztán feszítsen és feszítsen, amíg papírra nem kerül; az megint más kérdés, hogy a szöveg jó lett, esetleg csapnivaló az egész, maga a kiragadott pillanat számít, maga az élmény, amely máris irodalom…

   Hrabal, mint egy jó fényképész, pillanatképeket készített a kocsmában, a prágai világban, ahol nap mint nap megfordult, elutazott az Egyesült Államokba, Angliába, Ciprusra, és mindenhonnan hozott magával valamit, ha mást nem, a sör szagát, ami egész lényét átitatta, mégis fényképezett az elméjével, hogy kerskói házában aztán papírra vesse az élményeit, a meglátásokat, felfedezéseket, amelyeket jártában-keltében szedett össze, mintha csak gombászott volna az erdőben; ez adja Hrabal igazi értékét, és az a fajta irodalmi stílus, amely egyszerre megkapó és taszító, gyorsan, zökkenőmentesen olvasható, ugyanakkor eléggé nehéz megérteni gondolatait, de ő olyan hanyag eleganciával lavírozott az irodalom folyócskáin, mintha egy gondola evezőse lett volna világ életében, hogy hajójába csábítsa a mámoros szerelmeseket, akiknek aztán a holdfényben énekelhetett órák hosszat… Bár annyira nem ismerték el munkásságát, mint kellett volna, szerintem a XX. század egyik legnagyobb irodalmi alakja volt Bohumil Hrabal, aki kilométer hosszú mondataival egyedi és utánozhatatlan stílust teremtett, közben beszúrt egy-egy gondolatot a mondatfolyamokba, hogy az ember még véletlenül se tudja követni őt, ez azonban legyen az olvasó hibája, mert, ha egy írót nem értünk, arról nem feltétlenül az író tehet, senkinek sem kell egy adott írótól olvasnia, az irodalom széles egén egész regiment írót, költőt találhatunk, mindenki kiválaszthatja a neki tetsző művészt, de Hrabal mellett nem érdemes elszaladni, legalább egy mű erejéig élvezzük bölcsességét…