Lassan este kilenc óra, de még mindig a sarokban gubbasztó pókkal szemezek intenzíven, ahelyett, hogy irodalom leckémen agyalnék.Egyszer írtam holmi frappáns kis szöveget, minek híre gyorsan terjedt, s egyszeribe azon kaptam magam, hogy az irodalom tanár máris szelídebben bánik velem. Nem állt le velem vitázni, holmi érveken, hisz, mint ahogy ő maga is mondta, a művészlelkeket ő ugyan támogatja, de meg nem értheti. Nofene, nem is bántam  a történteket, végtére is a jegyeim javulásnak indultak, csak aztán arra nem számítottam, hogy minden boldog-boldogtalan kérlelni fog, hogy írjak történeteket a saját szájízűknek megfelelően. Jelenleg az irodalomtanárom adta fel „személyre szólóan”  kötelező szorgalmi gyanánt ( a kis naiv azt hiszi, hogy még vihetem valamire ) , hogy írjak egy novellát a 1848 március 15-én történtekről. Ha még tudnám is pontosan az eseményeket, talán sikerülne összerittyenteni valami „nyomokban irodalmat” is tartalmazó irományt, de így, hogy csak annyit tudok róla, hogy Petőfiék mentek a parlament elé tüntetni, mivel a XIX. század költőinek fizetése már akkor sem volt valami magas, ezenkívül még a Rezsit is megemelte az akkori suttyó kormány.        
  Eltelt 5 perc, 10 perc, 15 , és a lap üresen áll, én pedig továbbra is a pókot figyelem, aki azóta már meg is vacsorázott, ellenben velem.   Nem baj, koncentrálljunk a feladatra. Hogy is kezdjem el?  Tényszerűen, bármiféle bevezetés nélkül, unalmasan? Vegyem komikusra, személyesre? Vagy szimplán csak írjak valamit, és lesz, ami lesz? Hirtelen korgott egyet a gyomrom. Nem törődtem vele, tud ő várni, ha akar. Hirtelen megint halk zúgolódás, valahonnan a pocak tájékáról. Összeszorítottam a fogaimat, és próbáltam a feladatra koncentrálni. Valahogy még egy mondatot is sikerült kipréselnem magamból, még ha az 3 szavas lett, de amint folytattam volna, a pocim megint megszólalt. Talán ez egy jel. Talán ez arra akar utalni, hogy üres gyomorral biza nem lehet remekművet írni. Végülis, ha jobban belegondolok azt az isteni novellámat is teli hassal írtam, kitudja, talán ez lehet a kulcs. Elindultam a hűtőnk fele, mindeközben pedig azon gondoltam, mit kéne vacsorázni. Egy jó kis melegszendvicset? Az ebédről maradt rántotthúst elpusztítani? Esetleg valami szendvicset összedobni?  
  Aztán kiderült, hogy felesleges bármiről ábrándoznom. A hűtő üres volt. De nem egyszerűen üres, mint ahogy egy átlagos hűtő üres szokott lenni hanem ténylegesen az volt. Nem az az üres, mint amikor este úgy ennél valami finomat, és benézel a hütőben , de „semmi sincs” benne, hanem tényleg üres. Kobakomat vakartam zavartan és nem értettem a dolgot, de utólag belegondolva: Nem is érdekelt. A sarkon volt a bolt, legfeljebb veszek magamnak egy kis nasit. Össze is kaptam magam, tárca a zsebben, telo pedig kézben, nehogy lemaradjak az elkövetkezendő 5 percben bármiről is.Csak hát egy valamivel nem számoltam, még pedig, hogy megint füstbe ment a tervem. Egy fitying sincs nálam, mivel az összes pénzemet elszórtam múlthéten, hogy bővítsem a videojáték gyűjteményemet. Nagyokat hümmögtem, simogattam a szakállamat( már amennyiben azt a 3 pihét annak lehet mondani )  nagyban hunyorogtam, és próbáltam valami megoldást találni a problémára.Hiába, néha talán túl színpadiasra veszek mindent ( dehogy is, hisz Shakespear óta tudott, hogy színház az egész világ)
  Végül a gordiuszi csomót megpróbáltam átvágni úgy, hogy ellopom az adott terméket. Körültekintek, majd elindulok az adott termék , a háromszöges turórudi felé. Felkapom, és rohanok a kijárat felé, csakhogy egy biztonsági kiszúrta komiszságom, és utánam eredt. Gyorsan eldobom a rudit, nehogy bajom essék emiatt,  majd pedig futok, egész hazáig. Bezárom az ajtót, és sietek fel a szobámba, hogy befejezzem az írásomat, ami csak azért se akar sikerülni üres hassal. Nem sikerült elkészülni vele másnapra, irodalom órán pedig meg is kapom az egyesem, a tanár majdnem könnyeket hullajtott értem, a tehetségem elpazarlásáért. 

Tanulság: Akár író vagy, akár nem, ha sikeres akarsz lenni, tartsd a hűtőt tele. Éhesen még soha senki se lett sikeres ( tudtommal)