-              Gratulálok! – fordult oda Patrikhoz egy ötven év körüli, jól szituált úriember. - Igazán megérdemelted, büszke vagyok rád, fiam!

-              Köszönöm, apa! – mondta mosolyogva Patrik.

Majd mind a ketten előre néztek, ahol egy csinos, negyvenes évei végé felé járó nő tekintett egy fényképezőbe, és kézmozdulataival próbálta jelezni a két férfinak, hogy helyezkedjenek úgy, hogy rajta legyenek a leendő fényképeken.

Patrik boldog volt, teljesült az álma, huszonnégy évesen elvégezte az egyetemet, és így már semmi se választhatta el az álmától, a sportriporteri szakmától. Már a gyakornoki helye is megvan a helyi televízió társaságnál. Egy dolog mégis közbeszólt, múlt héten kapott egy levelet a Honvédelmi Minisztériumtól. Egy behívó állt benne, minden fiatal, harcképes férfit a helyzetre való tekintettel besoroznak és kiképeznek. Eleinte nem is aggódott, hisz a jelenlegi helyzetben nem árt, ha az emberfia tanul egy kis honvédelmet. Egy újabb kisebb nehézség csupán csak – gondolta. Számításai szerint pár hét alatt megkapja az alapkiképzést, mialatt a félreértések a felek között tisztázódnak, így ő a szolgálat után elkezdheti karrierjét. Gondolataiban való elmélyedését két nő szakította meg, egy hét-nyolc éves kislány, akit gyorsan a nyakába is kapott. Liza, a húga volt az, bár nagy volt a korkülönbség, jó testvéri kapcsolat volt közöttük, a tűzbe tette volna érte a kezét. A másik hölgyet szorosan átölelte s ajkaik egy csókban forrtak össze, ő Melinda volt, a szerelme, akit majd egy éve tudhat maga mellett. Ahogy így együtt haladtak öten a már előre kiválasztott étterem felé ünnepelni, Patrik úgy érezte, ennél boldogabb már nem lehet, sínen van az élete– gondolta magában.

„Két hónap telt el a kiképzés óta, és karrierem építése helyett most egy teherautó platóján ülök sorstársaimmal. Egy idegen helyre tartunk, egy idegen háborúba, ki tudja, visszajövünk-e még valaha! Kovats Patrik”– firkantotta egy jegyzetfüzetbe.

-              Tegye el azt a szart, Kovats Honvéd! Koncentráljon a feladatára! – mondta szigorú hanggal a szakasz vezetője.

-              Igen, uram! – hangzott az engedelmes válasz.

Azzal a mozdulattal a zsebébe csúsztatta Patrik a naplóját, és nézett maga elé. Tizenöt, komor tekintetet látott, mind egyenruhában tartanak egy olyan cél felé, amivel talán egyet se értenek, de mégis akár az életükbe is kerülhet.

A nap elindult szokásos táncára az égbolton, s megadva magát, fényesen bukott alá a horizonton, esteledett. Havrilo tűnt fel az erdőből kezében egy kupac rőzsével. Lerakta a barlang közelébe, majd egy, a környékről származó kövekből kirakott kör közepén kezdett el egy piramisszerű alakot építeni a száradt faágakból.  Egy másik férfi sietett a segítségére.

-              Várj, hadd segítsek! – mondta neki szívélyesen.

-              Köszönöm Martin, próbáld begyújtani!

Martin egy kreolos bőrű, negyven év körüli, mediterrán vonásokkal rendelkező férfi. Havrilóval sokszor került konfliktusba, de jelen helyzetben próbálta kerülni a feszültséget. Régóta a csapat tagja, sőt, talán az egyik legrégebbi tag, a többiek egyfajta vezetőnek is tekintik Richard mellett.

-              Az a férfi, akit találtatok… biztos jó ötlet volt idehozni? – kérdezte, miközben meggyújtotta a kórókat.

