Sötét, borús idő borította be a tájat, szinte érezni lehetett, ahogy a hideg köd leszáll a hegyekre. A kietlen völgy mentén egy nem túl mély szurdok helyezkedett el. A szakadék alján egy fiatal férfi feküdt. Fején egy seb éktelenkedett, feltehetően az esésből szerezhette. Ahogy a leereszkedő ködből aláhulló pára az arcára esett, mintha kezdett volna felébredni. Mi a franc… – gondolta magában.  De ahogy kimondta szúró fájdalmat érzett a tarkója irányából, megpróbálta kitapogatni, de minden érintésre visszatért a sajgó érzés, így jobbnak látta nem erőltetni. Megpróbált felkelni, de a teste nem engedelmeskedett az utasításnak, minden porcikájában fáradtságot érzett. Így fekve próbált körülnézni, egy szurdok közepén volt, ráesve egy sziklára. Kész csoda, hogy élek… - gondolta. Majd hirtelen elgondolkodott, rádöbbent, hogy azt se tudja kicsoda és hol van. Biztos a sokk hatása lehet, feltételezte. Elkezdett szakadt nadrágjában kutatni valami papírok után, amiből tudja magát azonosítani, azonban mielőtt megtalálhatta volna, lépéseket hallott fentről. Egy belső megérzés azt súgta neki, hogy jobb, ha nem mozdul, és halottnak tetteti magát. A léptek zaja egyre erősödött.

-          Ide gyere, itt folytatódnak a lábnyomok – mondta egy fiatal angol hang, németes akcentussal, már igen közel a szakadékhoz.

-          - Jövök, engedj oda – hallott egy másik hangot, szlávos akcentussal.

Majd két férfialak jelent meg a szurdok szélén.

-          Van lent valaki? - ordították szinte egyszerre.

-          I… it… it… itt va… va… gyok – préselte ki magából a rémült szófoszlányokat a hasadék mélyén heverő férfi. Maga se tudta, miért, de szinte tökéletes angolsággal válaszolt a két férfinak.

-          Ki maga? Kikkel van? – kérdezte agresszívan a szlávos férfi. – Mi történt magával?

-          Ne… mm Nem tudom, most ébredtem az előbb, azt sem tudom, hol vagyok… Mi ez a szar, kik maguk? Mi folyik itt?

Az erősebbik idősebb férfi arrébb húzta fiatalabb társát.

- Havrilo, mi van? Mit csinálsz, ember? – kérdezte zihálva, meglepte társa viselkedése…

- Ne haragudj, Mit csináljunk, Bernád? Ki ez? És ha velük van? – nézett rá Havrilo kérdően, valamint furcsamód robosztus megjelenése ellenére némileg ijedten.

- Ezt csak egyféleképp tudhatjuk meg – hirtelen mindketten visszarohantak a szakadék széléhez, majd Bernád egy pisztolyt vett elő és a mélyben lévő férfira szegezte.

- Mit csinál, ember, megőrült? – ordította hirtelen a sebesült férfi.

- Maradjon ott, felhozzuk magát, csak maradjon ott, ahol van, az istenit… - ordította a fiatal német, láthatóan idegesen, kezében szinte remegett a fegyver.

Eközben a másik egy kötélnek látszó zsineget dobott le, és elkezdet lassan lemászni a szakadékba.  A sebesült férfi hirtelen nem tudta, most féljen vagy örüljön. Teljesen összezavarodott, itt fekszik egy sötét lyukban, hasogat a feje, azt se tudja, kicsoda, hogy került ide, ki ez a két férfi és miért hiszik őt veszélyesnek. Ahogy ezeken gondolkodott a hold fényében, most először pillantotta meg egész alakban a hozzá tartó férfit. Egy magas, erős testalkatú, sötét hajú-szemű, szemmel láthatólag is szláv térségből származó férfival volt dolga. A férfi szó nélkül el kezdte átkutatni, zsebeit kinyitogatni.

- Ne… hagyjon – ordított rá a földön fekvő férfi.

