Szelfi a halállal

- Odanézz - biccentett Károly, az esztergagépnél támaszkodva. - Ott jön a kiscsaj!

Még ha mi hárman voltunk az elsők, mégsem az egyedüliek, akik kiszúrták Péterfi Lillát, a cég egyik munkaügyi alkalmazottját. Aki ugyebár, - legyünk őszinték - becsületre méltó módon nyalta fel magát a célgépkezelői tevékenységtől az irodáig. Valóban elképesztő képességgel rendelkezett. Manapság, hogy mire nem képesek az apuci-anyuci által munkahelyre zavart (velem egyidős) fiatalok. Nahát. Mert ugyebár, én magam is eléggé fiatal vagyok még, hogy mennyi, az most nem lényeg.

         Egyelőre ifjú és elképesztően csinos titkárnő palántánkról ejtenék egy-két szót. Ha már, a puszta megjelenése bezsebeli a forgácsoló műhely összes férfi dolgozójának a tekintetét. Lilláról tudniillik, hogy ugyanabba az általános iskolába jártunk. Mint évfolyamtársamként, mindössze nyolc évig keringőztünk egymás mellett a hosszú folyosón, szünetekben olykor összetalálkozott a tekintetünk az iskola udvaron, de nem ez a fontos. Hanem, azáltal hogy elballagtunk, s míg én Ipari, Lilla pedig a város egy Mezőgazdasági és egészségügyi iskolába került, valami okból kifolyólag, megszűnt benne az alapvető etikai jellemvonások közé sorolandó, köszönés is. Tudom, túl hülyén alakítottam ki ezt mondatot - s ne aggódj, történetem során bőven szembesülni fogsz még ehhez hasonlókkal - de ez most így jött ki belőlem, másként nem.

         Hogy mindenki számára érthető legyen a szituáció, Lilla elfelejtett köszönni. Hogy most csak nekem, azt egyelőre nem tudni. Ám annyi szent igaz, hogy az első napján a cégnél, - akkor még szolíd fehér kesztyűs célgépkezelőként, - hiába szegezte rám azokat az elragadóan szexi kék szemeit, gyakorlatilag annyi reakciója sem volt, hogy legalább a feje búbját megtolja egy enyhe bólintásra. Ugyan. 

Nem részletezem, ez most sincs másképp. Miközben a nyomáspróbázós és a CNC megmunkálós gépek sora között lépdel, szemrevaló fenekét jobbra-balra riszálva, míg Hello Kitty-s dekorálásokat és egyéb alapvető feladatsorokat tartalmazó mappáját gömbölyű mellecskéihez szorítja, nevetségesen rikító keretű szemüvege mögött, már élesíti is a tekintetét. Hogy miért? Megmondom én. Így sokkal egyszerűbben átlát mindazokon, - legfőképpen rajtam - akiknek nem szándékozik köszönni. Végülis kit érdekel? Én vagyok a hülye, hogy ezen síránkozok, amikor olyan jó nő, hogy nullától-huszonnégyig csak nyalnám. 

- Juj, Krisz - grimaszolta, sebhelyekben látványosan gazdag arcképét Károly. Senki ne ijedjen meg, közel száztíz kilós, háromgyermekes csapádapukaként is helytálló Károlyunk arca korántsem az utcai balhék és kocsmai összezördülések miatt hemzseg ijesztő vágásoktól. Viszont nem most árulom el, mert Lilla a lényeg. - Komolyan, ezt a csajt felhúznám a káromra és úgy megdöngetném, hogy egy hónapig nem bírna lábra állni!

Tetszett a véleménye, így fáradt mosollyal nyugtáztam, másik oldalamon álló Hántör komám, azonban értetlenül düllesztette baseball sapkája alól a nagy barna szemeit. 

- Csak egy hónapig? - méltatlankodott, körszakállas anyagmozgatónk, aki becenevét a sapkáján lévő felíratról kapta. - Én olyan durván megheggeszteném, hogy az még a Genfi egyezményt is súlytaná!

- De hülye vagy, Hántör - csóváltam a fejem, továbbra is Lilla kábulatbaejtő szép szemein tartva farkaséhes tekintetemet. 

- Miért, te mit csinálnál vele? - bökött felém a kezében lévő hűtővízszint mérő szerszámmal. - Ne is mond! Kinyalnád!

Károly felhorkantott, ami eredetileg nála egy rövid nevetést ábrázolna.

- Mindig ezt mondja! Így kinyalná, úgy kinyalná, de öcsém, ahelyett hogy inkább gerincre vágnád! Most komolyan, elég lenne csak annyi, hogy kitakarítod a nyelveddel?

           Teljesen kizökkentettek ezek az idióták, az értelmetlen elméletükkel. Hármónk közül én vagyok a legfiatalabb és a nyakamat rá, hogy a legesélyesebb a dugni való titkárnő palánta vágyainak kielégítésére. Ezek ketten, itt meg már annyira a fellegekbe képzelik magukat, hogy lassan már a Göncöl szekér lovainak a seggét birizgálják. Fogalmuk sincs arról, hogy ők soha a büdös életbe nem tudhatják meg, milyen illatú Lilla bugyija. Hm. Na jó, még én sem tudom. Eddig.

       Abban a pillanatban, hogy Lilla kecsesen elsétált a gépem mellett, nyomban összetalálkozott a tekintetünk. Még a vér is bugyogni kezdett bennem. Én kis naív, mindig azt gondolom ilyenkor, hogy talán most rám fog köszönni, vagy ha annyi se, akkor legalább egy hangyafasznyi mosolyt ráerőltet azokra a fél NB I-es focicsapatot lesmárolt ajkára. Azonban egyik sem. Tengerkék szemecskéit rám irányította, s már rántotta is el rólam. Van, amikor az emeletesházakból lemásznak a kutyás faszik. Ilyenkor nagyban megy a kedvencek sétáltalása, ám amikor a blöki kiszagol valami gusztustalanságot a járda szélén, már nyitná is a pofázmányát, hogy bekebelezze, a gazda azonban hopp, már rántja is el onnan. Na, pontosan így tudnám jegyezni, ezt a szituációt. Egy szar vagyok Lilla szemében. A rohadt életbe, pedig milyen sokáig jártunk egy helyre. Ugyanabba az iskolába jártunk, ugyanarra kosárlabda edzésre, és a büdös életbe, együtt nőttünk fel!