Várakozás közben figyeltem az embereket, olyan sokszínű,váltakozó társaságok jöttek- mentek, beszélgettek, hogy pillanatok alatt elrepült az egy óra. Tőlem nem messze jobbra, ült idegesen egy indiai férfi, vele szembe állt a felesége, teljesen úgy néztek ki, mint a filmekben. Még a piros pötty is ott volt a nő homlokán. Azt biztosan megtudtam állapítani, hogy a gazdagabb rétegből származtak, mert a nő népviseletét aranyozott csíkok szelték át. A férfi hadonászva mesélt valamit, és mutogatott a háromszáz ötös kapu felé. A nő meg hihetetlen nyugalommal hallgatta, áramlott belőle valamilyen büszke felsőbbség, megrendíthetetlenség. Észrevette, hogy nézem és felém fordult, szembe nézett velem. Elkaptam a szemem, nagyon meg szégyelltem magam, mert az a szem nem kérdezet, inkább magyarázatra utasított „mit szeretnél?”

Hamar túltettem magam ezen,most hogy tudtam nem lesz több probléma az utazással,kíváncsiságom, az új varázsa további bámészkodásra késztetett. Voltak „átlag” emberek, fiatalok, üzletemberek, párocskák, ezek nem vonzottak különösen, csak pár percig felejtettem rajtuk a szemem. Inkább néztem a „lazább erkölcsű” arabokat, ahol a nők nem viseltek csatort, csak az öltözetükre rávettek egy hosszú, fekete alapú, csillogó mintázattal bevont majdnem átlátszó köpeny szerűséget. A köpenyen keresztül látni lehetett milyen színű blúz vagy ruha van rajtuk, és ehhez igazodott a fejkendőként használt kendő színe. Aztán tőlem nem messze telepedett le egy igazi arab csapat. Előre jöttek a férfiak, kiöltözve öltönybe, csillogó nagy órával a kezükön, utánuk meg a nők, hosszú fekete ruhában, kezükön is fekete kesztyű és az arcuk teljesen letakarva, nem rég rakhatták vissza a kendőnek éppen nem mondható vastag csatort, mert az arcukat csak meg kellett mutassák az ellenőrző pontoknál.

A férfiak nyugodtan helyet foglaltak a széken, a nők meg körül állták őket, lesütött szemmel hallgatták a férfiak beszélgetéseit. Olyan érdes, kiabáló hangzású az arab nyelv, hogy eleinte vártam mikor verekednek össze, mert megvoltam róla győződve hogy veszekednek.

Nem sokkal később egy öreg, dölyfös arcú bácsikát toltak kerekes széken. Úgy körül ugrálták a fiatalok, hogy biztos voltam benne, hogy egy arab sejk. Úgy is nézett ki, hosszú fehér ruha és egy turbán szerűség a fején. Beteg volt szegény, az látszott, de nem mozgás sérült. 

Lassan letelt az egy óra és megjelent két jegyszedő, a hátuk mögött meg ellenőrök érkeztek. Furcsálltam, mert a bukaresti járatnál nem kutatták át a csomagunk a gép kapujánál is. Gondoltam lesz, ami lesz, állok sorba, hogy legyen időm megkeresni a repülőn a helyem(ez sem ment könnyen először). Harmadikként beálltam a sorba és vártam, de ahogy kialakult a sor olyan gyorsan meg is bomlott, mellettem mindkét oldalon megjelent vagy három- négy pasi. Én még akkor is hittem a sorban állás szent szellemében, ezért nyújtottam a jegyem a jegyszedőnek. Semmi. Még csak észre sem vett. Tisztában voltam a méreteimmel ezért lábujjhegyre álltam és nyomtam az orra alá a jegyet, elvégre én következtem már vagy öt ember óta. Így sem volt hajlandó tudomást venni rólam, kezdtem nagyon dühös lenni ez azért már több a soknál, körülnéztem, hogy kit szidjak le, hogy tartsa be az általános szabályt és várjon a sorára. Akkor vettem észre, hogy csak férfiak nyomulnak előre, és engem fognak mindjárt leszidni, hogy mit keresek ott egyedül. Mielőtt megtörtént volna a kölcsönös szidás, egy mosolygós arab srác, akinek csak az arca árulkodott erről, megszólította a jegyszedőt és elvetette vele a jegyem. Végre tovább mehettem az ellenőrzésre. Ez a repülő sokkal nagyobb volt, mint amivel idáig jöttem úgy, hogy tényleg szükség volt a gyors beszállásra, hogy időben megtaláljam a kijelölt helyem, ami nagy örömömre ismét az ablak mellé szólt.