- Áh, magyar – kiabálta fel a társának. – Patrik Kovats, huszonkilenc éves – konstatálta egy hivatalos papírból.

- Nos, Patrik, barátunk mit keresett erre e hideg estén? – kérdezte kissé gúnyosan.

- Nem tudom, nézzék, nem emlékszek semmire, a nevemet se tudtam mostanáig, amíg nem mondta. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide és mi ez az egész. Nem sokkal maguk érkezése előtt ébredtem – mondta Patrik ziháltan, most már tényleg semmit sem értett az eseményekből.

- Megsérült? – kérdezte fentről Bernad.

Havrilo megpróbálta átvizsgálni Patrikot, a nem megfelelő fényviszonyok ellenére meglátta a sebet a feje hátsó részén.

-          Igen, van egy elég csúnya seb a tarkója környékén – mondta Havrilo.

Patrik, ahogy ránézett s találkozott tekintetük, tisztán látta, hogy valamin mérlegel, szinte töpreng, majd hirtelen puskalövések törték meg a csendet.

-          Nincs sok időnk, nem lehetnek messze – mondta már halkabb hangtónusban Bernad.

-          Kik ezek? Mit akarnak? – kérdezte zavarodottan Patrik.

-          Magunkkal visszük! – mondta ki határozottan végül Havrilo, bár belül tudta, hogy ő  nem biztos,  hogy ez a megfelelő döntés. – Lábra tudsz állni?  - kérdezte.

-          Azt hiszem, segítséggel menni fog.

Havrilo felsegítette Patrikot. Most tudta csak igazán szemügyre venni, ruhája szakadt volt, több helyen apró karcolások borították a vékony, satnya testét, arca fiatalos, még korához képest is, kék szemeiben őszinte kíváncsiságot vélt felfedezni. Most először kezdte úgy gondolni, hogy egy ugyanolyan balsorsú embert találtak, mint ők maguk.

-          Siessünk, felveszem a hátamra, kapaszkodjon erősen! – Patrik némán bólintott, majd elindultak felfelé.

Ahogy felértek, a sérült magyar fiú most először tudta felmérni, hol is van. Körülöttük végig magas hegyek övezte tájat látott az éjszakai szürkeségben. Azonban a telihold ellenére sem tudta jól megfigyelni a tájat. Ami viszont igazán meglepte és megrémítette, az a pisztolylövések óta tapasztalt döbbent, mély csend volt. Mi történhetett itt? - gondolta magában. 

 - Jó napot, Bernad Schaffer vagyok – nyújtott neki kezet egy szőkés hajú, vékony testalkatú, fiatal férfi.

  -       Patrik Kovats… azt hiszem... – mondta még mindig kicsit zavarodottan.

  -      Szóval tényleg nem emlékszik semmire…

-          Marta majd megvizsgálja - vágta közbe Havrilo-

-          Ki az a Marta? – kérdezte Patrik.

-          Egy orvos… vagy valami afféle – mondta Havrilo -, csak ő ért ilyesmihez a csapatban sajnos, mióta… – folytatta Bernad.

-          Sietnünk kell – vágott közbe Havrilo. – Lábra tud állni? – kérdezte

-          Azt hiszem, igen – felelte Patrik.

