Megpróbáltam az iraki kalandomat leírni. Körülbelül ilyen az egész mint az itt található első rész. Még javítás alatt van de örülnék ha elmondanátok a véleményetek. :) 

- Irakba? ! Szó sem lehet róla! - kiabált, a máskor mindig csendes édesanyám .

- Igen anyu. Elmegyek!- vettem meg a lábam, most vagy soha gondoltam. Mindegy, hogy hova csak el innen, a megszokott egyhangúságból, a pletykás faluból.

Alig kerültem haza a nagyvárosból, már tudtam, nekem innen menni kell. Hiába kaptam jó állást, jó fizetéssel, én utazni akartam, világot látni. Meg is érdemeltem, amit kaptam.

Hála az internetes világnak, újra beszélgettem régi barátnőmmel Eszterrel . Kiderült pár sor írása után, hogy Irakban van, pontosabban Kurdisztánban. Örömtáncot jártam, mikor kiderült, hogy épp ember keresnek. Segéd asszisztenst egy fogorvosi rendelőbe, igaz nagy részt takarítani kell. Nem érdekelt, hogy mit kell, csináljak csak az utazás lebegett a szemem előtt.

Utazásomnak senki nem örült a családban. De a csatát én nyertem, és az ajánlat után egy hétre már, zéró angol tudással ( amire az út során rájöttem rá) , de nagy lelkesedéssel, ültem is fel Bukarestben a repülőre.

Az út maga már, egy kaland volt. Életemben nem ültem repülőn, sőt még repülőteret sem láttam közelről. A másik dolog, hogy én hiába élek Romániában, nagyon kevés román tudással rendelkezem. Ahol én élek, ott csak a rendőrök románok, ezért nem igazán ültettem át gyakorlatba az iskolában tanult nyelvet.

Oda álltam a pulthoz a harminc kilós bőrönddel és a tíz kilós kézi táskával. Pont annyi volt a kettő súlya mind én. Miután odanyújtom az elektronikus jegyem, mondja a kicsit sem kedves hölgyike, hogy rakjam fel a mérlegre a bőröndömet. Talán ha lassan mondja és tisztán, megértettem volna, de így csak pislogtam mint egy értelmes zsák pityóka. Elmondta háromszor, mikorra oldalra nézve észrevettem, hogy mit csinál a többi utas mellettem. Öt perc kínlódás és egy hátgerinc sérv után, fent is volt a bőrönd.

Isztanbulig élveztem az első repülő utam, mosolyogtam , mutogattam , hogy "nééé", meg" aztaa ". A nap épp akkor jött fel, mikor a gép emelkedni kezdett. Lassan aranyba vonta a közeledő felhőket, de még a város fényeit nem borította homályba. Egyszerűen csodálatos volt.

Az indulás előtt még nem ismert, de máris szimpatikus főnökömet megkértem, hogy írja le mailben, hogy mikor, pontosan mit kell csinálnom, merre lépjek és hányat, mert a tájékozódással és a figyelemmel komoly gondjaim vannak.

Nem is lett volna gond, ha Isztambulban nem kellene átszálljak más repülőre. Még az sem lett volna nagy baj, csak, hogy ugye Isztambul a világ második legnagyobb repterével rendelkezik. Én meg másfél méteres leányka, akkora csomaggal, mint jó magam. S biza ki kellett vegyem a nagy bőröndöm, áthurcoljam az egész reptéren és újra feladjam. Közbe meg nem voltszabad eltévedjek.

Megérkeztünk az isztanbuli reptérre. Szépen jövök kifele, és nézem a kinyomtatott levelet ( mert készültem ) , "mikor felérsz a lépcsőkön, elnézel balra és látni fogod, a kapukat ahol ki lehet jönni a csomagokhoz. Megkeresed az internácionál kaput, ott kapsz egy pecsétet és mész tovább. A kapu után lemész a lépcsökön és szintén balra lesznek a csomagok, nagy gépeken forognak körbe. A gépek úgy néznek ki, mint a mozgó lépcsők lefektetve "

A gond ott kezdődött, hogy internátionál kapu sehol nem volt, csak nationál, vizumos stb. A kapuknál álló őrök egyike felfigyelt rám, amikor már az ötödik szer mentem le s fel előtte, egyre kétségbeesettebb arccal. Elkérte a jegyemet, megnézte és küldött fel a terminálba, abban a hitben, hogy a csomagom egyenesen Kurdisztánig repül. Jó kislány létemre szót fogadtam és mentem a megadott ( mutogatott ) irányba. A terminálnál eszembe jutott, a valahol lent forgó táskám. Odamentem az egyik őrhöz

és mondom,( vagyis mutatom a jegyem) a problémámat. Ő persze visszaküldött oda ahonnan jöttem. A lenti segítőkész őr, meg vissza, ezt játszottuk vagy tizenöt percig, mikor elhatároztam magam. Lesz, ami lesz, mikor nem figyel a lenti őr, én átmegyek a nationál kapun, kell a csomagom.

