( RETTEGÉS....)

Arra eszmélt, hogy egyedül fekszik ágyában. A szomszéd szobából átszűrődő hangfoszlányokból arra következtetett a családi összejövetel még tart, de már jóval csöndesebben, mint amikor még ő is odaát téblábolt a másik szobában, köztük.

Négyesztendős forma lányka volt, és betegesen rettegett a sötétségtől. Fogalma sem volt róla, hogy ennek a rettegésnek orvosi nyelven, ilyen fura neve van, bár ha tudta volna, az sem könnyítette volna meg gyötrelmes éjszakáit.

Magzati pózban, lélegzetét visszafojtva kémlelt az odaátról átszűrődő hangfoszlányok vélhető irányába. Nem igazán tudott koncentrálni, hogy melyik hang, kihez kapcsolható, mert valami, számára sokkal fontosabb dolog kötötte le figyelmét.

A hideg verejtékcseppek, fura csiklandós táncot lejtettek, vékonyka hátgerincén. Itt, egyes egyedül, ebben a sötét szobában ezt egyáltalán nem tartotta mulatságosnak. Bezzeg mikor anya csiklandozta! Az anya nyulacskázós csikijétől, szívből tudott kacagni!

De most, most nem, most egyáltalán nem! Anya elárulta őt, pedig Anya ismerte félelmeit! Anya, azt is nagyon jól tudta, hogy pisilni is csak a jóságos villanyfény oltalmában volt mesze kimenni éjszaka. És tessék, kirakták, idedobták, képzelete szörnyeinek martalékául!

Szeme kezdte megszokni a sötétséget, és lassan kezdtek testet ölteni a tárgyak is. Az ott, a nagy epedás fotel. Milyen jókat lehetett benne ugrándozni napközben, mikor fotel volt és nem egy terpeszkedő szörnyeteg, aki ha még sokáig figyeli, mintha egyre közeledne feléje és be akarná nyelni őt, a nagy öblös bendőjébe. Egyik rugója el volt törve, ettől időnként fémes hangon hallatott, főleg amikor a tesókkal ugróasztalost játszottak rajta. Ez a hang még napközben is megijesztette, bár a tesók előtt, ezt ügyesen titkolta. A titkoláshoz nagyon jól értett, szüksége is volt rá, a két nagyobb tesó miatt. – Csak most ne csinálja, csak most ne! –nyöszörögte alig hallhatóan, szinte csak magának. Kezeit imafélére kulcsolta, úgy ahogy az angyalkák, amelyeket anyukája oly sokszor rajzolt neki. Talán ez segít, reménykedett. Óvatosan hátat fordított a fotelnak, hogy ne is lássa azt a pöffeszkedő, nagy dögöt! Talán ha nem nézi, békén hagyja őt. Most a kis babaház került látóterébe. Ő a barátja, legalább is remélte, hiszen ideje jórészét a babaházzal való játszadozás töltötte ki. De jaj, ismét csalódnia kellett! Minél kitartóbban nézte a házikót, annál világosabban látta, hogy a kis ház teraszán aprócska, rossz szándékú manók sürgölődnek. Éppen azt sutyorogják, miképpen ugráljanak rá, kötözzék meg őt, és hogyan mélyesszék bele apró, tűhegyes fogacskáikat.

Próbált segítségért kiáltani, de még egy aprócska hang sem tudta magát átpréselni, mert a félelem gombóccá formálta magát, és betelepedett a kislány torkába.

Az ágy melletti ütött kopott éjjeliszekrényen, vézna ujjacskáival próbált valami tárgy után katatni, amivel megdobhatná az ajtót. Ha ez sikerülne, talán jönne végre valaki, aki kimenekítené ebből a félelmetes, és ellenséges szobából. De most a kisszekrény is ellenség volt! Mit is remélt tőle, hisz már a neve is az, hogy éjjeli!

Ki kellene vetnie magát az ágyból és rohanni, menekülni az oltalmat adó fény felé! Ahol lámpa, és a fény van, ahol anyu van, ahol biztonság van! – A rémek a fényben meghalnakarémekafénybenmeghalnakarémekafényben…–, szinte már kántálta, akár egy rituális réműző varázslatot! MOST VISZONT KOROM SÖTÉT VAN, és a RÉMEK itt ólálkodnak körülötte, és csak arra várnak! Ezt a gondolatot, gyorsan elhessegette magától. Lábai rettenetesen elzsibbadtak, hisz még a takaró alól sem merte kidugni őket. Szentül hitte, hogy az ágy alatt csak ő rá vár, a Hosszúkarmú, hogy elkapja őt, amint leteszi a lábait a padlóra. Még a gondolatától is elborzadt, hogy AZ mit tenne vele,hisz még védekezni sem tudna,hisz még olyan kicsi, és annyira törékeny! Feladta a küzdelmet. Nincs segítség, magára maradt. Szemeit behunyta, beletörődött sorsába. Jöjjön, aminek jönnie kell! Az eltorzult szájú törpék, tűhegyes fogaikkal, a falánk, nagybendőjű fotel, a hajmeresztőn fémesen pengő törött rugójával, az ágy alatt lesben álló hosszúkarmú és még ki tudja hányféle szörnyszülemény. Összeszorított szemhéján keresztül is látta őket, hol közeledve, hol távolodva, még az undok szuszogásukat is hallotta, érezte. Persze mind ez a szörnyűség, csak a képzelet és a rettegés szüleménye volt, de ő akkor is valóságosnak hitte őket, nagyon is valóságosnak!

Tehetetlensége, kiszolgáltatottsága, felfokozta rettegését, végül feltört belőle a zokogás. Ömlöttek a könnyei, és addig zokogott, amíg a félelemtől kifáradtan, álomba nem zokogta magát.

Ragyogó napsütésre ébredt. Még ott bujkált benne valami rossz emlék az éjszakából, de úgy gondolta, hogy csak rossz álom volt az egész. Lelépett az ágyról, a kispárnája a padlón hevert. Lehajolt érte, felemelte a szőnyegről. Még nyirkos volt egy kicsit. Könnyektől volt nyirkos, a félelem könnyeitől, az ő félelmének könnyeitől.

De ez már nem érdekelte. A gyerekek hamar túlteszik magukat bizonyos dolgokon, és különben is világos volt! Anya, és az aranyló nap sugarai, vigyáznak rá egészen estig!