Szabadság

Gábor ’69 őszén vonult be sorkatonai szolgálatra. Nyugodt, kiegyensúlyozott személyisége ellenére feszült várakozással készült erre a napra, a sok rémisztő katonasztori, amiket haverjaitól hallott, megtette hatását. Az első napokban iszonyatos nyomás alá került, a kemény hangnem, az állandó drill, a szabadság teljes hiánya keserűséget, belső ellenállást váltott ki belőle, ami ráadásul félelemmel keveredett. Mintha mindenkit meg akarnának törni, állandóan megalázták őket, a legkisebb vétségnél is pellengérre állították, alpári hangnemben üvöltöztek vele, mindezt tűrnie kellett valamiféle megmagyarázhatatlan belső kényszer hatására.

Hamarosan megkapták a géppisztolyokat, ezekről az öreg katonák úgy beszéltek, mintha a szeretőjük lenne, babusgatni, tisztítgatni és megtanulni kellett napi rendszerességgel. Aki nem tudott pontosan megnevezni egy alkatrészt, büntetésben részesült, enyhébb esetben fekvőtámaszokat kellett lenyomnia, súlyosabb esetben a szabadidős foglalkozások alatt kellett takarítania. Tiszta fegyver nem létezett, ki is hangsúlyozták az alparancsnokok, hogy még az ő fegyvereik is csak tisztítottak, de nem tiszták. Rajparancsnokuk, az őrvezető olyan helyeken talált tisztátalanságot, amit szinte lehetetlen volt észrevenni. Egyik alkalommal Gábor fegyverét nézegette, aztán felüvöltött, hogy micsoda trehányságra bukkant: a tárrögzítő rugó mögötti szűk horonyban koszos zsírt talált. Az ilyen bakik elraktározódtak a rajparancsnokokban, és kihatással voltak a későbbi kedvezményekre. Ahogy teltek a napok, egyre jobban megértette önmagát és a helyzetet, felismerte, hogy a katona számára legfontosabb esemény a szabadság, és ez az ami passzív tűrésre készteti, bárhogy is bánnak vele. A katonai eskü után az állomány harminc százaléka mehetett néhány napos szabadságra, és nagy volt a tülekedés, hogy bejussanak ebbe a harminc százalékba. Gábor igyekezett mindenben jól teljesíteni, nehogy a begyűjtött hibapontok elüssék a szabadság lehetőségétől.

Az egyik nap a reggeli sorakozóról elkésett. Túl sokáig piszmogott a borotválkozással, aztán a bakancs fűzője is rakoncátlankodott, végül a sapkáját nem találta. „Ez a vég” villant fel benne, sapka nélkül beállni a sorba kész öngyilkosság. Az ügyeletes a körlet bejáratánál állt, a haverja volt, menet közben lekapta bajtársa fejéről a sapkát, és a fejébe nyomta.
Mindjárt hozom! – vetette oda neki, és kirohant a körletből.
Társai már vigyázzban álltak a helyükön, ő is gyorsan befurakodott a sorba. A közvetlen veszély elmúlt, de sürgősen sapkát kellett szereznie. Elment a szolgálatvezetőhöz, aki egy őrmester volt, gyorsan előadta problémáját, és némi készpénz ellenében sikerült pótolnia az elveszett sapkát. Később kiderült, hogy egyik rosszindulatú társa egyszerűen eldugta a matracok közé, csakhogy kevesebb eséllyel induljon Gábor a szabadságlevél felé. Tudott olyan esetről, hogy egy kulacs eltűnését követően kulacslopási hullám indult be, mindig másnak nem volt meg a kulacsa rovancsoláskor. Ez nem csak a „htk” eljárás miatt volt kellemetlen, hanem sok embert kiejtett a szabadságra jelöltek közül.

Az egyik harcászati gyakorlaton a raj végére került. Ez iszonyatos többletmunkával járt, mert nyitódáskor az utolsó futotta a legtöbbet, egészen a szárny széléig futnia kellett, persze oda-vissza, ahányszor csak ezt a mozzanatot gyakorolták. A végén már csak vonszolta magát, miközben a rajparancsnoka ordibált a fülébe. Mire véget ért a gyakorlat, az egész ruházata sötét volt az izzadtságtól, még a körletben is csavart vizet az ingéből.

Az eskü előtti napon fel kellett iratkozni kihallgatásra, ahol a századparancsnoktól kérhették a szabadságot. A sokat hibázók már fel sem kerültek a listára, semmi esélyük nem maradt a hazajutásra. Gábor megkapta a rajparancsnokától, hogy kár jelentkeznie, nem valami fényesen szerepelt, de felőle megpróbálhatja.
Eljött a nagy nap, hosszú sor állt a folyosón, a kihallgatásra jelentkezettek szokatlanul sokan voltak. Amikor elhangzott a vezényszó a parancsnok fogadására, a jelentés után meg is jegyezte a százados, hogy ennyi ember nem hagyhatja el a körletet, van harckészültség is. Ahogy fogadta a jelentéseket, úgy fogyott a remény, már jó néhány katonánál megtagadta az engedélyt a szabadságra. Amikor Gábor elé állt, ő is katonásan elsorolta, hogy ettől eddig kér három nap szránézettabadságot. A százados ráránézettnézett, töprengett, majd megszólalt.
- Maga is elkövetett néhány disznóságot, rosszul áll a szénája. Na jól van, kivételesen engedélyezem, mert maga egy gerinces ember. Sokszor rákenhette volna társaira a hibákat, de maga inkább bevállalta azokat. A sapkáról is tudok…

Másnap Gábor ragyogó képpel átvette a piros sávos szabadságos levelét. Még egyszer szemügyre vette magát, aztán jelentkezett a kapusnál kilépésre. Felületesen ellenőrizték, aztán kinyitották előtte a laktanya kapuját. Gábor minden lépéssel magabiztosabbá, felszabadultabbá vált, már a kapusok tekintetét sem érezte a hátában, hatalmas sóhajjal vetette bele magát az utca forgatagába, maga mögött hagyva kötelékeit. „Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem” zsongtak a fejében a költő szavai, miközben vidáman lépdelt a vonatállomás felé…