Egy nap, egy érzés, egy élet...

Több mint nyugalom, mi arcomból árad. Ez már nem nyugalom, hanem maga a téboly!

Egy olyan téboly, amiből semmi sem látszik kívülre, de belül egyszerre pusztító, vörös, tűzviharnak érzem, máskor pedig szürke, rideg, és végtelenül magányos sírhantnak. De van úgy, hogy egyszerre érzem a kettőt!

A külső világ fáj, rámtámad, és elmetszi a torkomat, síromba dönt, mivoltomban aláz, de gyűlölt tűzzel tölti fel vergődő, viharos lényem, mely darabokra tép, s oltári erővel, miszlikbe szaggatva vág az élet nagy színpadának figyelmes nézői szeme közé!

Mert remélem, odavág! Jó erősen, hogy csattanjon, hogy végre Én is érzékelhető legyek az Ő számukra is, ne csak egy elhanyagolható, parányi összetevő!

Legyen így, ha már szétszaggat, mert szét kell, hogy szaggasson, hiszen Én nem vagyok Ő, és Ő nem lehet Én, így mindenképen pusztulnom kell!

De pusztuljak is! Csak azután legyek egy arcul ütés, egy kérdőjel, ami állandóan és nyughatatlanul szemük előtt lebeg; legyek egy gúnyosan vigyorgó arc, melyet figyelniük kötelező, s mely minden szó nélkül is, de szemének minden tüzes-fájdalmával kimondja számukra az érzést, amit most érzek!

Viszont nem csak érzem! Ez az érzés vagyok, tetőtől talpig, szemnek látható, kéznek érinthető, mégis, oly távoli, s szájjal kifejezhetetlen, elmondhatatlan, s eme nézők számára átadhatatlan érzés, mely Én vagyok, de magában hordozza a valami mássá válás lehetőségét is.

Rideg lehetőségét, hiszen ezzel Én nem halok meg, csak létezni szűnök meg, mert az a valaki, aki belőlem válik, vagy fejlődik, az nem Én, az nem az az érzés!

De tudom, óh, ti kegyetlen nézők, Ti mind ezt akarjátok! S mivel a nézők, nézők, joguk van akarni olyat, amihez inkább kedvük van, s meg is kapják.

Hát ezért kell most nekem elbúcsúzni, mert ami leszek, az nem vagyok, mert az sötét, homályos, és múltja már nem az enyém! Jövője pedig soha nem lesz az!

És az érzés megszűnik… kiszabadul… már nincs!