-              Gyorsan kellett döntenünk, nem volt nála fegyver, beverte a fejét, nem emlékszik semmire se. Ha közülük is való, értékes információkat tudhat… - mondta határozottan Havrilo. - De belül őt is kétségek marták, hogy nem hoztak-e veszélyt társaikkal, azzal, hogy idehozták Patrikot. Mi van, ha hazudik? – gondolta.

-              Mi van ha… - akarta kérdezni Martint, de Bernad közbevágott.

-              Megmentette az életemet!!! – kiáltotta, kissé bosszúsan.

-              Oh… valóban – nézett rá kutakodóan Martin, láthatólag nem volt meggyőzve ennek a cselekedetnek az önzetlenségéről.

Bernad szúrós tekintettel nézett rá, majd odadobott a tűz elé két megnyúzott nyulat.

-              Kezdheted az ebédet! – mondta szinte már parancsolóan.

A kínos pillanatot egy édes, csengő hang törte meg.

- Appaaa! – rohant Martin felé az öt-hét év körüli csöppség.

-     Megnézhetem az új bácsit? – kérdezte érdeklődve.

-     Nem, Nora! Arról a bácsiról semmit se tudunk, lehet, hogy rossz ember!

Amint ezt kimondta Bernad felől egy mérges morgás hallatszott.

-              Hol van Viktor? Miért nem vele játszol? – kérdezte az aggódó apa.

Ahogy kimondta, megjelent egy nyolc év körüli fiúcska.

-              Meeeggvaaagyy! – kiabálta.

Majd ahogy jöttek, el is tűntek az apró teremtmények.

-              Gyerekek - mondta Havrilo elmosolyodva. Eszébe jutott, mikor az ő gyerekei voltak ennyi idősek.

-              Éppen ezért nem szabadna mindenfajta jöttmentet idehoznotok – fordult Martin Bernad felé.

A továbbiakban szótlanul nekiláttak a vacsora elkészítéséhez.

Patrik nehézkesen nyitotta fel a szemét, zihálva ébredt. Ahogy felkelt, hirtelen nem tudta, hol van, teljesen még az álmai hatása alatt érezte magát. Meglepetten konstatálta, hogy valószínűleg átaludta a teljes délutánt. Ahogy körbenézett, egy furcsa helyiséget látott. Egy barlangszerű üreg, mely mégis otthonosan emberiévé volt téve. Öt ágyszerűséget vélt felfedezni, egy kormos, kicsit már megrongálódott szekrényféleséget, valamint egy komódszerű bútordarabot, melyen szintén lehetett látni, hogy megviselte az idő vasfoga vagy talán valami egészen más.

-              Látom, felébredt – mondta egy kedves női hang a szoba végéről.

A hanghoz egy kissé kócos, de mégis csinos harmincas évei elején járó, kedves tekintetű, vékony női alak párosult.

-              Elláttam a sebét, valamint kapott egy fájdalomcsillapítót is. Tényleg nem emlékszik semmire? – kérdezte hangjában őszinte kíváncsisággal.

-              Semmire, utolsó emlékem az, hogy családommal ünneplem a huszonharmadik születésnapomat, valamint később, hogy megkapom a diplomámat. Nem tudom, mi folyik itt és mi ez az egész – mondta kétségbeesetten.

Álmának utolsó részét jobbnak látta, ha nem közli megmentőivel. Egy belső megérzése azt súgta, hogy nem biztos, hogy jó fényt vet rá, ha közli, hogy be volt sorozva évekkel ezelőtt. 

-              Valóban? – egy rekedt, mély hang szólalt meg a helyiség végéből, Márta mögött. – Mit gondolsz? – fordult a férfi Márta felé.

-              Disszociatív amnézia lehet véleményem szerint, de még kell pár nap megfigyelés, hogy biztos legyek benne – jelentette ki Marta.

Hangjából lehetett érezni, hogy valóban egykor az egészségügyben dolgozhatott.

-              De Marta, hat év emlékezetkiesés?? Ilyen van?  - kérdezte gyanakvóan a férfi. – Nem lehet…

-              Richard! – vágott közbe a nő. – Sokk vagy trauma hatására az agy védekezhet úgy, hogy az adott eseményekre egyszerűen nem akar emlékezni, így a beteg képtelen felidézni, mi történt vele.