Leültem és kifújtam magam, úgy éreztem akkor, hogy több megpróbáltatás nem vár rám. Nagy nyugodtan körülnéztem és egy furcsaság tűnt fel, hiába volt a gép már félig tele, rajtam kívül csak pasik ültek. Aztán érkezni kezdtek a párok, családok, (persze elől a férfi) , és a legutolsók azok a nők voltak, akiknek nem volt férfi kísérőjük, csak más női társuk. Akkor esett le nekem, hogy miért is nem akart figyelembe venni a jegyszedő.

Az út két és fél óra volt, de viszonylag hamar eltelt. Törökország tényleg úgy néz ki felül nézetből, mint a János vitézben. Ezzel egy ideig jól elszórakoztam, megelevenedett János vitéz utazása, de most már, hepe-hupa-hepe-hupa háttérzenével élt bennem.

Az utazás lassan a vége fele közeledett, mikor újabb riadalomba ugrasztottam magam. Kinéztem az ablakon, keresve Erbilt, de csak homokot, kopár dombokat láttam, meg egy kis repteret. Nem kaptam levegőt a rémülettől, már ereszkedett lefele a gép és még sehol egy város vagy városka, de még csak a körvonalai sem, hegyek sem voltak,amik eltakarják. Két perc alatt meggyőztem magam, hogy rossz repülőre ültem. Miközben nyeltem vissza a könnyeim kattogott a fejem, hogyan juthatok vissza Isztambulba: „Leszálláskor elveszem a csomagom nem megyek ki a reptérről, hanem egyből veszek egy jegyet vissza és a kapunál megvárom az indulást, akár milyen kedvesek az emberek senkivel nem állok szóba, Isztambulba ismét tudok telefonálni és akkor felívom a főnökömet meg a szüleimet, hogy mit tegyek.”

Kész tervekkel a fejemben szálltunk le, és nagy meg könnyebbülésemre bemondták, hogy Irak, azon belül Kurdisztánban vagyunk Erbil repülőtérén. Ahogy meghallottam kerestem is a kinyomtatott levelet, hogy mit kell tegyek : „Mikor megérkezel Erbilbe szintén az international kapun jössz ki, a kapunál fogsz kapni vízumot is (nem szoktam káromkodni, de az international kapu olvasatán feltört bennem a székely virtus, és úgy cifráztam, hogy senki nem kérdőjelezte volna meg székelységemet.) Elveszed a csomagod, itt már könnyű dolgod van, mert csak egy gép lesz. Aztán kijössz a reptérről, felülsz az ott várakozó buszokra, és körülbelül két-három kilométer és egy épület után ott lesz a külső parkoló. Itt várlak én is. Megmutatta Kata a facebookon, hogy nézel ki, biztos meg talállak.” Csak legyen internationál kapu és ne akadékoskodjanak a vízummal, ezért imádkoztam.

Leszálltunk szépen, és bizakodva jöttem kifele,persze, hogy nem volt interational kapu. Csak vízumos és national. Ha nem írta volna a vízum részét, nem sokáig töprengtem volna, de így nem tudtam dönteni, „mi van, ha a national kapunál nem adnak vízumot? Az pedig kell, hogy itt maradhassak, és hogy haza tudjak menni"

Néztem, hogy a vízumos kapunál nem arabok állnak sorba, hanem ilyen olyan furcsa ruházatú emberek. A national kapuhoz meg az arab és az öltönyös, inges emberek mennek. Tépelődésemnek két fontos dolog vetett véget, az egyik, hogy egy szimpatikus fiatal ember, meg egy szőke nő, akik biztosan nem arabok, a national kapuhoz mentek. A másik meg, hogy a vízumos kapunál nagyon sokan álltak sorba és lassan is haladt a sor. Ezért döntöttem és oda mentem a national kapuhoz. Megnézték az útlevelem majd a meggyötört arcom, nyomtak egy pecsétet és intették, hogy menjek tovább. A lábamból kifutott az erő „Hol a vízum??”De azért vánszorognom kellett tovább. Pár lépés után már ott volt a csomag elosztó és a piros táskám virított is a gépen, levettem és megálltam. „NE ESS PÁNIKBA!” kiabáltam magamnak gondolatban. Lassan kinyitottam az útlevelem és megnéztem a pecsétet, tizennégy napos vízum pecsét nézett vissza rám.  Felsóhajtottam, meg van, sikerült a sok felesleges stresszet leszámítva (amit magamnak csináltam) eljuttam Irakig minden gond nélkül. Már kezdett visszajönni a jókedvem, ahogy a furcsán üres csarnokon keresztül mentem. Ahogy kiléptem az ajtón két dolog csapott meg: negyven fokos, poros, fülledt levegő szeptemberben és, hogy két hetes a vízum nem elég fél évig.