Végül elindultak egy magasabb hegy irányába. Patrikban a kérdések csak szaporodtak, próbált visszaemlékezni legutolsó dologra, ami eszébe jut. Idegen arcok jelentek meg előtte, ahogy körbeveszik, mindenki mosolyog. Egy modern, szép, ízlésesen berendezett házban van, hirtelen az egyik, az idősebb nő egy tortát hoz be, rajta gyertyákból kirakva: Boldog huszonharmadik születésnapot. Most tudatosult benne, hogy akiket maga elé képzelt, a családja volt, a szülei, a húga és a kisöccse, ahogy szemei előtt végigfutott ez a kép, kis melegséget érzett belül. Próbálta újra felidézni az arcukat, de hirtelen sajogni kezdett a sebe, így ha fájóan is, de felhagyott a kísérletezéssel. Majd hirtelen a hideg, csípős levegő zökkentette végleg vissza a valóságba. Kinyitotta a szemét, döbbenten nézett körbe, lerombolt erdők nyomait látta, több helyen felperzselt aljnövényzet, végül, ami legjobban meglepte, kráterek, gödrök sorai szegélyezték az útjukat. Mi a franc történt, mi tette ezt, mi változott itt hat év alatt - merült fel benne kétségbe esetten a kérdés. Majd a kísérőire fordította a figyelmét, ő haladt középen, Bernad elől, láthatóan még nem bíztak meg benne. Bernad kezében egy géppuska volt, Havrilónál egy pisztoly. Mindketten csapzottak voltak, érezhetően nem mostanában tudtak a higiéniai alapkövetelményeknek megfelelni. Mindezekből Patrik úgy gondolta, valamiféle háború közepébe csöppent, és félelme az volt, hogy ő maga is katona. Gondolatmenetét hirtelen puskaropogás zavarta meg.

-          FÖLDREEEE… - üvöltötte Havrilo.

Patrik egy ösztönös mozdulattal magát és Bernadot a mellettük lévő kráterbe húzta. Majd egy pillanatra kezét Bernad szájára tette, ezzel jelezve, hogy nem most van itt az ideje a beszédnek. Viselkedése saját magát is meglepte, mintha nem is a tudata cselekedte volna. Ahogy teljesen elfeküdt a gödörben, most először volt alkalma látni az égboltot. A helyzet komikuma, hogy puskaropogás ellenére is valami idilli képet vélt felfedezni a csillagok látványában. A romantikus képzelgéseit a halálfélelem váltotta fel, hirtelen a fejük felett keresztbe elszálló pisztolygolyókat érzékelt. Majd hangokat hallottak közeledni, a lövések abbamaradtak. Járművek közeledtek. Majd a közelben a gödör szélén lévő erdős területen egy férfialak jelent meg, Havrilo volt az.

-          Siessetek, mindjárt itt vannak – suttogta. - Erre…

Patrik óvatosan felsegítette a kráterben lévő társát, majd elindultak Havrilo után.

-          Kúszva! – ripakodott rájuk suttogva Havrilo.

Ahogy távolodtak, Patrik hallotta, hogy a gödör szélén két jármű áll meg.

-          Meglógtak… menjünk utánuk, főnök? – kérdezte egy rekedtes hang a távolból.

-          Nem, induljunk vissza! – parancsolta, ellentmondás nem tűrően egy másik hang.

Patrik már meg sem próbálta feltenni a kérdést, hogy kik voltak ezek, érezte ez túl sok inger neki ennyi idő alatt, pihenni akart, és végiggondolni, mibe keveredet, ki is ő. De tudta, most nem állhat meg, egyetlen esélye két társa, egy fiatal, de annál bátrabb fiú, és egy erős, de megtört férfi. Egy órája haladhattak, már a nap is kezdett feljönni, amikor Havrilo hirtelen megállt egy szikfal tövében.

-          Megérkeztünk - mondta, s közben egy mosoly kezdemény ült ki fáradt arcára.

Félretölt egy faágakból és deszkákból eszkábált ajtószerűséget, egy barlang bejárat tárult fel előttük.

-          Mi vagyunk, megjöttünk egészségben – mondta Bernadt, hangjába öröm vegyült.

A barlangból hirtelen még további kilenc ember jött elő, három középkorú nő, egy idősebb férfi, két kisgyerek, őket két fegyveres férfi kísérte, majd egy tinédzser korú lány szaladt oda Havrilóhoz és sírva ölelte át. Ahogy az emberek körbeállták Patrikot, mindenki szemében ugyanazt a kérdést látta: te ki vagy? Valamint ugyanazt a megtörtséget vélte felfedezni, mint Havrilo tekintetében látott az út alatt. A kínos csendet Bernadt törte meg, hátizsákjából kivett négy nyúltetemet, és örömtelien emelte a magasba.

-          Ma lesz ebédünk – mondta lelkesen.