Át is mentem a ,,nem jó " kapun, utólag kiderült, hogy a jövendőbeli főnököm írta el a kapu nevét. Lementem a lépcsőn és 19 csomagot tároló forgó masina volt, minden harmadik között meg egy-egy üzlet. A mi falunk lehetett ekkora, mind ahol én meg kell találjam a csomagom ( persze a főnököm elfelejtette megemlíteni, hogy mindegyik oldalán ki van írva, hogy melyik járatról találhatók a csomagok)

Először csak a rögtön balra található első hatot fedeztem fel. Kerestem is mindegyiken hűségesen, de sehol nem volt a táskám. Lassan a kétségbeesés kezdett úrrá lenni rajtam. " szedd össze magad rinya gép, meg kell legyen" ezekkel a gondolatokkal mentem át egy italbolton továbbra is balra tartva. Megörültem, még voltak tovább is bőröndök. Új lelkesedéssel kezdtem neki a keresésnek. Semmi. Miután kétszer háromszor átnéztem, sírva jöttem vissza a lépcsőkhöz. Leültem a lépcső aljára elszánva magam, hogy addig sírok ott, amíg valaki meg nem sajnál és nem segít. Mielőtt komolyabban neki kezdtem a tervemnek, észrevettem, hogy jobbra is csomagok vannak rögtön egy ajándék üzlet után. Lehet, hogy idegösszeroppanást kaptam volna, ha nem találom meg már az első gépnél a bőröndöm. Láss csodát, még a feliratot is észrevettem. Bukarest- Isztambul .

Végig az átszállás alatt fogtam a kezembe az útlevelem és a repülőjegyem, nehogy véletlenül elhagyjam.

Nos, így is sikerült a jegyem elhagyni, kicsúszott az útlevelemből miután beálltam az ellenőrző sorba. Körülbelül félúton lehettem már, tíz embert megkérdeztem( mutogattam), hogy merre kell menjek tovább, mikorra sikerült a bőröndöt újra leadnom és a terminálhoz vezető hosszú ellenőrző sort megtalálnom. Bambulok, a kanyargós szalaggal kijelölt útvonalon, mikor látom, hogy egy bunkó kurd ( akkor még arabnak néztem,a hasonlóságuk miatt ), nyomul előre és integet felém. Az összes rémtörténet eszembe jutott, egész addig, míg meg nem láttam, hogy nyújtsa felém a repülő jegyemet. Öt perces pánikroham után mialatt megnéztem a pénzem, telefonom, pappírjaimat, már nem sokkal később ott is voltam a terminálban. A 306-os kapuhoz kellett volna eljutnom. Körülbelül a normál időnek a háromszorosa után, sikerült is. Jelzem végig rohantam idegeskedtem, mert a visszakapott jegyemen felfedeztem, hogy nagy nyomtatott betűvel egy órával korábbi időpont van feltüntetve, mint ami nekem a papíron állt. Átkozva a pasit aki adta a második jegyet a mérlegnél, magamat, a főnököm és Irakot sikeresen elértem az áhított kaput. Nézem, hogy valami

nem jó, mert most másabb emberek állnak sorba a kapunál, mint Bukarestbe. Nem lehet, hogy ekkora különbség legyen az emberek közt, elvégre luxus járatra szólt a jegyem, hogy ne kelljen háromszor átszálljak (akkor biztos, hogy nem kerültem volna elé többet ). Mindegy gondoltam magamban, elvégre olvastam, hogy nem adnak a muzulmánok, annyira a külsőre. Tartom a jegyem és nem veszik el, magyaráz valamit a jegyszedő nekem, hogy nem ez az a járat.. , még várjak.., keressek meg valamit..

Ennyit értettem az angoljából. "nyugalom Erika" mondogattam magamnak elvégre még lehet egy másik 306-os kapu is. Ha van hatszáz lehet az duplán is, csak erről is elfelejtettek szólni. Lázasan kutattam az agyamban ilyen információ után, sikertelenül. Gondoltam odamegyek egy másik egyenruháshoz, és amit gondoltam már csináltam is. Mutatom a jegyem, küld vissza az előző kapuhoz. Mondom nem jó, de ő csak arrafele integet. Megint vissza somfordáltam a kapuhoz a jegyszedő, meg rám kacag és mutogat az órájára. Akkor esett le, hogy hiába írja a jegyen az ottani időt, attól még az én gépem úgy is az előre megadott időben jön ( ezt írta is apró betűkkel a jegyen, mint utólag kiderült ) , én meg egy órával korábban ott voltam. Ezután kerestem egy szabad helyet és vártam.