-              Látom, szakértője vagy a témának – mondta Richard ironikus hangnemben. – Bár én is el tudnám felejteni az elmúlt éveket! – folytatta.

-              Mi történt?  – emelte fel a hangját Patrik.

-              Nyugodjon meg, fiatalember, meg fogja tudni! – ripakodott rá gúnyosan Richard. – Hátha még az emlékezete is visszatér – felnevetett és Martára nézett.

-              Lehetséges... - mondta Marta kicsit bosszúsan.

-              Gyere, készen van lassan a vacsora – folytatta Richard Marta felé fordulva, most már nyugodt hangon.

-              És ő? – bökött Marta a sérült férfi felé.

-              Az ő sorsáról a csapat a vacsora után dönt.

Richard hangját Marta vészjóslónak érezte. Bár csak most került ide az idegen, és nem is ismerte, nem akarta, hogy magára hagyják, egy megérzése azt súgta neki, még fontos személy lehet a csapat életében. Mielőtt mindketten kimentek volna az ajtón, Richard visszafordította tekintetét Patrikra.

-              Te… szerencsés – mondta a szokásos gúnyos hangon. – Addig jobb, míg nem tudod mi történt.

-              De én tudni a… - kiáltotta Patrik.

-              Valóban? – vágott közbe kérdően Richard.

Azzal a mozdulattal a belső zsebéből egy papírfecni-szerűséget vett elő, és egy mozdulattal odadobta neki.

-              Neeeeeeeee!!! – kiáltotta Marta - Még nincs felkészülve rá!

De az erős férfi nem hallgatta meg, és elvezette a nőt. Patrik még hallotta, ahogy kattan egyet az ajtószerű valami a szoba végén. Kicsit félelemmel, de nagyfokú kíváncsisággal kezdte megvizsgálni a papírdarabot. Meglepődve konstatálta, hogy a lapokon régi újságok szalagcímei olvashatóak…

-              Mi a… – ahogy átfutotta a lapot, Patrikba csak még több kérdés merült fel. – Ez hogy történhetett meg…

A barlang előtt tizenegy ember ült egy tűz körül, csendben lakmároztak a lebukó nap árnyékában. Már a levegőben lehetett érezni, hogy itt nem csupán egy szimpla vacsora lesz.

-              Mi után befejeztük, a felnőttek kérem, maradjanak itt – törte meg a csendet végül Richard. – Szavazással döntünk a sorsa felett! – folytatta parancsolóan.

Bernad és Havrilo összenézett egy pillanatra, de szólni nem tudtak. Mind a ketten ugyanarra gondoltak, idehoztak egy ember, megmentettek egy életet, és lehet, hiábavaló volt az egész. A légkör hirtelen fagyos lett, hosszú ideje már, hogy bármiről is szavazniuk kellett volna, pláne egy emberi életről.

Patrik dühösen dobta le a papírlapot a padlóra. Nem hiszem el! – gondolta. Ránézett ismét, majd újra és újra elolvasta a szalagcímeket: Soha nem látott aszály és éhínség pusztítja Európát 2015-ben. Majd egy másikra fordította tekintetét. Összetűzések bevándorlók és helyi lakosok között. Folyamatosan újra átolvasta őket, miközben belül egyre jobban emésztette fel a düh és a kétségbeesés. Polgárháború Európa szerte! A világvezető hatalmainak gazdasága összeomlott, Itt a vég? Európai civilizáció romokban, az emberek egymás ölik az élelemért! Újra maga elé tekintett, mint egy szobor, meredten nézett. Nem akarta elhinni, amit olvasott. Próbált minden erejével koncentrálni, de semmilyen emlékkép sem jelent meg előtte. Csupán csak azt tudta elérni, hogy sebénél egy kínzó fájdalom járta át, amely fokozatosan szétterjedt az egész testében. Hirtelen hangokra lett figyelmes, valaki kinyitotta a zárat. Az ajtóban Richard jelent meg. Kíváncsian fürkészte a foglyát.