Ledobtam a bőröndöt és a körülöttem lévő emberek nagy megdöbbenésére elő kotortam a cigim és rágyújtottam. Most, hogy igazi gonddal kellett szembenéznem, nagyon nyugodt lettem és végig akartam gondolni a problémát. Nem kapkodhatok, elvégre Budai megírta, hogy ő a reptérre nem jöhet be, vízum nélkül nem tartózkodhatok az országban, sőt el sem hagyhatom. Nekem két hetes vízumot adtak, de fél éves munkaidőre érkeztem. Tehát ha kimegyek a vízumommal, akkor szégyenszemre postáznak is haza nem sokára, pedig én elhatároztam akármi lesz, végig csinálom. Annyit már tudtam, hogy csak az első ellenőrző pontig mehetek vissza.Arra is rájöttem most, hogy nyugodt voltam, hogy nem kell idegeskedjek a busz miatt, ami épp indulni készült, mert biztos voltam hogy lesz következő is. Így hát elővettem az angol szótáram, megnéztem egy két szót, amire szükségem volt és elhatároztam, visszamegyek, és ott megkérdem, mi a teendő ebben a szituációban. Kioltottam a cigit és a bőröndöt húzva magam után szépen visszamentem a bejárati ajtón. Kicsit megszeppentem, hogy a kosztümös ellenőrök helyett fegyveres őrök vannak, de döntöttem. Kiválasztottam a kevésbé félelmetes pasit, aki még a fegyvert sem tartotta olyan szorosan és odamentem. Elővettem a legártatlanabb nézésem (mint shrekben a macska) és elmondtam a problémám. Az őr szépen rám mosolygott és elmondta, hogy nyugodtan menjek ki a parkolóban, mert majd kapok más vízumot. Azt hittem nem jól mondtam a problémám el, úgyhogy elővettem a haza fele szóló repülőjegyem (azt is kinyomtattuk a biztonság kedvéért) megmutattam neki, és az útlevelemben lévő pecsétet is, úgy magyaráztam el még egyszer a problémám. Elbizonytalanodott, de megint csak azt mondta, hogy menjek szépen kifele, és a puskát szorosabbra fogta. Nem adtam fel, kérdeztem, hogy nem mehetnék-e vissza, hogy máshol érdeklődjem, mert ha innen kimegyek, vissza nem tudok jönni. Erre már odajött az egyik kollégája, és miután megbeszélték maguk közt a dolgot, ismét mondták, hogy menjek ki(már mosoly nélkül), mert ott kapok vízumot,de én nem akartam, míg nem voltam biztos a dolgomban.  Kicsit mérgesebben megkérdeztem, hogy mégis, hogy kapok vízumot. Erre még páran odajöttek és nézték, hogy mit szökdösöm a kollégájuknak. Az őr már mérgesen mondta, hogy akik idehívtak engem azok biztos elintézik a vízumot, kell legyen pénzük, és a szavait a fegyverrel nyomatékosította. Körbenéztem és láttam, hogy ha jól mondja, ha nem, nekem innen menni kell, ha nem akarok bajt magamnak. Azzal megköszöntem a segítséget és eliszkoltam. Kintről még egyszer visszanéztem és láttam, hogy mérgesen magyarázza a többieknek mi történt.

El sem szívtam a második cigimet, már is érkezett a következő busz, nagy nehezen felvonszoltam a táskám, és sok kíváncsi nézés közepette megérkeztünk a kinti parkolóba.

Budai főnökömön kívül, még jó pár külföldi várt a buszra. Én nem láttam őt fényképen, csak a hangját hallottam telefonon, de ez elég volt, az utazás gyötrelmei után, hogy odamenjek hozza, mielőtt észrevenne, a jóság hivogató hangját követve szívemmel. Láttam nagy kék szemein, hogy már nagyon aggódott. Egymásra mosolyogtunk, és elindultunk az autó felé.