Kedves Naplóm!

   Ma semmi különös nem történt velem. Reggel, amikor felkeltem, valaki bejött a szobámba, de ki is ment rögtön. Nem tudom, ki volt az. Talán a Hugi, ő szokott néha.

   Nagyon álmos voltam, nem akartam felkelni. De iskolába kellett menni. Megint. Megreggeliztem hát (kakaós gabonapelyhet ettem), aztán lassan felöltöztem. Nem szeretek sietni. Így is tíz perccel korábban beérek az iskolába, mint a többiek. Pedig utálom az iskolát. Tiszta szívből. Ott nincs egy normális gyerek, akivel beszélgethetnék. Mindenki csak röhög meg hülyéskedik. Elvannak magukban. Nincs rám szükségük. Nem is tudom, minek járok be egyáltalán. Tanulni kell, azt mondják. De minek? Úgyis elfelejtem. Órán meg szinte soha nem figyelek. Akkor meg mi értelme? Úgy érzem néha, el kéne költöznöm egy lakatlan szigetre, ahol egymagam lehetek. Hiszen most sincs ez máshogy.

   Az első óra matek volt. Azt kivételesen szeretem. Szeretek számolni, gondolkodni, megfejteni dolgokat. Ez az egyetlen óra, amelyiken odafigyelek. Ma a testek felszínét, térfogatát tanultuk. Nem nehéz. A felszín különösen, a térfogat már annál bonyolultabb, de megjegyezhető. Hamar vége lett az órának. A jó dolgoknak hamar vége van. Jött a szünet. Ettől mindig kicsit félek. Mit találnak ki a többiek? Ezúttal egyszerű ötlet jutott eszükbe. Krétával dobáltak. Gondoltam, hadd dobáljanak. Amíg a fejemet nem találják el, nem érdekel. Majd abbahagyják. Tíz percet kellett csak kibírnom, és kezdődött az irodalom óra. Ezt is szeretem, de nem a kedvencem. A verseket nem értem. Regényt és novellát szívesen olvasok. Kedvencem nincs. Tetszik, ami egy kicsit megérint. Ami egy kicsit szívhez szól. Ma éppen Kosztolányitól olvastuk az Esti Kornélt. Jó volt. Az osztálytársaim átaludták, de én figyeltem. Bárcsak minden óra matek vagy irodalom lenne! Aztán megint jött a szünet, és a krétadobálás elkezdődött. Én is felkaptam egyet a földről, hogy lássák, nem hagyom magam, de túl sokan voltak. Ezért befejeztem. Nem volt értelme. A fejemet nem találták el most sem. Következett az angolóra. Azt nem szeretem. Túl nehéz, és semmi jó nincs benne. Azt mondják, jó, ha az ember beszél idegen nyelvet, de nekem nem kell. Nem érdekel. Ha jó, ha nem, én nem fogok megtanulni angolul. Nagy nehezen ez is elment. Valami szöveget olvastunk a bevásárlásról, és abból kellett kiszűrni a lényeget. A szünet ezúttal hurcolkodással telt, másik terembe mentünk, ezért nem volt krétadobálás. A következő óra tesi volt. Ezt utálom a legjobban. Nem szeretek mozogni. A többiek csúfolnak, azt mondják, lassú vagyok, meg lomha. Igazuk van, de mit csináljak? Többször otthon felejtem a cuccom, de hát mindig nem lehet. A tanár azt találta ki, csapatversenyt kell csinálni. Négy csapatot állított össze. Pechemre én a legerősebbe kerültem. Volt is elégedetlenkedés. Elsüllyedtem volna legszívesebben. Természetesen vesztettünk. Miattam. A többiek hiába voltak ügyesek, gyorsak, én elrontottam. Megbotlottam az egyik padban, amelyiken végig kellett volna futni, a versenytársak pedig leelőztek mind. Óra után ütögettek, lökdöstek, trágár szavakat vágtak a fejemhez. Hadd csinálják! Hadd mondják! Majd abbahagyják. Jött ezután a biológia, amit szintén végigunatkoztam. Nem érdekel az élővilág. Utolsóként pedig fizikánk volt. Az meg főleg nem érdekel. Kicsit sem.

   Már alig vártam, hogy végre kicsengessenek a nap végén. Utolsóként kimentem az iskolakapun, és lassan hazasétáltam. Utolért a Ricsi meg a Zoli, a két jó barát. Valamivel megdobtak, aztán röhögtek. Nem tudom, mi lehetett az, itthon nem láttam semmit a kabátomon. Nevetve elmentek mellettem, mutogattak rám, de én rájuk sem hederítettem. Élvezzék, ha annyira jólesik.

   Hazaértem, ledobtam a táskát az előszobában, levetkőztem. Anya mosogatott, apa a tévé előtt ült a fotelban, egyik kezében a sörével, másikban a távirányítóval. Hugi még nem ért haza. Napközis volt. Köszöntem, megnéztem, mi az ebéd, de nem voltam éhes. Bementem a szobámba a táskámmal, és elkezdtem tanulni. Megcsináltam gyorsan az irodalom házit, a biológiát, a fizikát. Utoljára hagytam a matekot, ami a legnagyobb örömöt okozta. Délután négyre végeztem. Bekapcsoltam a számítógépet, és játszottam egy kicsit a Forma-1-es játékkal. Mindenkit megelőztem. Elsőként értem a célba, megnyertem a bajnokságot. Mire végigvittem, lett hét óra. Kezdődött a Való Világ. Mivel más érdekes nem ment a tévében, megnéztem azt. Tetszenek az ilyen műsorok. Kikapcsolják az embert. Lehet rajta nevetni, meg a párbajok során izgulni is, nehogy a kedvencem essen ki.

   Amikor vége lett, lefeküdtem az ágyra, elkezdtem a Naplóba leírni a nap történéseit. Most pedig itt vagyok, utolértem magam. Azt hiszem, ideje lefeküdnöm. Holnap újra írni fogok ide. Talán akkor történni fog végre valami érdekes.

   Jó éjt, kedves Naplóm!